Új Szó, 2012. augusztus (65. évfolyam, 177-202. szám)
2012-08-21 / 194. szám, kedd
8 Keddi faggató UJSZO 2012. AUGUSZTUS 21. www.ujszo.com Bauer Edit: Az olyan területen, mint az emberkereskedelem, a prostitúció, hiba azt a látszatot kelteni: a gondot csak az eltérő jogszabályok jelentik Pillanatkép a tabuk (?) erdejében (Somogyi Tibor felvétele) Ha bevalljuk, ha nem, nálunk is szépecskén létezik prostitúció. Sőt, ilyenkor, nyaranta még inkább szembeszökő - némi malíciával szólva - az útszéli örömleány- körkép. De vajon manapság mekkora az összefonódás a lápvirág- ipar és az emberkereskedelem, az ember- csempészet, a drogüzérkedés között? MIKLÓSI PÉTER A prostitúció és a hozzá párosuló alvilági iparágak pontos mértékéről Szlovákiában sincsenek a lényeget precízen tükröző adatok; a szóban forgó ügyletek rohamos fejlődéséhez viszont aligha férhet kétség. A rendőrség jobbára csak akkor lép színre, ha a prostitúció már evidensen más bűncselekménnyel is társul. A probléma- kezelést és a megelőzést illetően ezen a téren is vannak ütközések a szakemberek között, bár azt szintén látni kell, hogy azért az ezzel kapcsolatos fogas kérdések egyike sem olyan egyszerű ügy. Ugyanis a jognak meg kell/kellene találnia azt a megoldást, amely egyrészt a magánszféra háborítatlanságát védi, másrészt kellőképp szigorú a bűncselekmények elkövetőivel szemben. Az érem harmadik oldala pedig ennél is lényegesebb: mindennemű jogszabályok csupán akkor működőképesek, ha nem önmagukban állnak, hanem egy végiggondolt cselekvési terv részei. Mert lehet például azt mondani az emberkereskedelem vagy ennek révén a prostitúció örvénylő kavargásából szabadulni kívánó áldozatoknak, hogy gyertek elő, majd mi segítünk - ám ha nincs meg a szükséges intézményi hálózat, amely ezeknek az embereknek szociális, pszichológiai vagy jogi segítséget tud nyújtani, akkor becsapják/becsapjuk őket. Vagy a lelkiismeret-nyugtatás- hoz elegendő az a mostanában úton-útfélen mondogatott vélekedés, hogy változik az élet? Hogy jogkövetés helyett is inkább csak riadt megütközés dívik, hiszen mások a szokások, a kapcsolatok, no meg a (férfi) - biznisz lényege is. Marad hát a kérdés: tabuk-e még a tabuk?! Vajon felülnézetben miként látja ezt a problémakört Bauer Edit, az Európa Parlament nőjogi és esélyegyenlőségi, szociális és foglalkoztatási, polgári szabadságjogi-igazságügyi-bel- biztonsági bizottságainak tagja. A képviselőasszony több esztendei brüsszeli és strasbourgi rálátással, a riporter a kérdéseivel felvértezve ült le társalogni. 2012 Európájában látnivaló a kérdés: mind a prostitúció, mind az ezzel társuló bűnözés gondjai mennyiben foglalkoztatják az EU központját és az európai parlamentét? Az európai intézmények csupán olyasmivel foglalkozhatnak, amihez jogosítványuk van. Maga a prostitúció nem tartozik bele ebbe a körbe, noha több más szempontból azért előtérbe kerül. Például az emberkereskedelem szemszögéből, aminek, úgy tűnik, különösen Európa az egyik legnagyobb piaca. A Nemzetközi Munkaügyi Szervezetnek van egy friss, megdöbbentő felmérése. Eszerint az idesorolandó áldozatok száma napjainkban 600-800 ezer személy. Ráadásul az emberkereskedelem valós mértékének pusztán a csúcsa az, ami látható, a java része illegális, így statisztikailag sem követhető. Ennek az állapotnak megfelelően az üyen tárgyú bűnvádi eljárások száma szintén alacsony: például 2011-ben Európa-szerte mindössze 1500-1600 idevágó bírósági eljárás folyt. Már csak e két adat összevetéséből könnyen kikövetkeztethető az emberkereskedelem illegálisan lebonyolított részaránya. Nyüván zsíros üzletek húzódnak mögötte... Hatalmasak. Harmincmüli- árdra rúgó összegekről beszélnek, a valóságban azonban, világszerte, ez a biznisz ennek sokszorosa is lehet. Ugyanis a teljesség kedvéért egy további büntetőjogi szakaszról, az embercsempészetről szintén beszélni kell. A prostitúció így három szemszögből: az emberkereskedelem, a nők elleni erőszak és az embercsempészet aspektusából kerül az európai intézmények látószögébe. És ebből a többes nézőpontból vizsgálódva hamar kiderül, hogy a prostituáltak többsége nem saját