Új Szó, 2012. szeptember (65. évfolyam, 203-225. szám)
2012-09-22 / 219. szám, szombat
18 RIPORT PRESSZÓ ■ 2012. SZEPTEMBER 22, Camilo Villegas-Cruz vágyakozva beszél azokról a boldogabb időkről, amikor a mexikói Sierra Madre hegység árnyas, Sinforosa nevű kanyonjának mélyén futott. agilitásáról és kitartásáról ismert tarahu- mara indián törzs tagjaként Vil- legas-Cruz a hagyományos ra- rajipari versenyeken nőtt fel, amelyek résztvevői egy falabdát rugdosva haladnak végig egy köves ösvényen. Tizennyolc éves korára azonban már egészen más „futóversenyen” vett rész: 25 kilós, marihuánával megtömött zsákkal a vállán rohant át a határon az újmexikói sivatag felé. Villegas-Cruz most 21 éves, és egy amerikai szövetségi börtönben hervadozik a Mojave-sivatag közelében, a kaliforniai Adelantóban. Története jól illusztrálja, hogy egy bestseller által reflektorfénybe állított, addig kevéssé ismert indián törzset hogyan tesznek tönkre olyan általa nem ellenőrizhető erők, mint az egész Mexikót elborító drogháború, a gazdaság katasztrofális helyzete és a szűnni nem akaró szárazság. A fiatalember népe önmagát rara- murinak - gyorslábúaknak - nevezi. Kivételes fizikai képességük jórészt ismeretlen volt a külvilág számára mindaddig, amíg 2009- ben a Futásra születve: egy rejtett törzs, szuperatléták és a legnagyobb verseny, amelyet valaha látott a világ című könyv ismertté nem tette őket. „Ha rendkívül nagy távról van szó, semmi sem képes legyőzni egy tarahumara fiitót, sem versenyló, sem gepárd, sem olimpiai maratoni futó” - írta a szerző, Christopher McDougall. A könyv szereplői között volt egy tarahumara bajnok, aki egyszer 435 mérföldet - csaknem 700 kilométert - futott, és egy másik, aki szinte játszi könnyedséggel nyerte meg a coloradói Leadville-ben rendezett 100 mér- földes ultramaratont. Drogfutárok A könyv hatalmas visszhangot váltott ki az amatőr futók világában (és az évi 2,3 milliárd dollárt forgalmazó futócipőüzletágban). Volt azonban egy nagyon súlyos következménye is: a büntetés-végrehajtásban dolgozók és jogászok szerint kábítószer-kereskedők igyekeznek kihasználni a tarahumarák legendás kitartását. A kartelek ugyanis elszegényedett indiánokat fogadnak fel, hogy lábon kábítószert csempésszenek be a határon át az Egyesült Államokba. A határ déli oldalán dolgozó védőügyvédek nyíltan feltárják, hogy a tarahumara drogfutárok egyre nagyobb részét teszik ki a bíróság által kirendelt védenceiknek. Ken Del Valle, a texasi El Pasóban praktizáló ügyvéd közölte, hogy több mint egy tucat indiánt védett 2007 óta, és valamennyit kábítószer-szállításért vonták felelősségre. Pontos adatokhoz lehetetlen hozzájutni, mivel a büntetés-végrehajtás nem tesz különbséget indiánok és más mexikóiak között, de De Valle szerint éppen a futás közbeni kitartásuk az oka annak, hogy a tarahumarák iránt olyan nagy a „kereslet”. A közelmúltig a törzs tagjai számára bizonyos védelmet jelentettek a Sierra Madre nehezen járható, szűk kanyonok szabdalta hegyei, amelyeken az indiánok olyan könnyedséggel közlekednek, mint mások a lépcsőkön. Az utóbbi évtizedekben azonban a gazdálkodók, bányászok, fakitermelők és kábítószer-kereskedők tevékenységi körzete egyre közelebb került a hagyományos tarahumara enklávékhoz. A helyzetet tovább rontja az utóbbi 70 év legnagyobb szárazsága. A tarahumarák még a legjobb időkben is éppen csak annyi élelmet tudnak szerezni, amennyi a túléléshez elegendő, most azonban ennyit sem képesek termelni, és az elmúlt télen a nagy hideg is sújtotta őket. Az indiánok elkeserítő helyzetbe jutottak, és könnyű prédájává váltak az árujukat északra juttatni akaró gazdag drogbáróknak. „Felmérni se lehet, hogy mekkora kárt okoz a kábítószeripar a tarahumaráknak” - mondta a Newsweek című hírmagazinnak Randy Gingrich, egy 20 éve Chi- huahuában élő amerikai, aki ideje nagy részét a Sierra Madréban tölti, nem kormányzati szervezete, a Tierra Nativa pedig azon dolgozik, hogy megóvja a tarahumarákat és más indián törzseket a bányászoktól, a fakitermelőktől és a kábítószer-kereskedőktől, valamint az időnként fenyegető turistainváziótól. Közlése szerint megesett, hogy egy drogbáró erőszakkal telepített ki tarahumarákat ősi földjükről, mert a Sinforosa kanyonra néző hatalmas sípályát akart építeni. A tervből csak azért nem lett semmi, mert az illető repülőgépbalesetben meghalt. Másokért álmodok Guachochiban egy Ana Cela Palma nevű tarahumara nő elmesélte, hogy ismer négy indiánt, aki „burróvá” - a drogkereskedelemben használt szóval: öszvérré - vált, a kartelek megbízásából kábítószert szállított az Egyesült Államokba. Egyik se kapta meg azt a pénzt, amit ígértek neki. „Visszajöttek, de nagyon rossz állapotban — mesélte. - Fizikailag kimerültén, elszegényedve és dühösen.” Ana Cela Palma elvitte a hetilap munkatársát egy kicsi, nyugodt völgybe, amelynek keleti oldalán, egy kis emelkedőt maguk mögött hagyva rábukkantak egy oviruaméra, tarahumara sámánra, aki épp egy kőrakáson ücsörgött. Jósé Manuel Palma 82 éves és Ana Cela Palma távoli rokona. Az öregember arca felderült, amikor a futás szóba került. Felidézte, hogy valamikor ő is távfűtő volt, és büszke is volt rá, de sajnos ma már nem igazán gyakoriak a közösségben a versenyek. Szavai szerint most az a dolga, hogy betegeket gyógyítson, főleg álmok útján. A tarahumarák hite szerint az embernek több lelke van, és a betegség a lelkek közti egyensúly megbomlásának a következménye. „Ez a sámánizmus legmagasabb szintje a Sierrában. Azokat az embereket, akik űzik, sonaderosnak, másokért álmodóknak nevezik” — magyarázta Randy Gingrich. Az oviruame elmondása szerint a kábítószer-kereskedők nem a
