Új Szó, 2012. július (65. évfolyam, 152-176. szám)
2012-07-03 / 153. szám, kedd
8 Keddi faggató ÚJ SZÓ 2012. JÚLIUS 3. www.ujszo.com Tóth Elemér: Lehet, már az öregedés teszi, de ha haza-hazaruccanok Gömörbe, minden emlék újra meg újra megelevenedik bennem... Önmagában bűvös a szó: vakáció Itt az uborkaszezon, ráadásul tombol a gatya- rohasztó kánikula. És mert a riporter is csak emberből van, így ebben az agybuggyantó hőségben bizony nem szilveszteri villámtréfa összehozni egy-egy épkézláb csevejt. Ám mert nemcsak a politikai hatalom, hanem a téma szintén az utcán hever, segít az élet: itt a vakáció! MIKLÓSI PÉTER Senki nem vitatja, hogy a nyirkos, ködös tavaszi szünidő könnyebbségében is születhetnek emlékezetesen szép élmények; de aki emlékszik a gyermekkorára (és ki ne emlékezne?!), az igazolhatja: a nyári vakáció hosszú heteiben, amikor ragyog a nap, kék az ég, zöldek a fák, akkor sokkal fogékonyabbak voltunk az örömre, a szabadság érzetére, a kisebb stiklik- re és nagyobb komiszságokra, a nyaralás, a fürdőzés gondtalanságára... Hogy ez a felhőtlen boldogság ma is így van-e, pár évvel túl a hatodik ikszen, nem tudhatom már, ettől viszont a kérdés mégkérdés marad: vajon a vakációban valóban léteznek-e nyári varázslatok? E düemmát - reminiszcenciáit ébresztgetve - Tóth Elemér költővel, nyugalmazott lapszerkesztővel, legsikeresebb s legtermékenyebb gyermekversköltőink egyikével feszegetjük. A témához illően a szabadban, Pozsony talán legszebb pihenőparkjában, a Medikus-kertben beszélgetünk. Kamaszkorodban hányszor olvastad el Jules Verne kalandosan képzeletgazdag regényeit? A Grant kapitány gyermekeit, A rejtelmes szigetet, a Nyolcvan nap a Föld körült, A tizenöt éves kapitányt vagy akáraKétévi vakációt... Ez utóbbit talán kétszer. Megmondom őszintén, Verne engem nem kötött le túlságosan. Én Gárdonyit, Mórát, Tömörkényt, később Móriczot imádtam. Máig is ők állnak hozzám a legközelebb. Ha gyerekek között vagyok, ami az elmúlt évtizedekben sűrűn előfordult, mindig arra hívom föl a figyelmüket, ha az anyanyelvükön valami széppel szeretnének találkozni és tisztességgel akarnak magyarul tanulni, akkor ezeket az írókat okvetlenül el kell olvasniuk. Én még rengeteget olvastam, s nem csak nyaranta... Tudod, a gyerekkorom vakációs élete másként zajlott, mint mostanában szokás. Az a parasztcsaládok, a falu megszokott rendjéhez igazodó, munkás szünidő volt. És mert a gazdaságnak több lábon kellett állnia, bizony nálunk is mindenkinek, gyereknek-felnőttnek, megvolt a magafeladata. Neked is, akár hét-nyolc évesen? Igen. Például az aprójószág volt a gondjaimra bízva. Napközben én őrködtem fölöttük a Farkashegyen, ahol a dinnyeföldjeink húzódtak. Közben dinnyecsősz is voltam, persze, nem egyedül, hanem a Vitéz kutyámmal. Milyen eb volt Vitéz? Keverékkutya, ahogyan ez akkoriban faluhelyen jobbára lenni szokott. Gondolom, nálam jóval okosabb volt, és ami azt illeti, bátrabb is. Június derekától, amikor már gömbölyödtek a dinnyék, egészen szeptember közepéig iskolába se jártam. Vitézzel reggelente fölsiettünk a hegyre, ott a fanyelű bicskámmal megkopogtattam a dinnyéket, az éretteket Levárdfürdőre szállítottuk, ahol akár szekérderéknyit is megvettekaz emberek. És ha nem volt dinnyenap? Akkor az aprójószágot tartottam szemmel fönn a Farkashegyen. Történt egyszer, hogy Boldizsár barátom szépen fejlett csirkéit is én őriztem. Egyszer csak láttam, hogy odaszemte- lenkedtek a messzebb fekvő kukoricás felé. Odahajítottam hát a furkósbotomat, de az égjük csirkét mindörökre fejbekólintot- tam. Förtelmesen kétségbeestem, hiszen Hanván annyira szent dolog volt a másé, hogy egyeden kalászt tilos volt elvenni a másik földjéről. Ijedten, a könnyeimmel küszködve tanakodtam magamban, hová rejtsem „csirkegyükosságom” áldozatát, amikor hirtelen szétnyílt a kukorica, és megjelent Zsófi néni, Boldizsár nagymamája, a dolgos, öreg cigányasszony. „Hű! De ügyes vagy!” - mondta a helyzet láttán komolykodva, utána rám kacsintott: „Tudod mit? Megsütjük, megtanítlak rá.” Megpucolta, kibelezte, a fejét