jószántából áll ki a placcra. Bizonyosságért elég az embercsempészetre gondolni, ahol számos esetben csak az út végén derül ki, hogy miről szólt a történet. Hogy az illetőt szabadon útjára engedik-e, vagy ráfogják, hogy az indulás előtt kért összeg csupán töredéke az igazi költségeknek, ezért a célállomáson elveszik az útlevelét, megfosztják az identitásától, s ilymód bármire kényszeríthetik. Minderre vonatkozóan adatokról is tudni lehet? Hozzávetőlegesen. A Nemzetközi Munkaügyi Szervezet becslése szerint az emberkereskedelem áldozatainak 60 százalékát prostitúcióra fogják, az Európai Bizottság illetékes koordinátorának begyűjtött adatai szerint ez az arány a 85 százalékot is elérheti. De az is része a valóságnak, hogy egyre több áldozatot fognak kényszermunkára is, ami főként a mezőgazdaságban és az építőiparban érhető tetten. Amiképpen egyre magasabb számban fordul elő a csicskázás is, amikor egy nagyobb összegért akár családtagot is eladnak, az új gazda pedig elveszi a „szerzemény” nyugdíját, és munkára kényszeríti őt. Nálunk még nem, Magyarországon több üyen esetről hallottam. Mi, a szerencsésebb sorsú többség a társadalmi eszméletlenség benyomását keltjük, és holmiféle struccpolitikával rá sem hederítünk erre a posványra? Akad itt egyáltalában kitörési pont? Jó a kérdés, felelni rá iszonyatosan nehéz. Kellőképpen sok vita is van körülötte. Az egyik oldalon ott van Svédország, Dánia, bizonyos fokig Finnország, ők azt tartják: a prostitúció az érintettek számára oly mértékű kiszolgáltatottsággal, gyakran erőszakkal járó sérülékeny helyzet, hogy nem szabadna megengedni. Az ellenkező táborban viszont ott van például Hollandia vagy Ausztria, ahol ezt nem tiltja törvény, hiszen a vállalkozókként tevékenykedő kéjnők adófizető polgárok, és punktum! Persze, hogy ebben mennyire jelennek meg a kényszerhelyzetek, az egy más szempont. A szakemberek szerint minél nagyobb piaca van a szexipari szolgáltatásoknak, annál élénkebben zajlik mögötte emberkereskedelem is. És minél tá- gabb ez a zóna, annál inkább önbecsapó az a társadalom, amely úgy tesz, mintha mindez gondmentes jelenség volna. Szemrebbenés nélkül eltűri a türelmi negyedeket, vagy álszent módon még ki sem jelöli azokat. Nem vagyok az ördög ügyvédje, de ha arra gondolok, hogy valaki teljesen a társadalom peremére sodródott, akkor vészfékként talán már ezt sem bánja... Ha a társadalomban nagyok az egyenlőtlenségek és növekvőben a szegénység, akkor a prostitúcióra való hajlam is nagyobb, hiszen valamilyen módon túl kell élni a mai napot. A kérdés „csak” az, valóban ez-e az egyedüli lehetőség? Az érem másik oldalán viszont ott a kereslet, amivel - eléggé képmutatóan - nemigen foglalkozunk. És talán ebben van a probléma egyik gyökere, elvégre kínálat csak ott van, ahol kereslet is! Vonatkozik ez - morális korlátok híján - a prostitúcióra; anyagi nyereségvágyból a kényszermunkára, hiszen az ukrán munkás nyilván jóval olcsóbban robotol, ráadásul svarcban, mint a hazai. Ezért fordulhat elő, hogy az életben egészen elképesztő történetekkel találkozni, utóvégre a piacon rendre a kereslet és a kínálat a meghatározó. Eszerint határozottan szembeszegülni mindezzel pusztán kilátástalan szélmalomharc? Elmélkedés helyett tényekkel válaszolok. Azt követően, hogy Svédországban elfogadták a nem a prostituáltakat, hanem a szolgálataik iránt érdeklődőket büntető törvényt, az autóval csak egyórányira fekvő Észtországban, Lettországban máris fölfutott a szexbiznisz. Mára a szexturizmus világviszonylatban elképesztő méreteket s formákat öltött, és ne csupán Thaiföldre gondoljunk. Például Sri Lankának vannak területei, ahol elsősorban a kisfiúk keresettek. Brazíliában a repülőtéren óriásplakát fogadja az odaérkezőt: Kiskorú lányokat keres? Van szállásunk az Ön számára - és egy brazil börtön képe figyelmeztet a következményekre. A kormány aligha csak egy-két elté- velyedett turista miatt vállal üyen elriasztó propagandát! Más: általában kevés szó esik arról, hogy milyen riasztó számban tűnnek el gyerekek például a szociális intézményekből. Nemcsak a mi térségünkben, és nem csupán a különböző