Új Szó, 2012. augusztus (65. évfolyam, 177-202. szám)
2012-08-15 / 189. szám, szerda
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2012. AUGUSZTUS 15. Régió-szülőföld 11 Valakik lehetővé tették, hogy bujkáljon - Pesten élt, a hivatalok tudták, hogy kicsoda, hogy miért toloncolták haza Kanadából, mégsem tettek semmit Nem Csatárytól kell félni, hanem azoktól, akik ma is támogatják Gáti Anna: „Csatáry kivallatta a zsidókat, hová rejtették otthon a pénzüket, ékszereiket, és aki nem akarta elmondani, azt ütötte" (Tomáš Benedikovič felvétele) Salamon Edit családtagjai után csak a fotók maradtak (Mikuláš Jesenský felvétele) A háborús bűnös Csatáry László letartóztatása hatalmas szenzáció ugyan, de azok számára, akik saját bőrükön tapasztalták a kegyetlenségét, nem jelent elégtételt. Ellenkezőleg. Szándékosan eltemetett fájó emléket hozott elő, régi sebet szakított fel. Két kassai idős hölgy, Gáti Anna és Salamon Edit mégis hajlandó volt beszélni az átélt borzalmakról. Úgy érzik, ez a tanúk kötelessége. VRABEC MÁRIA Gáti Anna 1924-ben született a neves kassai fogorvos, Gáti Mór és felesége, Neuwirth Vilma egyetlen lányaként. Édesapja nagy bohém és lelkes műgyűjtő volt, nem véletlen, hogy a fiatal Anna művészet- történésznek készült. A terveiből azonban nem lett semmi, mert az érettségi után családjával együtt elhurcolták. Azt hittük, Magyarország megvéd „Soha azelőtt nem tapasztaltunk Kassán gyűlöletet, ezért is ért váratlanul a dolog. Tudnunk kellett volna, mi vár ránk, hiszen Szlovákiából már 1942-ben elmentek az első transzportok, de senki nem szólt. Talán aki hallott róla, az se hitte el. Meg aztán Kassa Magyarországhoz tartozott, mi azt hittük, védettek vagyunk. Egyszerűen csak hülyék voltunk, nem tudtuk elképzelni, hogy létezhet ekkora gonoszság. 1944 áprilisában kellett bevonulnunk a gettóba, a volt Jakab téglagyárba. Apám vitte a matracokat, dunyhákat, anyám néhány edényt, az ékszereinket bevarrtuk a kabátunk bélésébe. Felesleges volt, mert mindent elszedtek. Hetekig a gettóban voltunk, leginkább a félelemre emlékszem. Ott láttam Csatáryt is, magas, fess ember volt, az idősebbek mondták, hogy ő a gettóparancsnok. Mindig korbácsot tartott a kezében és gyakran használta. Módszeresen kivallatta a zsidókat, hová rejtették otthon a pénzüket, ékszereiket, és aki nem akarta elmondani, azt ütötte. Néhány rabra ráparancsolt, hogy kézzel kaparjon gödröket a kerítésoszlopoknak, aki nem bírta, annak szintén verés volt az osztályrésze. Még a nevétől is féltünk, ha ellenőrzésre jött, fel sem mertünk nézni.” Dögöljenek meg, mind ahányan vannak! Annát, szüleit és apai nagyanyját az utolsó négy transzport egyikével, 1944. június 2-án vitték Auschwitzba. A bevagonírozást Csatáry irányította. „Jókorákat rúgott azokba, akik nem bírtak felszállni. Egy orvos, Jónap Sámuel megkérdezte tőle, nem lehetne-e az idős, beteg embereknek priccseket betenni. Azt felelte neki, dögöljenek meg mind ahányan vannak! Ezzel a kívánsággal bocsátott útra és csaknem mindegyikünkön be is teljesedett. Borzasztó út volt, negyven ember egy vödörbe végezte a szükségét, vizet nem adtak. Akkor már sejtettük, hogy halálra vagyunk ítélve. Nagyanyám arra kérte apámat, adjon be neki valamit, amitől meghal. Apám nem adott neki semmit, mert még akkor is bízott abban, amit az állomáson egy Obersturmführer mondott, akinek megmutatta az első világháborús kitüntetéseit. A katona azzal hitegette, hogy ezeket majd akkor mutassa meg, amikor megérkezünk, mert ott is lesz kórház, és azt fogja vezetni. Persze, nem volt ott senki kíváncsi sem az érdemeire, sem a tudására. Ahogy kiszálltunk a vagonokból, az öregeket, köztük nagyanyámat is, rögtön a krematóriumba küldték, apámat is elválasztották tőlünk. Engem és édesanyámat Stutthofba vittek, ahol hatalmas farönköket hordtunk az erdőből. Nekem külön feladatom is volt, az emberi ürüléket szedtem össze, amit azok hagytak maguk után, akik már nem értek oda a latrinákhoz. Mindenkinek hasmenése volt a híg koszttól. Naponta egyszer kaptunk levest, de