Új Szó, 2012. augusztus (65. évfolyam, 177-202. szám)
2012-08-15 / 189. szám, szerda
6 Kultúra ÚJ SZÓ 2012. AUGUSZTUS 15. www.ujszo.com Az Iron Sky és finn rendezője Szlovákiában Támadás a holdról Tudatosítottam, hogy a kilencvenes évek elején egy zenei forradalomnak voltam tanúja Koncertek és trendek a Szigeten Utcazenészekből lettek világsztárok - Che Sudaka (A szerző felvétele) TALLÓS1 BÉLA Szlovákia történetében először fordul el, hogy úgy kezdik egy külföldi film moziforgalmazását, hogy annak a rendezője is jelen van a díszbemutatón. Az Iron Sky című finn-német-a- usztrál sci-fi akciófilm 32 éves finn rendezője, Timo Vuorenso- la a Film Europe Media Company meghívására pár napot tölt Szlovákiában, hogy alkotását népszerűsítse. Hat évig készült a film, mesélte tegnap a sajtóvetítést követően. Az ötletet, hogy egy parodisztikus történetet kerekítsenek a második világháború után a holdra menekült nácikról - mint mondta -, egy kiadós szaunázás közben izzadták ki barátaival, s az egyéves előkészületek után öt év kellett a gyártáshoz. Az áprilisi finn és német premier után bemutatták már Ausztráliában, most éppen Új-Zélandon fut, és nálunk kezdik vetíteni. Fesztiválokon is járt már a film: a Berlinale és Karlovy Vary filmmustrájának közönsége is láthatta. Egy újfajta mecenatúrával is élenjáró az Iron Sky, a különféle támogatások mellett (köztük: Eurimages) az internetes fanok közössége is hozzájárult a költségekhez, vagyis az Interneten közzétett filmprojektre reagálva a potenciális nézők is gyűjtöttek rá. A történetbe azonban nem szólhattak bele, a filmkészítés nem demokrácia, abban a rendező az irányító - mondta viccesen Timo Vuorensola. Ám keze alatt a stábban kb. tizenöt országból voltak szakemberek. Forgattak egyebek közt német és főleg ausztrál terepen, mivel a finn tájakon kívül Ausztráliában találtak „holdbéli” helyszíneket - a holdról makett készült, de úgy próbálták trükkökkel megoldani a nácik titkos terv alapján kiépített holdbázisát, hogy élő atmoszférát sugározzon a vászonról. A témáról ezek után talán elég annyit elárulni, hogy a nácik a holdbázison a föld elfoglalására készülnek, ami a jövőben (a film idejében) mégis kezdődik... Timo Vuorensola sci-fije a náci támadás hátterében a világpolitika eseményeit is tükrözted, (tébé) Vannak zenekarok és előadók, akiket a dalaikért szeretünk, másokat hangszeres virtuozitásukért, megint másokat azért, mert egyedi hangzást kísérleteztek ki, és vannak a csupaszív fesztiválkedvencek, akik élőben sokkal jobbak, mint lemezen. JUHÁSZ KATALIN A Szigeten valamennyi kategóriára akadtak jó példák. Az ütős dallamok terén nagy kedvencem a Two Doors Cinema Club, a The XX vagy a Fink néven futó énekes-gitáros trubadúr. De említhetném a Placebo zenekart is, dalaikat lehetetlenség kimosni a fülből, annyira belemásznak. Kellemes meglepetést okozott Caro Emerland koncertje, akit nyilvánvalóan a holland közönség számára hívtak meg, hiszen legalább tíz éve bevett szokás a nagy számban jelen lévő nációk kegyeit keresni a Szigeten. Ezért járt vissza például a Die Toten Hosen vagy a Die Ärzte (idén a Sportfreunde Stillert kapták a szervezőktől ajándékba a német fesztiválo- zók), és ezért jön újabban annyi brit gitárpop-zenekar. A magyar hallgatóság idén rájöhetett arra, hogy ez utóbbiak szinte mind a The Stone Roses köpönyege alól bújtak ki. Ha a banda agytröszlje, John Squire nem találja fel a nyolcvanas évek végén azt a bizonyos forradalmi hangzást és technikát, akkor ma sem Kasabian, sem Klaxoons nem lenne, de talán még Oasis se lett volna. A trendek egyébként is azt mutatják, hogy valami régit új köntösbe öltöztetni nagyon menő. Hiszen sláger abból lesz, ami valahonnét már ismerős, bevált panelekből építkezik, de újragondolja a hagyományt. A Stone Roses legrosszabb időszakában, két