Új Szó, 2012. augusztus (65. évfolyam, 177-202. szám)
2012-08-01 / 177. szám, szerda
www.ujszo.com UJSZO 2012. AUGUSZTUS 1. Vélemény és háttér 5 A londoni megnyitó kísérlet volt Európa és a Nyugat jelenének definiálására egy változó világban Csodák szigete A nagyobb sportesemények nyitóünnepsége alapvetően két funkciót lát el. Egyrészt szórakoztató, másrészt a rendezőket is reprezentálja, megpróbálja formálni a róluk kialakult képet. RAVASZ ÁBEL Bár az ilyen ünnepélyes események sok esetben nem tudnak túllépni a bombasztikus esztétikán, azért az is előfordul, hogy valóban sikerül valamiféle plusz értéket adni a szórakoztatás mellett. Ilyen megnyitó volt például a 2008-as pekingi olimpiáé, amely a maga grandiózus, egyben precíz, a nagy kommunista tömegeseményekhez hasonlóan határokat és kompromisszumokat nem ismerő kivitelezésével Kína nagyhatalmi ambícióinak realitását hivatott reprezentálni. A londoni megnyitó nem is próbálta túlszárnyalni Peking erejét és méretét, a négyórás megnyitó összköltsége kevesebb mint fele volt a kínainak. Ez persze még mindig nem az olcsó kategória: a rendezéssel megbízott Danny Boyle - egyebek közt a Gettómilliomos és a Trainspotting rendezője - látszólag korlátok nélkül vihette színre vízióját Nagy-Britannia történetéről és jelenéről. A legérdekesebb motívum talán az volt, amellyel az egyes jelenetek az ország sokszínűségét kezelték. Bár felénk a sokszínűség szó azonnal etnikai színezetet nyer, a londoni megnyitó ezt a lehető legtágabban értelmezte: a szereplők nemre, életkorra, bőrszínre, vallásra, fogyatékosságra való tekintet nélkül keveredtek a folyamatosan változó színtéren, méghozzá teljesen természetesen. A siket és halló gyerekekből összeállított kórus fellépése vagy a társai között táncoló turbános doktor nem váltak bazári attrakciókká, hanem belesimultak a Boyle által megálmodott brit „csodák szigetének” bemutatásába. A nagybeteg Muhammad Ali színre lépése pedig az alázat és az önreflexió pillanata volt. Figyelmet érdemel az a megfontoltság is, ahogy a rendező az iparosodás kérdését kezelte: a zöld mezőből gyárkémények által övezett iparvidékké váló Britannia egyik állapotát sem démonizálta, viszont rámutatott az átalakulások szociális költségeire. Az. ünnepség a dicséretek mellett természetesen begyűjtött jó néhány kritikát is. A brit konzervatívok egy része elutasította Boyle rendezését mint a multikulturalizmus ünnepét és a brit (angol?) hagyományok leértékelését. Mások viszont túl kevésnek érezték a rendező gesztusait, és egyebek között a gyarmati múltra való visszacsatolás hiányát kérték számon a megnyitón. Összességében azonban Boyle „csodaszigete” éppen azokat az értékeket vette védelmébe, amelyekért érdemes Európában élni: az egyéni szabadságok mellett a szociális államot, a kapitalista szellemet, a kulturális diverzitást és a képességet az önkritikára. Boyle színre vitt Nagy-Bri- tanniája olyan ideált mutatott be, amely éppen olyan messze áll Peking hátborzongató tökélyétől, mint az euroszkepti- kusok cinikus pesszimizmusától és a múlt század imperializmusától. A londoni megnyitó éppen ezért hibái és sallangjai ellenére is úgy értékelhető, mint egy kísérlet Európa és a Nyugat jelenének definiálására egy változó világban. Az összetartozás ilyen eseményei nagyon fontosak - különösen régiónkban, ahol láthatóan sokak számára még mindig nem eldöntött kérdés, hogy a helyünk valóban Európában van-e. JEGYZET Hála neked, Elemér VERES ISTVÁN Köszöntsük mi is Kardos Elemért hetvenedik születésnapján, hiszen megérdemli. Nemrégvolta szlovák függetlenségi nyilatkozat évfordulója, egyhónap múlva pedig itt az alkotmány napja, Elemérünk tehát tobzódhat az elismerésekben. Bár az utóbbi időben ritkán nyilatkozik, azért nem feledkeztünk meg róla, hiszen sokat köszönhetünk neki. Tőle kaptuk például a kilencvenes évek elején a független Szlovákiát. Nagy ajándék volt, talán meg sem érdemeltük. Sírtunk is örömünkben, vagy inkább bánatunkban, hogy ismét egy új államalakulat felügyelete alá kerültünk. Hiába, ez a huszadik század megviccelt minket néhányszor, de legalább lett humorérzékünk. Januárban lesz tehát húsz éve, hogy a tizennyolcban összekalapált kétpetéjű sziámi ikreket Elemér és kollégája, a vastag keretes szemüveget viselő Václav szétszakította, mint egy szivacsot. Nem szerettük, nem is szeretjük őket ezért, de ez a mi bajunk. Látnunk kell viszont, hogy ez olyan folyamat volt, amelyet sehogy sem lehetett elodázni. Elemért azért szerették, mert megígérte, hogy elszakadunk. Ha nem szakadtunk volna el kilencvenháromban, elszakadtunk volna két, három, öt, legfeljebb tíz évvel később. De mindenképp elszakadtunk volna. Ezzel az elszakadással ugyan Csehszlovákia (és Jugoszlávia) is a versaüles-i békerendszer (és Trianon) elhi- bázottságát igazolta, de ez már senkit nem érdekel. Az összeragasztott államok korszakának tehát vége lett, és éppen emiatt nem kell siratnunk a jó öreg Csehszlovákiát. A nemzeteknek és az általuk alkotott politikai rendszereknek ugyanis jól megfigyelhető fejlődési szakaszaik vannak. A demokrácia olyan, mint a vörösbor - minél öregebb, érettebb, annál jobb. Kardos Elemért valószínűleg nem ezek a gondolatok vezérelték a kilencvenes évek elején, mégis hasznos tettet hajtott végre. Alegjobb, ami vele kapcsolatban elmondható, az mégis az, hogy már alig hallani róla. Megint megnyerte a választásokat a Kardos Elemér-jegyezte meg alapiskolai szlováktanárom tanítási óra közben, amikor Elemér megint megnyerte a választásokat. A rádióból hallgattuk a híreket, ahelyett, hogy a nyelvtani eseteket tanultuk volna. Nominativ, genitív, da- tív, akuzatív... KOMMENTÁR Rendszerhiba NAGY IVÁN ZSOLT „Reméljük, a demokrácia helyett nem kell új politikai rendszert bevezetni, de új gazdasági rendszerek, új elgondolások kellenek” - ezt találta mondani a minap Orbán Viktor magyar kormányfő a Vállalkozók és Munkáltatók Országos Szövetségének ülésén. Hogymegnyug- tatásnak szánta-e vagy fenyegetésnek, nem derült ki. Mindenesetre minden minimálisan demokrata tudatú ember összerezzent, és csöndben félni kezdett. Lehet persze azzaljönni, hogy a demokráciával poénkodott már Churchill is, és senki sem kárhoztatja e miatt, sőt, kijelentése közhelyszerű lett, de ez nyilván hülyeség. Ott van például kiindulópontnak a hatalmas különbség, amely az egykori brit és a mai magyar kormányfő között sejteni lehet. Ami akkor is óriási hézagnak tűnik, ha Orbán esetleg futballban jobb, mert az kétségtelenül kurucos dolog, ebben a kontextusban azonban fölöttébb irreleváns. Szóval beszélt a demokráciáról Churchill, mondta is állítólag, hogy