gyermekotthonokból, hanem azokról a helyekről is, ahol a menedékjogot kérők kapnak szállást. Az ilyen teremtések azután nagy valószínűséggel a kiszolgáltatottság piacán bukkannak föl. Egyszer egyetlen kőhajításnyira a szemétdombtól, másszor az utcasarkon vagy éppenséggel egy luxusszállóban. Természetesen mindez annak is következménye, hogy a világ globalizálódik- így hát ha nincs globális igyekezet e jelenségek visszaszorítására, akkor egy-egy ország törekvése dicséretre méltó, ám nem biztos, hogy elegendő. Nem beszélve arról, hogy a gazdasági válságok időszakában ez akár harmadlagos kérdésnek tűnhet föl. Részben így igaz. Napjaink nyilván nem úgy fognak bevonulni a történelembe, mint a prostitúció, a nőkkel szemben elkövetett erőszak elleni harc éve, hanem úgy, hogy az egyik válság követi a másikat. Azt pedig már említettem, miszerint az európai intézmények csak azzal tudnak közveüenül foglalkozni, amire hatáskörük van, amire jogalappal följogosítja őket a Lisszaboni szerződés. Ilyen egyeneságú összefogást igénylő téma az emberkereskedelem, beleértve annak kiterjedt nemzetközi vonulatát. Egy másik témakör, amit feladatként kezelhet az EU, az az áldozatok védelme, amiről átfogó jogi irányelv van előkészületben. Viszont a prostitúció- önmagában és valós jelenségként - minden ország saját ügye. Hogy müyen rendelkezéseket vonatkoztat rá, toleráns- e vagy nem, tütja-e vagy sem, ez csakis az országok törvénykezésébe tartozik; nincs rá nemzetközi jogi eszköz. Nem szeretnék erkölcscsőszként villantani, de miért nem beszélünk ezekről a dolgokról nyíltabban? Mert nem is annyira az újságíróknak, mint inkább a társadalom egészének lenne téma ez. Ha valakinek az efféle dolgok nincsenek ínyére, beszélnie illenék róla. A hallgatással viszont ki-ki csak legalizálja azt, ami ellen, állítólag, berzenkedik. Hát igen. A felvetésében ott a válasz is. A tabuk feloldásában, a jóindulatú szókimondásban segíthet az „Unió”, az Európa Parlament? Ebben a tekintetben az Európai Unió aránylag sokat tesz, és különösen a sportrendezvények kapcsán aktív. Amikor például Ausztriában a labdarúgó Európa-bajnokság zajlott, az EU akkor erőteljes kampánnyal figyelmeztetett arra, hogy a prostituáltak között nagy számban lehetnek az emberkereskedelem áldozatai is. A különböző tabuk ledöntésének szándéka sem idegen az EU intézményeitől, ám ha például épp a kultúra, az oktatás, a nevelés a tagországok saját hatásköre, ott aligha van mód a közvetlen mentorkodásra. Legföljebb a pozitív igyekezető diákcserék, a diplomák kölcsönös elismerése, a részképzések gyarapítása az, ami forszírozható - de hogy eljussunk egy európai szemlélethez, ahhoz az is kellene, hogy eljussunk egy európai identitáshoz. Ez pedig, szerintem, egyelőre még távolabb van. Ha a jövőben egyáltalában sikerül összekovácsolni az üyesmit. Ne haragudjon, ha az élet színjátékai láttán, dramatur- giailag, én újra visszatérek témánk kiindulópontjához: lehetne-e uniós szinten segíteni abban, hogy a prostituáltak kitörhessenek abból a miliőből, amelyben ma élnek? Feltéve persze, ha ők is akarnak... Én pedig ismét csak arra utalhatok, hogy az emberkereskedelem az a terület, amely a kialakult jogi rendszere révén többé-kevésbé szabályozott és szabályozható. Ezen kívül főként a civil szervezetek által kialakított háttér lehet olyasmi, mint a segítséget kínáló kéz. Hogy aki tényleg ki akar törni a jelenlegi helyzetéből, ne kerüljön vissza szükségszerűen ugyanabba a körbe. Ehhez kell a segítség, a társadalmi odafigyelés meg egy bizonyos fokú kultúra is, ami lebontja a megbélyegzést, hogy a korábbi életükből kitömi igyekvők ne viseljék magukon előző sorsuk stigmáit. Sem a családjuk, sem a tágabb környezetük köreiben. Egy ilyen életstüusváltás annyira sok tényezős, hogy itt nincs helye sem a kincstári optimizmusnak, sem a fekete pesszimizmusnak. Inkább csak azt mondanám: bárminő rein- tegráció bizony iszonyatosan problematikus. Különben marad a csúf világ? A kulcskérdés mindig a civil társadalom odafigyelése. Mert a stigma mindig az áldozaton van, de az, aki miatt ez a szolgáltatás virágzik - az rendjén van?!
