Új Szó, 2012. augusztus (65. évfolyam, 177-202. szám)
2012-08-21 / 194. szám, kedd
o N on Interjú Erős Gábor partjelzővel az Eb-ről, a rák elleni harcról, az élet értelméről. 14. oldal 2012. augusztus 21., kedd, VIII. évfolyam, 30. szám A vasárnapi Újpest-Ferencváros (2-1) mérkőzés előtt ünnepélyesen köszöntötték az újpesti olimpikonokat, a Londonban 5. helyen végző csel- gáncsozó Karakas Hedviget, az aranyérmes kajakozó Dombi Rudolfot, valamint a szintén első helyezett tornász Berki Krisztiánt. Az Újpest és a Ferencváros szurkolói az ősi rivalizálás ellenére együtt ünnepelték - s egy-egy transzparenssel köszöntötték - a sportolókat. (Fotó: ujpest.hu) Lólengés az avaron Ezúton üzenem minden érintettnek, hogy engem nem zavar a lelkesedésük, amit a Risztov Krisztián világrekordja felett éreznek, amíg a négy fal között csinálják. Különbözőek vagyunk, nincs is ezzel semmi gond, de ne tukmáljuk egymásra a mániáinkat, és pláne ne várjuk el, hogy mindenki osztozzon a gyerekes örömünkben. A Facebookon már egy ideje könnyedén le lehet tiltani azokat az üzeneteket, melyek szerint ismerősünk, akiről egyébként kedvező véleménnyel vagyunk, egy kóbor szamarat talált a farmján a kukorica betakarítása közben. Nem lehet azonban egyszerűen megszabadulni a gratulációktól, amikor mindenki egyenként imádja a Risztov Krisztiánt, aki olyan messzire hajította a csőfogót, mint eddig még senki se. Pedig én spéciéi nem igénylem ezeket a híreket, ugyanis szarok az olimpiára. Nem vitatom el a létjogosultságát, véledenül sem. Az akkumulátorhajításnál és a kempingbiciklis akrobatikánál sokkal bizarrabb, rétegebb hobbikat is ismerek, illetve számos egyéb szubkultúrát, és azok is megférnek szépen egymás mellett. Virágozzék száz virág, ha valakinek az a móka, hogy egy láncos vasgolyót minél messzebbre dobjon, akkor csinálja csak, amíg ezzel másokat nem zavar és nem veszélyeztet. Objektív és egyetemes elismerésre azonban nem tart ez számot. Az úszás még hagyján, mert előfordulhat például, hogy valaki leesik a vízibicikliről, és közben üldözi valaki, aki egy másikról esett be, és akkor nem árt, ha tud gyorsan úszni. És voltaképpen a gerelyhajításnak is volt valaha értelme, pontosan akkor, amikor az olimpiát háromezer évvel ezelőtt megrendezték. Akkor az releváns képesség volt, ugyanis tűzfegyverek és rakéták híján így kellett harcolni és vadászni. Ma még sincs tüzérségi csapás, sem pedig precíziós bombázás az ohmpián, ezért szerintem jogos az a hozzáállás, hogy uncsi, az egész ohmpia annyira hétszázas évek, időszámítás előtt. Nem ohmpiai szám, viszont sokkal izgalmasabb terület mondjuk a robotépítés. Sajnos a pronyó- médiában kevésbé eladható, mivel kidolgozott testű szexszimbólumok helyett tolószékhez vagy legalábbis gurulós fotelhez kötött tudósok az arcai. Ugyanakkor éppen most tett le az emberiség egy elég ügyes robotot a Marsra, miközben azzal semmire se mentünk volna, ha egy kalapácsvetőt viszünk oda. Vagy ha a mindennapi megélhetéshez kell komi, ott is több hasznát vesszük a robotoknak, mint a gerelyhajításnak, a háborútól a konyháig. Világszerte dollármilliók mennek el diszkoszvetésre és tőrvívásra, miközben volna annak a pénznek jobb helye; szétosztani segélybe, az is értelmesebb lenne, pláne robotot építeni belőle. Még egyszer: semmi gond a diszkoszvetéssel, bárki kimehet a kamaraerdőbe a saját diszkoszát dobálni, csak azt nem látom be, hogy én erre adófizetőként mégis mikor adtam felhatalmazást. Kéne az adóbevallásra egy checkbox, ahol az alany kifejezetten megtilthatja, hogy a pénzét az élsport