a kápó, aki osztotta, sokszor ránk parancsolt, hogy fél lábon ugrálva vigyük. Mire a helyünkre értünk, ki- lötykölődött a csajkából, és éhen maradtunk. Anyám torokgyíkot kapott, elvitték a betegek számára fenntartott barakkba, és amikor továbbindultunk, már nem jött velünk. Soha többé nem láttam, azt sem tudom, hol halt meg.” Soha nem voltam boldog Hosszú menetelés kezdődött a front elől, a hideg télben. Gáti Anna végignézte, ahogy sokan menet közben dőltek ki a sorból a kimerültségtől és meghaltak, másokat a németek lőttek agyon. A kérdésre, hogy benne mi tartotta a lelket, csak annyit mond, az, hogy már nem gondolkozott. „Csak tettem, amit mondtak, mint egy gép. Sokáig a felszabadulás után is így éltem, nem tudtam örülni semminek, nem terveztem, csak elvégeztem, amit kellett. Apám visszajött Auschwitzból, az orvosi szolgálati lakásában találtam meg, mert a házunkban idegenek voltak. Ő újra dolgozni kezdett, én pedig nemsokára féijhez mentem egy sorstársamhoz, és megszülettek a gyerekeim. Még akkor is próbáltam egyetemre menni, de nem sikerült, végül röntgenterapeutának tanultam ki. Apám nagyon korán meghalt, 1951-ben 53 évesen, infarktust kapott. Még győzte leírni, min mentünk keresztül, de azt már nem élte meg, hogy kiadják. Ma már nem is tudom, hol van a kézirat, sok mindent elfelejtettem. Talán jobb is így. Csak azt a zsigerig ható félelmet nem tudom elfelejteni. Az egész életemet végigkíséri. Soha nem voltam maradéktalanul boldog, akkor sem, amikor a gyerekeim megszülettek, mert folyton attól rettegtem, mi vár rájuk. Mi nem voltunk vallásos zsidók, az ünnepeket sem tartottuk, mégis elvittek. A gyerekeimet sem neveltem zsidóként, mindig azt mondtam nekik, az a fontos, milyen emberek és mit tudnak. Mindketten egyetemet végeztek, sokra vitték, mégis találkozniuk kellett azzal, hogy felhánytorgatják a származásukat. Ma már úgy látom, nagyobb hangsúlyt kellett volna helyeznünk a zsidó identitásra, mert a valahová tartozás érzése megvéd. így az ember folyton menekül valami elől, amihez semmi köze, mégsem kerülheti el.” Csatáry mindig korbáccsal járt Salamon Edit a kassai gettóban ismerte meg Gáti Annát, egyszerre vitték őket Auschwitzba, Stutthofig együtt meneteltek. Utána elváltak útjaik, csak a háború után találkoztak újra Kassán. Vagy hatszázan jöttek vissza a tizenötezer-hét- százból, ma már csupán tízen élnek közülük. ,Április 18-án jöttek értünk, hogy csomagoljunk, menni kell a gettóba. Még a megfőtt ételt is magunkkal vittük egy tejeskannában a Kazinczy utcai zsinagógába - a szüleim, én, Katalin húgom, és özvegy Nándor bátyám a kilencéves kislányával, Judittal. Az evangélikus iskolában nyilvántartásba vettek bennünket, elvették az ékszereinket, azzal, hogy ha visszajövünk, visszakapjuk. Egy éjszakát töltöttünk ott, másnap reggel hosszú menetben tereltek a téglagyári gettóba. Csatáry Lászlót mindennap láttuk, amint fényes fekete csizmában, korbáccsal a kezében végigjárta a gettót. Azt, hogy valakit megvert volna, nem láttam, mert ha megjelent, jobb volt elbújni. Olvastam, hogy most azzal védekezik, ő nem volt gettóparancsnok, csak rendőrségi fogalmazó. De hiszen láttuk, ismertük, még régi iratokat is találtak, amelyeket gettóparancsnokként írt alá. Az 1944. május 1-jei hirdetményében az áll, hogy „minden zsidó fajú egyén köteles állandóan a lakásában tartózkodni és az ablakát zárva tartani, gettó területén lakó keresztények zsidót be nem fogadhatnak, a boltjaikban ki nem szolgálhatnak. Tudtuk, hogy akik menekülni próbáltak vagy ellenszegültek, azokat megölték, ez is csak az ő parancsára történhetett. Az osztály- társnőmet, Szeiler Gizit a szögesdrótnál lőtték le az őrök, a holtteste napokig ott volt. A családjából senki nem maradt életben, ma nincs, aki a sírját gondozza. Voltak, akik öngyilkosságot követtek el, az orvosok, Fényes doktor, Zipser doktor és mások is, az egész családjuknak erős gyógyszert adtak, hogy örökre elaludjanak. Később sokszor eszembe jutott, hogy ők tették jól. Amikor az állomásra vonultunk, ahol a marhavagonok