levágta, így Vitéz is jóllakott. Fűszerek, só mindig volt a farkashegyi kunyhóban, nekem pedig tüzet kellett raknom és agyagos sarat gyúrnom, amivel ő gondosan betapasztotta az egész csirkét, majd beletette a parázsba. Jó darabig ültünk, beszélgettünk. Amikor a faluból fölhallatszott a déli harangszó, Zsófi néni kiemelte a parázsból, és lebontotta róla az agyagos burkot. Öregem, én olyan csodálatosan finom, ropogósán barnáspiros csirkét azóta sem ettem... Bárki elhiheti, hogy a hétköznapok szigorú rendje dacára remek nyarak voltak azok. Megismerhettem a természetet, az állatokat, a növényeket, de elsősorbanjóságos embe- rekvettekkörül. Mindez csupán időben van messze, vagy már emlékekben is? Az emlékekben nem, hiszen elmaradhatatlanul eszembe jutnak ezek a dolgok, a gyerekkori történetek. És persze nemcsak a nyáriak. Egyik irodalomtörténészünk írja rólad, hogy meghatározó élményforrásod a falu, precízebben a szülőfalu gyermek- és ifjúkora. így is van. Azt hiszem, Móricz Zsigmond figyelmeztet valahol, hogy az íróember szinte egész életében abból táplálkozik, amit tízéves koráig megélt. Igaz, mára felgyorsultak a dolgok, és a húsz év lehetne ez a korhatár, de az én első tíz évem maga volt a gyermeki csoda. Amíg még éltek a szüleim, erre gondolva jártam haza havonta akár többször is. Emlékszem, akkoriban mondogattad: úgy ismered már az utat, hogy a Zsiguliddal né- gyesbenis tudtál előzni! Hazafelé tartva Zólyom után már ismerős volt a táj, Losoncot elhagyva még inkább, Rimaszombatból kiérve pedig már végképp otthon voltam. Lehet, hogy már az öregedés teszi, de ha haza-hazaruccanok Gömörbe, akkor minden emlék, minden mozzanat ma is még újra meg újra megelevenedik bennem... Mondjuk az, hogy kilencéves koromra előléptem a dinnyecsőszi rangból, már kaszálni is tudtam, tízévesen meg marokszedő voltam. Én az édesapám után szedtem a markot; Émő, a középső bátyám pedig a legidősebb fivérünk, Géza után. így ment ez egészen addig, amíg tizenkét évesen én is rendszeresen kaszálhattam. Velünk volt a határban a nagyapám is, a kévékhez csátéból ő sodorta a kötelet. Csáté? Az micsoda? Sás. A nád vékony részéből nyert kötél. Sohasem jött szóba, hogy a vakáció lehetne azért kissé lazább is? Nálunk a család törvényébe a játék is beletartozott. Ha volt még erőd, játszhattál bőven. És bizony játszottunk is, hiszen akkoriban még nem volt televízió, rádió se nagyon. Viszont csodálatosak voltak a vasárnap délutánok. Az udvarunkra kitették az asztalokat, az édesapám ragyogóan harmonikázott, Ernő bátyám kitűnően hegedült, hárman-négyen a citerákat pengették, a fiatalok meg táncoltak. Gyerekként áhítattal néztem ezt a csodás szépséget, ezt a bámulatosélményt. Mit adott a falu határában kígyózó Sajó? A gyerekkort. Kesellyel és Csillaggal a lóúsztatások élményét. A Sajóban tanultam meg úszni. De ne feledjem a nagymosások örökre szóló emlékét se! A Sajónak gyönyörűen tiszta vize volt, amelyben hálószámra lehetett halat fogni. A nagyapám különösen imádta a halételeket. Amikor szezonja volt, hozott is neki az egyik jóakarója a cigánysorról csukákat, jókora harcsákat, amiért cserébe hol szalonnát, hol mástkapott. Édesanyám ilyenkor a ház legnagyobb serpenyőjében készítette a halpaprikást. Hát a Hevessy-tó minő emléket idéz benned? Már érettebb kamaszként az egész napi cséplés utáni esti fürdőzés felejthetetlen emlékezetét. Gimnazistaként szinte az egész nyaramat a Jankónak becézett cséplőgép alatt töltöttem. Az elevátor hordta a szalmát, én voltam az első a sorban, aki odébb tolta. Egy másik nyaram több hetét pedig sitnyikként töltöttem. Az meg mi fán terem? Ő az, aki a kőműves keze alá dolgozik. Kavarja, hordja a maltert. Ebből a keresetből vettem azt a versenybiciklit, amellyel azután bejártam a környező falvakat és az akkoriban már működő szövetkezeteket, hogy megíijamaz első apró cikkecskéimet, tudósításaimat. Utánalapoztam: egy helyütt - igaz, nem tudósításban, ám mégiscsak - puszpángbokros szépkertrőlírsz... Manapság inkább bukszus- nak mondják ezt az örökzöld, fényesen bőrszerű levelű