Új Szó, 2012. június (65. évfolyam, 126-151. szám)
2012-06-23 / 145. szám, szombat
www.ujszo.com PRESSZÓ ■ 2012. JUNIUS 23. INTERJÚ 19 Az sem jó, ha valakit beskatulyáznak, mert egy idő után kiöregszik bizonyos típusú szerepekből, s nem tud mit kezdeni magával. Nem panaszkodom, csak summázom, hogy a hét év alatt zömmel katonát, bugyuta alakokat, meg hasonlókat játszottam. A legnagyobb lehetőséget Martin Hubától, a volt tanáromtól kaptam, ő hívott meg a főiskola után a Tíz kicsi négerbe, ez sokáig fűtött, sikeres előadás volt. Az Össztáncban, amely mág műsoron van, szintén ő osztott rám szerepet, s az Ama- deusban is. A színésznek szüksége van egy rendezőre, aki konkrét színészben gondolkodik, úgy érzem, ilyen az én esetemben nem akadt. Ezért vállaltam munkát másutt — rengeteg időt töltöttem szinkron- stúdióban, a Panelházi történetek forgatásán, most a Dr. Ľudsky sorozatban szerepelek. Mi a legfontosabb a rendező és a színész kapcsolatában? Kell, hogy legyen közöttük kölcsönös inspiráció, felkérés táncra. A főiskolán néhány olyan rendezővel is szívesen dolgoztam, akikkel nem álltunk közeli kapcsolatban, sőt inkább konfliktusos viszonyban voltunk, de ez bizonyos feszültséget teremtett, ami gyümölcsöző lett, az ember képes volt arra is, hogy átlépje saját árnyékát. Martin Huba pontosságra nevelt, fontosak neki a részletek. Mondogatta, hogy minden szerep lendít egyet rajtunk, de ez nem teljesedett be. Hittem, hogy saját kezembe kell vennem a sorsomat, s Peter Mankovecký rendezésében Braňo Bystrianskyval, Tomáš Maštalírral közösen Rozhodcovia címen színre vittük Egressy Zoltán Sóska, sültkrumpli című darabját. A magánéletben más a döntő? A rendezővel nem kell barátságban lenni, bár mindegyik kialakít magának egy csapatot. Azáltal, hogy nekem családom volt, ráadásul keletről jöttem a fővárosba, gondoskodnom kellett az anyagiakról, a gyakorlati dolgokra kellett figyelnem. Soha nem röpködtem, soha nem vágtam bele meggondolatlanul semmibe, s talán éppen ezért, vagy azért, mert nem voltam elég bátor, fosztottam meg magam az esélyektől. Amikor Martin Čičvák hívott az Arénába a Husák című darabba, épp a Hamletet próbáltuk, s azzal kellett visszautasítanom, hogy nem próbálhatok délelőtt és délután is, mert forgatok, s abból, amit a színházban keresek, sajnos, nem élek meg, nem tudom eltartani a családomat. Őket nem büntethetem. Ez nem panasz, nem önsajnálat. Májusban így is tizenkét előadásom volt, emellett forgattam s a rádióban is dolgozom. Olvasgattam az önnel vagy a feleségével készült interjúkat, s az egyikben a neje azzal dicsekedett, hogy a férjének jó ízlése van. Ért az ékszerekhez, a bókokkal viszont nagyon fukarul bánik. Ez aztán az irónia... Tíz éve vagyunk együtt, s a múltkor kapott tőlem egy fülbevalót. Mi, férfiak sok mindent magától értetődőnek tanunk, belül átérezzük, a nők pedig szeretik hangsúlyozni. Azért egy kis romantika soha nem árt, s ön romantikusnak látszik... Ráadásul meg egy színésznek nem eshet nehezére, hogy eljátssza a romantikust. Igen, romantikus vagyok. A múltkor is küldtem egy SMS-t a feleségemnek, hogy szeretem, mire azt válaszolta, hogy én is téged. Romantikus alkat vasárnap is szórakoztatjuk a közönTobb mint négy éve szerepel a képernyőn a Panelházi történetekben, azóta egyetlen beszélgetésből sem marad ki a kérdés, mi a közös a tutyimutyi Kubkóban és az őt alakító Kobielskyben. Utóbbi hathat egy picit a figurára, de vajon ennyi év után nem hat a figura a színészre? Nem, erre vigyázok. Szóval nem lesz változás, Kubko marad Kubko, Kobielsky meg ő maga. Nem, Švehlánál nagy lesz a változás, a sorozatban is. Összevissza cserélődnek a partnerek, ő is ki van téve új kihívásoknak, de rá jó hatással lesz, új fényben fog mutatkozni. Nem tart attól, hogy ez a figura beskatulyázza? Ez a munkám. Manapság minden lehetőségért hálásnak kell lenni, s nekem jó a kapcsolatom a sorozatot készítő csapattal, beleértve a színésztársakat. Diana Mórovával például soha nem álltam színpadon, pedig hét évig voltam a Nemzetiben, a sorozatban azonban együtt játszunk, amiért hálás vagyok, mert ő inspirál, rengeteg energiát ad. Ez nekem, a színésznek rendkívül pozitív, hogy ilyen kollégával játszhatok. Egyébként az egész stábbal nagyon jól megértjük egymást. Ez a figura országszerte híressé tette. Hálás vagyok érte, mert több más munkámban is hasznomra vált. Például a Dr. Ľudsky sorozat teljesen más stílust követelt, új emberekkel hozott össze. Hívtak a Markízába is, egy új sorozatban ajánlottak szerepet, de a JOJ televízióban nem lelkesedtek, hű maradtam hozzájuk. Hogyan reagál a család a szerepeire? Nem