vártak ránk, az utca két oldalán kassaiak százai álltak. Nem igaz, hogy örültek, én csak szomorúságot és ir- tózatot láttam az arcokon. Akkor még nagyon összetartó város volt Kassa, nem az számított, ki müyen nyelven beszél és milyen felekezethez tartozik, mert együttéreztek egymással az emberek.” A karjaimban halt meg a húgom Salamon Edit Auschwitz— Birkenauban látta utoljára a szüleit. „Három napig voltunk ott összezsúfolva, étel-ital nélkül. Éjszak esett, az ablakon kinyújtottuk a tenyerünket és a felfogott esővizet szürcsöl- tük. Egy cseh asszony, aki már régebben ott volt, a füstölő kéményre mutatott és a fülembe súgta: ott vannak a mieink. Még akkor sem hittem el, folyton azt ismételgettem, hogy ez lehetetlen, pedig láttam, hogyan lőtték le az anyákat, akik nem akarták elengedni a gyerekeiket. Három nap múltán Rigába vittek, egy erdőben bunkereket ástunk a teherautóknak. Onnan Stutthofba kerültünk, ahol a revír- be, a tábori kórházba kerültem. Egy kő esett a lábamra, alig tudtam járni. Amikor a németek azt mondták, hogy másnap továbbmegyünk, mert közelednek az oroszok, a húgommal és két barátnőmmel, elbújtunk a barakkban. Másnap előmerészkedtünk, és elindultunk a szörnyű januári hidegben a jeges földeken át. A messzeségből utánunk kiáltott valaki, elsütötte a fegyverét, és eltalálta a barátnőmet, meg engem is, ahogy átkaroltam a húgomat, hogy megvédjem. A golyó átment a karomon és Kati tüdejébe fúródott, a karjaimban halt meg. Engem és a másik életben maradt lányt a kommandóra vittek. Nagyon rendesek voltak hozzánk, adtak enni, ellátták a sebemet. Másnap elvittek egy néptelen faluba, ahonnan már mindenkit evakuáltak. A barátnőm ennivalót keresett, én a fájdalomtól mozdulni sem tudtam. Mégis mennünk kellett tovább, mert egy német tiszt ránk rivalít, hogy jelentkezzünk a parancsnokságon a legközelebbi városban. A többiek húztak, így értünk el a város határába, ahol másnap orosz katonákkal találkoztunk. Ők hívtak orvost, aki le akarta vágni a karomat, aztán inkább kórházba küldött. Hónapokig feküdtem ott, ötször operáltak, de végig csak a húgomra tudtam gondolni. Ma sem tudom, hol van a sírja, mert amíg el tudtam volna menni, hogy megkeressem, nem volt pénzem az útra, most meg már öreg vagyok.” A szeretteimet nem adja vissza senki Kilenc hónapi kórházi tartózkodás után Edit néni Kato- vicén és Zsolnán keresztül 1945. szeptember 29-én ért haza Kassára. A nagy családból csak Nándor bátyja és Zsuzsanna unokahúga maradt életben, a házukban idegenek laktak, barátok fogadták be őket. ,A beteg karommal nem tudtam munkát vállalni, a bátyám tartott el mindhármunkat. Egy kenyérkéért 100 koronát adunk, semmi másra nem tellett. Később visszakaptuk a házunkat, nagy nehezen új életet kezdtünk. Féijhez mentem, a férjem is túlélő volt, hitsorsos, megszülettek a gyerekeim. Valami csoda folytán volt erőm ahhoz, hogy felneveljem őket, pedig folyamatosan aggódtam, és ma is attól félek, mi lesz, ha velük is ugyanazt teszik, amit velünk. Sok keresztény barátom van, gyakran mondják, tegyem túl magam a múlton, de ettől nem lehet szabadulni. Azt sem tudom, hogyan lehetett kibírni, csak az Istenbe vetett hitem segített. Most, hogy Csatáryt letartóztatták, újra felszakadt ez a seb, megrohantak a rossz emlékek. Nem tudom, megélem-e, hogy elítélik, de nem is érdekel. Á szeretteimet már nem adja vissza senki, azt a sok szenvedést nem lehet jóvátenni. Sőt, az fáj a legjobban, hogy valakik lehetővé tették, hogy bujkáljon. Tizenöt évig élt Pesten, a hivatalok tudták, hogy kicsoda, miért toloncolták haza Kanadából, mégsem tettek semmit. Három nevet használt, Csatáry, Csízsek és Schmitt, több lakása volt, ezt csak befolyásos támogatókkal lehetett megcsinálni. Az én szememben azok, akik védik, ugyanolyan bűnözők, mint ő. Tőlük félek, mert ma ők jelentenek veszélyt. Nem csak ránk, zsidókra. Mindenkire. Nem az a fontos, hogy Csatáryt elítélik-e, hanem az, hogy az emberek el- ítélik-e, amit tett. Sajnos, úgy látom, nem sokat tanult a világ abból, ami velünk történt.”
