Új Szó, 2012. június (65. évfolyam, 126-151. szám)

2012-06-23 / 145. szám, szombat

SZALON

6. évfolyam, 25. szám

2012. június 23., szombat

S persze, a magyar néző sokat néz magyarországi televíziót, de hát annak a politikai üzenetei számára láthatóan nem lefordíthatóak...

A halál csókja

Az utolsó időben, igen szerencsétlen módon az etnikai magyar pártok részére, legalábbis Szlovákiában és Romániában a közvetlen pesti kormány- támogatás a választásokon maga a „halál csókja”. Akiket a jelenlegi pesti kormány teljes mellszélességgel támogat, akik mellett teljes hangerővel kiáll, azokat a választó lenullázza.

TAMÁS PÁL

Sehol sincsenek, a parlamentből kiesnek vagy oda be sem kerülnek, komoly városokban polgármestereket sem tudnak adni. Tulajdonképpen ez a pillanatnyi nemzetpolitika radikális áthangolását követelné, vagy legalább némi mea culpát Németh Zsolt baráti körében és szakértői között. Ennek láthatóan semmi nyoma nincs sem általában, sem most, az erdélyi önkormányzati elitek átrendeződése után. Az igazi kérdés tulajdonképpen az, hogy akkor milyennek kellene lenni ennek a - lehet, hogy nem a teljes nemzetpolitikát, de a magyar -magyar elitkapcsolatokat mégiscsak meghatározó - politikai diskurzusnak, ha a jelenlegi ennyire szembetűnően hatástalan. Nem politikai ízlésbeli különbségekről van szó, ahol az egyik oldalnak ez nem tetszik, a másiknak meg más. Ha a nemzeti választásokon egy párt sorozatosan olyan rosszul szerepel, mint a pesti nemzetpolitika a kisebbségi politikai színtereken, akkor lemond a pártelnök, vagy legalábbis odavetnek áldozatnak egy államtitkárt vagy miniszterjelöltet. Én nem ilyesmire gondolok, hanem egyszerűen radikálisan új hangsúlyok szisztematikus keresésére. Ilyesmit megelőzően azonban három kérdést kellene legalább megfogalmaznunk.

Először is, milyen közös etnikai veszélyérzetnek kell lenni ahhoz, hogy a nemzetiségi magyar közösségekben a választók egyáltalán higgyenek az egyetlen etnikai párt kikerülhetet- lenségében.

Másodszor, miért rosszabban mozgósíthatóak az utolsó időkben a kisebbségi szavazók az aktuális többségekhez képest? Vagy lehet, hogy nem is olyan rosszul mozgósíthatóak, csak közülük sokan többségi pártokra szavaznak. Amit, persze, az etnikai pártok úgy élnek meg, hogy a demográfiailag leírt teljes etnikai szavazóbázisuknak csak egy meghatározott része sorakozott fel mögöttük. A többiek valahova eltűntek, s akkor már jobb, ha feltételezem, hogy otthon maradtak, mint hogy beismerjem, egy részük románokra, szlovákokra, szerbekre szavazott.

Harmadszor, az utolsó néhány évben átalakul a nagy többségi pártok politikai stílusa. Míg a rendszerváltás utáni első húsz évben többé-kevésbé radikális nemzetiek és eredeti ötletekkel nem igazán kitűnő liberálisok küzdöttek egymással, most megjelent valamilyen populista szintézisük, és meghatározó politikai pólussá válik, egyre több helyen át is veszi a hatalmat.

A ’90-es évek közös veszély- érzete lényegében mindenütt eltűnik. Romániában, ha jól látom, egyértelműen. Ez nem azt jelenti, hogy a meghatározó etnikai pártoknak befellegzett, de azt feltétlenül, hogy az önvédelmi sportok klubjaiból hatékony lobbiszervezetekké kell válniuk. S választóiknak nemcsak nyelvvédelmi vagy kulturális azonossági ügyeik vannak, hanem területiek, iskolaügyiek, vasútügyiek, kórházügyiek - és még folytathatnám. És míg egy

A magyar szervek, politikai hatóságok, tótum- f aktionok útmutatásaiból igen nagy többségben nem kémek.