finanszírozására használják. De nem a pocsékolás, és nem is a túllihegés a legzavaróbb tünet. Hanem a hősök óhajtása. Az ellentmondást nem tűrő nemzeti höm- pölygés, amely gyanakvóan tekint a közönyre, a lelkesedni restekre. A parancsoló előtapsolás. És a párttitkár, aki részesedést követel a diadalból. Az ásító űr, ahogy az úszni sem tudó, tohonya pocak megköveteli a világbajnok ünneplését. Mintha neki része volna abban a sikerben. Pedig nincs. Nem tesz jót egy nemzetnek a meg nem érdemelt sikerélmény; degenerálódik tőle, mint az olajállamok. Megnyugszik a mániákus kevesek semmit sem jelentő, lényegtelen rekordjaitól, visszahanyatlik a kanapéra, és szotyizik tovább a hitelre vett plazmatévé előtt. Mégis mi vagyunk a királyok, elhoztuk az aranyat rúdtáncban és lólengésben. Fehér lovunk leng, lengeti a szél, a csaták bíbor hajnalán. És mivel ebben vagyunk jók, hát érdekünkben áll elhinni, hogy ez a lényeg, és nem a Mars-szonda. A sírt, hol nemzet süllyed el, olimpiai aranyérmek ékesítik. TótaW. Árpád *** Messzire szállt a csőfogó... (Válasz Tóta W. Árpádnak) § A magyarországi közélet hisztérikus állapotba került, s láthatóan nem * f tud mit kezdeni egy olyan egyszerű fogalommal, mint a teljesítmény. A teljesítménynyel, ami milliméterekben, századmásodpercekben, pontszámokban, gólokban mérhető, és nem azon, hogy ki milyen zenét hallgat. Magyarországon azonban még Szilágyi Áron vagy Gyúrta Dániel olimpiai aranyérme kapcsán is ideológiai csaták kellős közepén találtuk magunkat. Erre a közéleti ámokfutásra a hvg. hu által közölt Tóta W. Árpád-írás tette fel a koronát. El kell ismerni, hogy a Tóta W. által felsorakoztatott kritikák nagy része valós problémákat feszeget. Rosszízű, amikor egy ország az olimpiai sikerességgel igazolja önnön nagyságát, nem kell ehhez Kínáig vagy Észak-Koreáig repülnünk, itt van nekünk a saját múltunk, Helsinki 16 aranyérme. Az olimpia körüli „hömpölygés” is irritáló tud lenni. Sőt, az élsport sem fáklyásmenet, hanem kőkemény biznisz, bizony. S egyetértünk abban is, hogy az olimpia nem valami szentség, amiről csak könnybe lábadt szemmel lehet nyilatkozni, érmeket, olimpiai pontszámokat számolgatva, az éremtáblázatot aranykeretbe foglalva. Nem, az olimpiákon is volt dopping, csalás és korrupció. Csakhogy Tóta W. nagy igyekezetében ezúttal túl messzire dobta a csőfogót. Lehet ékelődni a „diszkoszvetésbe ömlő dollármilliókon”, a magyar olimpikonok nagy része azonban nem forintmilliókból készült fel a versenyeire. Úszóink, vívóink és más londoni olimpikonjaink közül gyermekkorukban sokan spártai körülmények között edzettek. Az evezős Hiding Zsolt például még a házát is eladta, hogy normálisan felkészülhessen az olimpiára. Tóta W. reklamálhatja az államon az élsportra költött adóforintjait (mint ahogy mások azt reklamálhatnák, hogy ő is kapott pénzt a magyar államtól a Modem képmesék című animációs sorozat szövegeinek megírásáért), de azt neki is tudnia kell, hogy a magyar államkasszából ezerszeresen több pénz folyik el ellenőrizedenül, mint amennyi abból a kalapácsvetőknek vagy a tornászoknak jut. S akkor még nem is beszéltünk Tóta W. írásának a stílusáról. De arról ne is beszéljünk, névvel viccelődni, Risztov Krisztiánozni legfeljebb ötödikben megy el. Nyilvánvaló, hogy Tóta W. Árpád szerint a sport lényegtelen dolog. Az ő számára atavisztikus és nevetséges olyasmivel érvelni, hogy a sportnak jellemformáló ereje van. Alighanem a térdét csapkodná a röhögéstől, ha azzal a naiv, 19. század végi gondolattal állnánk elé: a sport értékeket közvetít. Nem kell