díszcserjét. A Darvas-kertbe jártunk puszpángot csenni, annak levelei a torták díszítéséhez kellettek. Édesanyám tüneményes édességeket sütött. Szülőföldvallomásodban a Kígyóst, az Ipónokat is említed... Hanva határában ezek dűlőnevek. Ahogy a Domány vagy a Paprét. A Kígyós például olyan hosszú föld volt, hogy reggel beálltál a sorba kapálni, délre értél a végére, ott a körtefa alatt megebédeltél, és egy újabb sort kapálva estére értél vissza a faluba. Gyerekként nekem ilyenkor a vízhordás volt a tisztem. A földbe ásott nagycsöcsös korsóban mindig friss, hűs víznek kellett lennie. De hét-nyolc évesen kiskapám is volt, igyekeztem vele a felnőttek nyomában maradni! Számomra egy életre szóló tanulság, hogy a szüleim sohasem kényszerítettek a munkára, a példájuk volt az, aminek alapján nem mondhattad, hogy nem csinálod. Talán ezért vagyok büszke arra, hogy a nagy örökség, amit otthonról kaptam, az a munka és a rend szeretete, a dolgos kezek megbecsülése. Soha senkitől nem kértem többet, mint amennyit én is el tudtam végezni. És ha mostanában hazalátogatsz? Ilyenkor mivel múlatod az időt? Ördögöd van, most voltam odahaza. Juhász István bará- tommaljártuk végig a falut. Küá- togatok az Agyagosra, a szőlőkhöz a nagy Meggyesre. Hetvenkét évesen mit ad neked ez a múltidézés? Megnyugvást. Valami megfoghatatlan belső erőt. Tudod, gyakran eszembe jut, hogy aki nem tudja, honnan jött, az azt sem fogja tudni, hová tartozik. Ezért csodálkozom azon, hogy lassan föladjuk önmagunkat, a gyönyörű meséinket és történeteinket. Sajnos, sokkal nagyobb mértékben, mint az idő előrehaladtával az egy bizonyos fokig természetes. Pedig a tartást adó múltunkhoz foggal-körömmel ragaszkodni kellene. Ha olykor hazamegyek, nekem az a táj rettenetes erőt ad, föltöltődöm, szinte újjászületek. Rákérdezhetek: ott akarnál meghalni? Ott szeretnék eltemetve lenni. Mindenképp gömöri földben szeretnék megpihenni. Gömörországi tam'tód, Zagyi Gyula mivel bocsátott benneteket a vakációra? Hirtelen nem is tudom találó szavakkal elmondani, milyen kitűnő ember volt. Szigorú tanító volt, de délutánonként felolvasott nekünk. Az elemi után, már a rimaszécsi iskolában Rigó László a vers szeretetét hozta el, különösen Petőfiért rajongott. A rimaszombati gimnáziumban Pazderák Bertalan pedig arra vezetett bennünket, hogy igyekezzünk saját kézikönyvtárat kiépíteni. Mára kétezernél is több kötetem van. Egy részét nyilván majd megtartja a lányom, a többit Hanva községre hagyományozom. Nyakunkon a vakáció, személyed kapcsán megkerülhetetlen a kérdés: müyennek látod a mai gyerekek nyarait? Hát ez nagyon kemény kérdés. Az, mert manapság a gyerekek kilencven százalékát, szerintem, nem tanítják meg a munka szeretetére. De arra sem, hogy úgy szívből, igazán örülni tudjanak. Bármennyire is bűvös szó a vakáció, talán még annak sem tudnak önfeledten örülni. Nem akarnék papolni, de igaz, ami igaz: mi egy szem almának, egy szem szilvának is örültünk, egy mai gyerek megjobbára csak fanyalog. Az egyszerű játéknak, a hátizsákos kirándulásnak ritkán van értéke a szemükben. Ez végtelenül elszomorít, noha távol áll tőlem, hogy esetleg a saját angyali vakációimat tartsam máig érvényes mércének, a nyári szünidők holmiféle zsinór- mértékének. Ha már akaratlanul is visszakanyarodtunk ide, a múlt fakuló képeinek emlékeiből mi jelenik meg elsőként a lelki szemed előtt? Ezerszám sejlenek föl bennem a gyermekkor, az ifjúság emlékképei. Ilyenkor szoktam arra gondolni, hogyjó volna újra kissrácnak vagy kamasznak lenni, persze, már a mai eszemmel. Pozsonyban a kertben tudom kiélni a Hanván belém ivódott ösztöneimet. A kerti munka nekem a mai napig örömforrás. És bár kicsit fáradt vagyok, ez még mindigjobb, mint amikor otthon járva sorra hallom, ki halt meg, kinek volt agyvérzése. Ezért a kertben tudok a leginkább örülni annak, hogy én viszont még mindig itt vagyok! Igaz, egy versben azért egyszer már „előrelátóan” megírtam: Úgy próbáltam s próbálok élni, / hogy a papnak, / majd>ha kaparnak, / ne kelljen valótlant beszélni... (Somogyi Tibor felvétele)