hónappal a feloszlás előtt járt a Szigeten, és sajnos jól emlékeszem arra a 1996-os koncertre. Ian Brown földbe gyökerezve állt a színpadon, flegmán dünnyögött a mikrofonba, John Squire pedig akkorra már otthagyta a többieket, egy jellegtelen session-zenész jött el helyette. Idén pedig végre az eredeti négyes járja Európa nagyobb fesztiváljait, hogy felelevenítsék a dicső múltat. Olyasmit éreztem, mint tavaly az újból összeállt Pulp szigetes koncertjén: tudatosítottam, hogy a kilencvenes évek elején egy zenei forradalomnak voltam tanúja, amikor a Blur, a Primal Scream, a Suede (fénykorukban szintén felléptek a Szigeten) dalait játszották a jobb rádiók. Akkoriban még nem volt internet, így azok a zenekarok lassabban szivárogtak csak be hozzánk, nem lehetett megosztani klipjeiket a facebook-on a YouTube-ról, csak a Music Television-t bekapcsolva lehetett várni rájuk türelmesen. A mostani bandák híre már vírusszerű sebességgel terjed, ami azért is jó, mert tájainkon a kereskedelmi rádiók egyeduralma miatt nehéz lenne őket az éterben elkapni. De vissza a Stone Roses-hoz. Öregesen, megfontoltan, ám szimpatikus profizmussal és nagy tudással hozták a retrót. A húszéves dalok ma is működnek, a brit szigetlakok kórusban ordították a szövegeket, a magyarok pedig elismerően hümmögtek a Byrds-ös vokálok és akkordmenetek hallatán (olyat is ritkán látni, hogy a két gitáros némán penget, a dobos pedig vokálozik, méghozzá pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen). Mindent összevetve azonban a világzenei színpadon izgalmasabb dolgok zajlottak, mint a fő helyszínen. A Barcelonában működő, ám Dél-Amerika több országából odatelepült tagokból álló Che Sudaka például harmadszor is úgy magával ragadott, hogy végig kellett néznem őket. Latin ritmusok skapunk hangszereléssel és akkora lelkesedéssel, mintha a szervezők egy gimnazista zenekart jutalmul felengedtek volna a nagyszínpadra. Fontos információ, hogy utcazenészekként kezdték, a Ramblán táncoltatták a turistákat. Ugyancsak lehengerlő volt (sokadszorra is) a Leningrad, akiknek néhány szövegét már kívülről fújom, Orosz népzene rockos alapokon, punkos beütéssel, fúvós szekcióval - tizennégy zenész állt a színpadon! - és egy karizmatikus frontemberrel. Egyértelműen Szergej Snu- rov a góré, de nem rá épül az egész show, mindenki kiveszi a részét a munkából. Olyan sodró lendületű kocsmazenét produkálnak, hogy a falábúakat is megmozgatják, ráadásul folyamatosan kommunikálnak a közönséggel, amely minden országban hálás ezért. Es ha már folk-punk, akkor ne hagyjuk ki a műfaj egyik klasszikusát. A Pogues az ír népzenét modernizálta a nyolcvanas évek elején, kisebb fajta forradamat szítva a szigetországban, a Szigetről viszont egy kicsit elkéstek, mert megöregedtek. Ráadásul ma már sokan csinálnak ilyesmit, sokkal nagyobb vehemenciával, például a Flogging Molly vagy a Dropkick Murphys. A Pogues viszont a frontember, Shane MacGowan miatt imádni való. Ennek a fickónak orvosi szemmel nézve már rég meg kellett volna halnia. Alkohol és drogok, legalább harminc éve. Most is alig tudott magáról és ijesztően nézett ki. A szöveget viszont egyszer sem tévesztette el, legfeljebb rosszkor szállt be. Az ilyesmit viszont zenésztársai flottul tudták kezelni, és kedves betegápolókként figyelték, mikor kell menteni a helyzetet egy kisvokállal. Hát, kevés lett a fontosabb- koncertekre és a trendek elemzésére szánt hely. Zenéről írni amúgy is veszett fejsze nyele, úgyhogy inkább hallgassák a felsoroltakat, és nézzék vissza a Sziget YouTube-csatomáján a legjobb koncertrészleteket. Timo Vuorensola (SITA-felvétel) Diákműsor Varga Miklóssal Kassa. A Csemadok kassai szervezete Szent István király ünnepének alkalmából holnap 17 órai kezdettel ünnepi műsort rendez Őrizd a lángot... címmel. Az