cselgáncsszakértőnek lenni ahhoz, hogy megértsük a lengyel ellenfelét sérülten is legyőző Joó Abigél teljesítményének üzenetét. Tóta W. szerint az pedig talán egyenesen az ördögtől való, hogy a sportnak identitásképző ereje van. Pedig elég, ha vasárnap kimegyünk egy falusi fütballpályára, ami az utolsó olyan helyszínek egyike (a kocsma mellett), ahol az emberek találkoznak és beszélgetnek egymással, ahelyett, hogy „a hitelre vett plazmatévé előtt szotyiznának”. Az olimpiai versenyeket figyelemmel kísérő tömegek viszont - akiket Tóta W. nagyjából gyermekded barmokként ír le - tisztában vannak ezzel. Sokan vannak ugyanis ebben az országban, akik magasról tesznek a magyar sikerek politikai színezetére. Akik nem földöntúli hősként bámulnak a magyar olimpikonokra. Akik nem érzik magukat különbnek attól, hogy Pars Krisztián dobta legmesszebbre a kalapácsot Londonban. Akik tudják, hogy nem vagyunk királyok attól, hogy miénk az aranyérem lólengésben. Ugyanezek az emberek azt is tudják, hogy a diszkoszvetésnél (és még az olimpiánál is) száz fontosabb dolog létezik a világon. Ezek az emberek egyszerűen szeretik a sportot, és ezért szurkoltak, örültek vagy éppen szomorkodtak a magyar sportolók eredményei miatt. Ézek az emberek értik azt, amiről Tóta W.-nek láthatóan fogalma sincs. Képesek önmagában tisztelni az emberi teljesítményt - legyen az egy tökéletes lólengésgyakorlat vagy egy messzire hajított „láncos vasgolyó” -, anélkül, hogy halál komolyan vennék az olimpiát. Ennek a tisztelemek még a csírája is hiányzik Tóta W. írásából, és most nem az olimpiai bajnokoknak kijáró kötelező tiszteletről, az elcsukló hangról és a párás szemről beszélünk. Hanem arról a minimális tiszteletről, ami egyformán megilleti a hajléktalant és az olimpiai bajnokot. És ami a magyar közírásból szőrén-szálán eltűnni látszik A sírt pedig, hol nemzet süllyed el, nem olimpiai aranyérmek ékesítik. Azt a sírt egymást túlkiabáló, rö- högcsélő alakok állják körül. Kiss Tibor Noé *** (Válasz Kiss Tibor Noénak) Ideológiai csatákról szó sem volt. Mint a publicisztika általában, az olimpiáról írott cikk is a szerző személyes véleményét tükrözi, és semmi egyebet, nem elvárás, hogy azzal bárki egyetértsen. Csak én bírok versemnek hőse tenni. En pedig éppen többet láttam az érmek fényében sütkérező pöffesz- kedésből, mint a levélben leírt kulturált sportfogyasztásból. A sport identitásképzö ereje nem kétséges, ennek hasznossága azonban nagyon is. Izmos identitást képez például a futballhuligá- nokban, de ettől ők nem lesznek értékesebb emberek, sőt ellenkezőleg. Idegesítöen nyilvánvaló az is, hogy az olimpiai sikereknek együtt örül az ország - és éppen ez a baj: a fent említett távolság- tartó, önreflexív öröm hiánya. Ezek virtuális sikerek. Azt az illúziót keltik, hogy mi magyarok mégis ügyesek vagyunk - pedig nem: Gyúrta Dániel, Risztov Éva és Pars Krisztián ügyesek, mi magyarok pedig beszopunk bármilyen hülyeséget, megválasztjuk a legnagyobbat ígérő maffiózókat, és képesek vagyunk elhinni, hogy részünk van a legjobbjaink sikerében. Sőt még azt is elhisszük, hogy az élsport tömegeket ösztönöz mozgásra, annak ellenére, hogy a közvetítések szünetében nem futócipőt rekámoznak, hanem sört. A tömegek megmozgatásában ma nagyobb szerepe van Schobert Norbinak, mint a világ legjobb atlétáinak. Az emberi teljesítmény egyébként valóban tiszteletre méltó. A magyar olimpikonoké ugyanúgy, mint az összes többié. A tisztelet pedig azzal kezdődik, hogy meghagyjuk nekik a sikereiket. Tóta W. Árpád (A cikkeket a hvg.hu hozzájárulásával közöljük)