kommentálják, mi nem nézzük meg a tévében, a gyerekek sem. Egyedül a mamám követi figyelemmel, s utána mindig megjegyzi, hogy már ne végy magadra kockás inget, ne nyírasd a hajad rövidre, mert szörnyen nézel ki. A gyerekek már tudomásul veszik, hogy a papa ismert? Ha moziba megyünk egy-egy mesefilmre, s a szinkronban meghallják a hangomat, arra rögtön felfigyelnek: ez az apu. Sok mesét mondtam cédére is, ezeket élvezik, ragyog a szemük a boldogságtól - s nekem ez a legnagyobb elégtétel. Boldog vagyok, mert a gyermekek a leghálásabbak. Kristián lassan 8, Klára 5 éves. Már felfedezhetők náluk némi színészi hajlamok? A kisfiam szerepelt reklámokban, a kislányom viszont hajthatadan, ha mondom, hogy gyere, bemutatkozunk a rendezőnek, mindig ugyanaz a válasza: „Nem!” Önfejű, nem lehet meggyőzni. Nem fogom kényszeríteni. A srác már szinkronizált is, de akkor még nem tudott olvasni, én olvastam fel neki a szöveget. Az életben meg ugyanúgy át tudják verni a felnőtteket, mint a többi gyerek, sokszor eljátsszuk, hogy becsapjuk a mamát, s ilyenkor örülnek, hálásak. Őszintén, amilyenek csak a gyerekek tudnak lenni. Azt, hogy a színházon kívül sok más elfoglaltsága van, nem sínyli meg a család, amely egyébként mindig az első helyen van? Sokkal kevesebb időt tölthet velük. Nincs más választásuk, nem is ismernek mást. Sokszor szombaton, séget, nekik ez a természetes. Most, hogy kevesebb a munkám, néhány szinkronnal meg tévés produkcióval leálltak egy időre, többet voltam otthon. Nemcsak a gyerekeim, még a nejem is csodálkozott. Van egy házunk, élvezzük a kertet, onnan merítjük az energiát. Kertész rendezte el, de magam kaszálom - ezt még a nagyapától tanultam -, én tartom rendben. Ez a legjobb pihenés. A feleségével, aki jelmeztervező, diákkorában ismerkedett meg? Egymás mellett laktunk a kollégiumban. Ő is a szakmában dolgozott, ő tervezte a Rendelő a rózsakertben jelmezeit, miután úgy döntöttek, hogy leáll a sorozat, most otthon van. Ki a szigorúbb szülő? A nejem, ő volt többet a gyerekekkel. A srácok nagy csibészek. Ha betelt a pohár, én is felemelem a hangomat, vagy rácsapok a fenekükre, tudniuk kell, hol a határ. Az anyai nagyszülők nem pozsonyiak, Turócszentmártonban élnek, az apai nagyszülők a keleti Van egy házunk, élvezzük a kertet, onnan mentjük az energiát. végeken, Tiszacsemyőben. Nem túl gyakran láthatják őket. Én Varannóban születtem, de ötéves koromtól Csernyőben éltünk, az apám ott volt katonatiszt. Messze van, néha bánt, hogy nem ugorhatunk el egy kávéra, vagy ők nem jöhetnek hozzánk. Húsvétkor voltunk Tiszacsemyőben, nem tudom, nyáron eljutunk-e megint. Jobban örülök, ha ők látogatnak hozzánk. A magyarországi autópályán Pozsonybesztercéről pontosan ötszázöt kilométer a távolság Tiszacsernyőig. Milyen volt ott a gyerekkora? Ha tehettem, hétvégeken Varannóba utaztam a nagyszüleimhez, akik családi házban laktak. A szünidőket mindig a nagypapával töltöttem, tavaly júniusban halt meg, kilenc- venkét évesen. Életében mindig tett-vett, amikor elment, üres lett minden. Kétnaponként hívtam telefonon, csodáltam, mennyire friss az elméje, fantasztikusak a nézetei. Olyan igazi öregapó volt. Tiszacsemyőben tanult meg magyarul? Gyerekként. A tanítónők úgy gondolták, hogy majd a magyar gyerekek tanulják meg tőlem a nyelvet a szlovák iskolában, végül fordítva történt, én tanultam meg magyarul. Ezért autózom szívesen Magyarországon keresztül, ha valami történik, nem adnak el. A konzervatóriumot Kassán végezte, de a színművészetire egy kisebb akadály legyőzésével jutott be. Nem jutottam be mindjárt. Operaénekes nagynéném beszélt rá, hogy jelentkezzem, de nem vettek fel elsőre. Vállalkozó lettem, egy társammal élelmiszerboltot nyitottam - ezt nagyon élveztem, gyerekkoromban minden szünidőben árultam a nagyapámmal. Zöldséget termesztett fóliasátorban, aztán északra járt piacolni, én meg nyaranta mentem vele. Amikor felvettek a főiskolára, eladtam a boltot. Legendás évfolyamba járt, osztálytársaival máig baráti szálakkal kötődnek egymáshoz. Ezt a tanáraink, Milka Vášáryová és Martin Huba alapozták meg - ők alakították ki az értékrendünket, s ezt igyekeztünk megtartani. Mind különbözőek vagyunk, de nagyszerűen kiegészítjük egymást. A többi négy - Latinák, Jakab, Kemka, Miezga - együtt szerepel a szlovák Beugróban (Partička), csak Kobielsky hiányzik. Egyszer hívott Dano Dangl, de bevallom, nincs hozzá merszem, félek az improvizációtól, ott mindig borotvaélen táncol az ember. Lehet nagyon szellemes, de rosszul is elsülhet, az pedig kínos. Lehet, hogy gyáva vagyok... De nem merem megkockáztatni. Urban Klára