eseményt a Fő utcai Pálffy-Dessewfy-palota (Panta Rhei Könyvesház) udvarán tartaják meg. A műsorban a sárospataki Árpád Vezér Gimnázium diákjai lépnek fel saját összeállításukkal, amelynek érdekessége, hogy néhány dallal Varga Miklós előadóművész is részt vesz benne. A belépés díjtalan, (k) Stílusosan az olimpia zárónapján vetítették a Fehér tenyér című fontos magyar filmet, amelynek rendezője szívesen sztorizott, de nem szaltózott Hogyan borult fel egy széksor a cannes-i filmbemutatón HAVRAN KATALIN Selmecbánya. Igényes programmal várta a 14. alkalommal megrendezett 4 živly című filmszeminárium mindazokat, akik múlt hétvégén Selmecbányára látogattak. Ä filmkínálat, amely idén a Határok tematikája köré épült, nemcsak valódi földrajzi határokat vizsgált. A szemle egyik legsikeresebb vetítése a Fehér tenyér volt. Hajdú Szabolcs filmjét, amely 2006-os bemutatója óta számos hazai és külföldi elismerésben részesült, nem véletlenül az olimpia zárónapján mutatták be. Ä filmvetítést, mely kétségkívül a legtöbb nézőt csábította a moziba, egy laza hangvételű beszélgetés követte a rendezővel. Hajdú Szabolcs elmesélte, hogy annak idején mennyire tartott a film bemutatójától, hiszen félő volt, hogy a gyerekkorát meghatározó személyek magukra ismernek majd a filmben. A rendező nem csak saját tornász- múltjáról és élményeiről meselt, hanem fivére sportkarrierjéről is, akiről a főszerepet mintázta. Megtudtuk azt is, hogyan borult fel egy széksor a cannes-i film- bemutatón, mikor testvére megpróbált kézen állni egy szék karfáján. Hajdú Szabolcs a közönség unszolása ellenére nem ugrott hátraszaltót, kijelentette, hogy filmbemutatókon többé nem tesz ilyet. Az ötnapos rendezvényen vetített rengeteg filmből csak ízelítőt lehet adni. Az idei tematikából kiindulva kézenfekvő megoldásnak bizonyult az elmúlt évek legnagyobb visszhangot kiváltó szlovák dokumentumfilmjével, a Határral (Hranica) indítani. A 2009-es film Szel- menc község történetét dolgozza fel, amelyet 1946-ban, a csehszlovák-szovjet határ meghúzásával nyisszantottak ketté. A dokumentumfilm-kínálat szlovák, cseh és román filmrendezők utóbbi években készített legjobb munkáiból állt. A Hármashatár című filmblokk a Csehország, Szlovákia és Lengyelország csücskeit egybefogó térséget szemrevételezte. Akik végignézték a válogatást, megtudhatták, mire adták a fejüket a határőrök Schengen után, ha megnézték Jan Gogola két évvel ezelőtti Po našimu, valamint a szintén cseh Klára Rezníčková Trojmedzí című dokumentumfilmjét. Szombat délután egy romániai filmblokkot mutattak be, amelyben Dán Curean és az erdélyi filmrendező, Lakatos Róbert cigány tematikájú dokumentumfilmjeit vetítették le. Kizárólag filmínyenceknek volt érdemes beülniük arra a filmblokkra, amely az experimentális film határait kutatta. Len Lye-t, aki a múlt század harmincas éveiben forgatta alkotásait, a „kézileg készített film” kitalálójának tekintik, hiszen ő volt az, aki elsőként kísérletezett a nyersanyaggal úgy, hogy festéket vitt fel rá. Az új-zélandi filmrendező művei a 30-as években váltak ismertté, annak köszönhetően, hogy technikáját reklámfilmek készítéséhez kezdték el használni. A három filmtörténeti kuriózum, amelyeket egyébként Szlovákiában először vetítettek, az idei trencsénteplici ArtFilmFest handmade technikával készült alkotásaival és élőzenei kísérettel egészült ki. A rendezvény kevésbé kívánatos tényezője a hirtelen érkezett hidegfront volt, amely az egyébként mindig nagy sikerű, esti szabadtéri vetítések közönségét tette foghíjassá. A rendezők így a vasárnapi vetítéseket beköltöztették a városi moziterembe. Az amfiteátrum idén egyébként a filmtörténeti érdekességek helyszíne volt, ahol többek között a legendás Casablancát, a magyar származású Michael Curtiz klasszikus alkotását is bemutatatták.