tánccsoportot vagy egyházi kórust még fent lehet egy kis pesti támogatással tartani, ezekben az ügyekben a többségi pártokkal kell megegyezni. Egyébként romániai és szlovákiai magyar politikusok igen szép számmal bizonyították, hogy ez lehetséges, s van is valamilyen tehetségük ilyen paktumokhoz. Hogy a dolog nem reménytelen, sőt. Vannak persze, akik nem hisznek a szemüknek vagy messzebb vannak a megszerezhető forrásoktól. Esetleg egyszerűen hatalomra éhes fiatalemberek, akiknek bármiféle stabüitás ellenja- valltnak tűnik. S ők persze a radikálisabbak, és ebben a helyzetben általában vesztenek.

A „bázis” persze csak demográfiai értelemben adott. Moz- gósíthatósága sokszor szinte településenként eltér. Vannak persze felvételek arról, hogy különböző szociális miliőkben adott pillanatban milyen a választók hadrafoghatósága, de mert az aláírt választói névjegyzékeket az aláírók nemzetiségi összetétele alapján elemezni nem lehet, biztosan azért sokat nem tudunk. így egyfelől konstatálhatjuk, hogy az utolsó megméretésnél a romániai magyar pártokra elvben a teljes magyar közösségben leadható szavazatokból mintegy félmillió hiányzott. Tehát lenne még hova nőni. Toró T. Tibor azt állítja, pártja fő funkciója most az volt, hogy vitára ingereljen, megmozgassa a romániai magyar szavazót. S hogy végül ebből az új élénkségből pártja mégsem profitált, az egyfajta igazságtalanság. De szerepüket betöltötték. Én itt persze azt látom, hogy vita volt, de ez az előző választási részvételekhez képest igazán jobban nem mozgósította az ide szavazókat. És a 2010 utáni budapesti nemzeti oldali kormánytámogatás sem hozott sem neki, sem a másik mélymagyar törpepártnak szavazókat. Bázisuk nagyjából megegyezik a 2008. évivel. Tehát az utolsó két évben a Fidesz „szappanreklámjával” lényegében nem sikerült új vásárlókat toborozni. A romániai magyar politikai közösség hadrafoghatósága nem itt megválaszolandó igen alapos elemzést kívánó ügy. Nekem személyesen roppant tetszettek az óvszercsomagolásra nyomott toborzó jelszavak (ha jól tudom, az egyik kis párt akciója lehetett), de azért azt mégsem hiszem, hogy a felhasználók az öröm pillanataiban a nemzet sorskérdésein töprengtek volna. Azt viszont látom, hogy minden romániai adat szerint a kisebbség médiahasználata - adott térségben és társadalmi rétegekben is - elmarad a többség mögött. Ismerjük a romániai magyar minőségi lapok és folyóiratok alacsony példányszámát, ismeijük terjesztési nehézségeiket. S persze, a magyar néző sokat néz magyarországi televíziót, de hát annak a politikai üzenetei számára láthatóan nem lefordíthatóak. Azokból nem von le a saját városára, községére értelmezhető következtetéseket. Tehát a romániaihoz képest nagyobb médiavákuum a politikai kommunikáció szempontjából nem változik. S tudjuk, hogy a modem választó egyre inkább médiavezérelt. Tehát ha a kisebbségi magyart környezetéhez képest gyengébb impulzusok fogják érni, akkor ahhoz képest gyengébben is reagál.

Ugyanakkor feltételezzük, hogy elsősorban a szórványban vagy a diaszpórában a választó a Székelyföldhöz képest sokkal inkább a többségi médiatér része. S valószínűsíthető, hogy nem is olyan kis részük, ha szavaz, akkor az abban megjelenő opciók között választ. S ha ott a magyar párt nem jelenik meg, akkor esetleg neki eszében sincs, hogy azokra is szavazni lehetne. Persze, a román többségi térben nem is gondolja, hogy azoktól olyan nagyon sokat várhat a saját életkereteinek meghatározásánál. Innen, Pestről nehezen látom, hirdetett-e s milyen intenzíven az RMDSZ nagy román médiumokban, és a törvényben kötelező kvóták felett milyen aktívan vett részt médiavitákban. Felteszem, nem vagy csak igen kevéssé.