nem jó rendszer, de ha ez igaz, akkor igaz az is, hogy nyomban hozzátette: azért ennél a rendszeméljobbat nem találtak ki. Megváltoztatni pedig egy pillanatig sem akarta. Még meg sem lebegtette a lehetőségét. Orbán Viktor megtette. Nem mondta, hogy szeretné, sőt, szavai szerint nem szeretné, de azért itt hagyta nyaralása idejére ezt a hangulatot: a magyar kormányfő el tud képzelni helyzetet, amikor új politikai rendszert kell bevezetni. Azt meg nem mondta el, hogy micsodát. De tényleg, micsodát? Mi az a politikai rendszer, amelyben szerinte a jobban lehet irányítani, mint egy demokráciában? Logikusan nézve három lehetséges válasz volna: egy afrikai stílusú diktatúra, egy dél-amerikai stílusú diktatúra vagy egy ázsiai típusú diktatúra. Az orosz módszerek sem rosszak, bár ott az utóbbi időben láthatóan túl sokat elégedetlenkednek az emberek, meg punk együttesek is tiltakozni mernek, ott tehát valami nincs rendben a gépezetben, ezt az utat tehát el lehet vetni. A másik három azonban e tekintetben megfelelő. A hatalom attólveszi elavagyonát, akitől akarja, a hazai és külföldi zavarokat okozó ellenzék lassan elsorvad, a sajtó azt írja, amit mondanak neki, az emberek csöndben, lehajtott fejjel végzik azt, amit kiszabnak rájuk. Aki kinyitja a száját, pofán csapják. Magyarország nem tart itt. Jó eséllyel nem is fog. Például azért, mert a kormányfő reméli, nem kell rendszert váltani. De azért már egy kicsit nyugtalanabbul alszunk. Mert olyasmiről beszélünk, amiben akár ez is benne lehet. Orbán Viktor amúgy szabadságon van, azt mondta, fel kell töltődnie. Reméljük, csak fáradt volt, amikor erről beszélt. Aztán jön, s lesz jobb ötlete. A szerző magyarországi publicista TALLÓZÓ FTP AFinancialTimes Deutschland „Magyar lecke” címmel írt a romániai belpolitikai helyzetről, megállapítva, Magyarországgal szemben az Európai Unió gyorsan reagált, majd élesen és félreérthetetlenül bírálta a román vezetést. Megjegyezte, hogy az unió konzervatív politikusai a magyar példából megtanulhatták: a „tévesen felfogott pártszolidaritásból” adódó kivárás csak ront a helyzeten. HANDELSBLATT Mathias Brüggmann a Handelsblattban így ír: az jó, hogy az SPD és a CDU megvitatják a magyarországi és romániai fejleményeket, mivel az egyes tagállamok mulasztásai az egész EU problémájává válhatnak - lásd Görögországot. Megjegyezte, hogy Magyarország és Románia is csak a milliárdos mentőcsomagok révén tudták eddig elkerülni az államcsődöt. Groteszknek és túlzónak nevezte, hogy szociáldemokrata politikusok diktátornak bélyegzik Orbán Viktort. A magyar kormányfő politikája megérdemli a bírálatot, mert fölösleges alkotmányreformmal, kétes médiatörvénnyel és sok-sok törvénymódosítással téves irányba vezette az országot, ahelyett, hogy minden erejét a mély gazdasági válság leküzdésére fordította volna. GAZETAWYBORCZA A Gazeta Wyborcza lengyel baloldali liberális napüap szerint a magyar kormány „a demokrácia mutációját” vezette be, amelyet az uniós partnerek vitatnak. A lengyel lap szerint a gazdasági válságtól tartva „olyan vezetők, mint Orbán (Viktor)”kétségbe vonják a demokrácia felsőbbrendűségét. Véleménye szerint a válságért az EUn-t hibáztató magyar miniszterelnök véleményét több európai politikus is osztja, de nekik nem volt merszük ezt hangosankimondani. (MTI)