Az Izraelbe kivándorolt orosz ajkúak (a választók egyötödét is

kitehetik) is természetesen nézik a minden izraeli háztartásban elérhető oroszországi csatornákat. Esténként virtuálisan Oroszországban vannak, de persze ők is már új környezetükben szavaznak. Véletlenül az utolsó izraeli parlamenti választások idején Oroszországban voltam, s nem kis meglepetésemre az összes fontos izraeli kulcspolitikus ezekben a hetekben megjelent a legfontosabb moszkvai hírműsorokban. Interjút adott, álláspontját magyarázta, kerékasztalokon csillogott. Nyilvánvalóan nem a moszkvai Közel-Kelet iránt érdeklődőknek, hanem az otthoni izraeli orosz ajkú választóknak beszéltek. Nem azt mondom, hogy erdélyi vagy szlovákiai magyar politikusoknak többet kellene pesti műsorokban szerepelniük. A friss nemzeti kudarcemberek megkapták ezt a lehetőséget, mégsem lett nekik ettől jobb. De talán többet kellene beszélni a román vagy szlovák csatornákon azoknak a magyaroknak, akik amúgy azokat nézik, és elsősorban ott elérhetőek. Hátha jobban eszükbejutna, hogy magyar pártok is vannak - mégpedig az ő élethelyzeteik kontextusában. Sőt, el lehetne mozdulni magyarul nem beszélő román vagy szlovák liberálisok, vagy egyszerűen a magyar tudattal még valamelyest rendelkező, de a nyelvet már csak ritkábban használó vegyes családokfelé is.

Mindez persze elképzelhetetlen az új többségi politikai erők alaposabb ismerete nélkül. Végül is, az USL - éppúgy, mint a szlovákiai SMER - sikerét nem egyszerűen egyetlen karizmatikus vezetőnek, hanem egy új nyelvnek köszönheti. Szlovákiában ez nem egyszerűen nacioAkiketa pesti kormány teljes mellszélességgel támogat, akikmelletttel- jes hangerővel kiáll, azokat a választó lenullázza.

nalizmust jelentett, hanem új nemzeti magabiztosságot, egyfajta európai-nemzeti öntudatot. Mintha Romániában is menetelnénk e felé a többségi politikai kultúrában. Ha ez így lenne, akkor ezzel az RMDSZ-nek is komolyabban kellene számolnia. Nem egyszerűen arról lesz szó, hogy a parlamenti számtan mit enged meg és mit nem, és nem is arról, hogy kis pártok ide-oda csatlakozásait a nagy pártok hogyan élik meg, emlékezetükben hogyan rögzítik. Sokkal inkább feltűnik itt egyfajta olyan folyamatos moz- gósítottság, amely egyszerre nemzeti és modem. Egyébként valami ilyesmivel próbálkozott annak idején Pesten a Fidesz is,

csak ez a képlet náluk véletlenül sem működött. Mintha a maguk helyén Fico és Victor Ponta ezt egyelőre jobban csinálná. Ha nem is személyükkel, de nyelvükkel, programjukkal, kulturális miliőjükkel mégiscsak együtt kell működni. Attól a kisebbségi elit sem szigetelheti el magát. S ha nem, akkor részlegesen a saját megjelenítését is át kellene értékelnie az országos színpadokon. Egyébként

Az utolsó két évben a Fidesz „szappan- reklámjával” lényegében nem sikerült új vásárlókat toborozni...

akkor lehetséges, hogy több olyan magyar választót, támogatót is elérne, akikhez mind ez ideig nem tudott hozzáférni.

E kérdések megoldása nélkül nemigen lehetne elkezdeni a nemzetpolitika újragombolását sem. Lehet, hogy annak jelenlegi mérnökei még mindig úgy gondolják, hogy a program jó, csak helyi ügynökei gyengék. Egyszerűen politikusként tehetségtelenek. Tehát meg fogja próbálni, hogy új partnereket, ügynököket keressen. Szlovákiában Bugár Béláékat biztosan nem akarják megnyerni, s igazán azok köszönik, jól megvannak a budapesti ösztöndíjak, kioktatás és időnként a Dunán átküldött ezüsttálcán szervírozott selyemzsinórok nélkül is. Azt azonban inkább az idei késő ősz és tél dönti el, hogy ez ugyanígy érvényes lesz-e az RMDSZ-elit számára is. Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem. De én azt gondolom, hogy a probléma ennél nagyobb. Megjelent Pestről a teljes nemzeti radikális kormányzó elit a házelnöktől Budapest főpolgármesteréig, és semmire sem jutottak. Túlságosan habosak, apáskodnának? Túlságosan beleillenének a „táposok” erdélyi szerepjátékaiba? Mindezt nekik, s nem nekünk kellene elsősorban alaposan elemezni. Hogyan lehetséges az, hogy a magyar követ - amúgy mellesleg, gondolatkísérletként, de nyilvános interjúban - előadja, hogy ó melyik magyar párt (egyébként román) jelöltjére szavazna Vásárhelyen. És hogy a kolozsvári magyar főkonzul ismét egy nyilvános városi fórumon amúgy mellesleg mondja, hogy neki mint konzervatív embernek nem tetszik a színház stílusa, politikája (történt ez idén április végén). Én értem a megszólalások logikáját. Ha állam- polgárságot kínálunk nektek, ha valamilyen formában majd szavazhattok is a magyar parlamentre, akkor ezt megtehetitek anélkül, hogy adót fizetnétek. Ebből azonban az is következik, hogy ti Erdélyben is a mieink, a mi politikai alattvalóink vagytok (legalábbis szimbolikusan). Tehát akkor nem lehetnek a kisebbségpolitikában sem „belügyeitek”, nekünk, a mi állami képviselőinknek, akik ráadásul ugyan egyre inkább a peremen, de mégis részt vesznek kulturális programok működtetésében, támogatásában, miért ne volna joguk arra, hogy elmondják, ők kit, mit, hogyan szeretnének. Ha mi lebontottuk a határt jogilag közöttetek és közöttünk, akkor ennek a logikának fordítva is működnie kell. Kulturálisan, politikailag ti is a mi vámterületünkhöz tartoztok. Ez utóbbira azonban kisebbségi magyar társadalmak láthatóan rossz vevők. A támogatást megköszönik, elfogadják, bár egyre inkább megvannak anélkül is. A politikai szimbólumokat lassan magától értetődőnek veszik, legalábbis sehol sem tiltakoznak ezekkel szemben. De a magyar szervek, politikai hatóságok, tótumfak- tumok útmutatásaiból igen nagy többségben nem kérnek.

A magyar nemzetpolitika sokban hasonlít a lengyel egyházéhoz. Az emberek nagy többsége ott katolikusnak vallja magát. Ez nem hitbéli kérdés, hanem identitásvállalás. Nagyon sokan formálisan is tagjai az egyháznak, már csak azért is, mert az meghatározó támaszuk volt küzdelmükben az államszocializmussal. De ez nem jelenti azt, hogy betartanák a böjtöket, nemi életüket az egyházi előírások szerint alakítanák, elvben is elutasítanák az abortuszt, s számtalan más ponton ne őriznék meg autonómiájukat. Az egyházi publicisták dühöngnek, értetlenek, történelmi hálátianságról beszélnek, s azt hiszik, a nemzet veszélyben van. Pedig egyszerűen csak olyan valamit kértek, amire már nem terjedt ki az egyébként irányukban mégiscsaklétezőbizalom.

A magyar nemzettudat a kisebbségi társadalmakban leginkább a lengyel katolicizmusra hasonlít. Amorf, de kiteljed az élet minden területére, és a különböző szférái közötti kapcsolatok nem egyenszilárdságúak. A pesti nemzetpolitika pedig minderről nem vesz tudomást, és a saját politikai vüágképét erőlteti rá a többiekre. Az egész nemzeti építmény a lengyel egyházénál persze sokkal gyengébb. S még ott is megjelent és egyre népszerűbb egy antikleri- kális új politikai formáció. Még a végén megéljük, hogy a magyar etnikai pártok új generációja a térségben nem a budapesti politikák meghosszabbítása, hanem azok harcos ellenzéke lesz. Mekkora lesz majd akkor a pesti megdöbbenés.

A szerző szociológus, az MTA munkatársa