Új Szó, 2012. június (65. évfolyam, 126-151. szám)

2012-06-23 / 145. szám, szombat

www.ujszo.cotn ÚJ SZÓ 2012. JÚNIUS 23. ________________________________________________________________________Szombati vendég 9 Monori Lili: „Olyan lettem, mint egy holdlakó. Nem tervezhetek. Nem tudom, mi lesz a következő pillanatban. Ez nagyon furcsa állapot..." Fesztiválokra jár, de már régóta nem álmodik Bécsi vendégjáték után, avignoni útja előtt kisoro­szi háza udvarán ül Mo­nori Lili. Mundruczó Kor­nél legutóbbi színházi rendezésével, a Szégyen­nel fesztiválról fesztiválra utazik Európában. SZABÓ G. LÁSZLÓ Voltak évek, amikor filmekkel, főként Mészáros Márta alko­tásaival (Kilenc hónap, Ők ket­ten, Örökség) tett nagy köröket a világban, játékáért díjazták is több helyen. Komoly szív­panaszai miatt most már nem szívesen ül repülőre. Beszéde is visszafogott. Mondatai mögött nincsenek nagy indulatok, szen­vedély nem fűti szavait. Neveté­se is sokkal halkabb, mint régen. Élettársától, Székely B. Miklóstól való elválását is szárazon közli. Egy udvarban két ház. A kettő között deszkából vont kerítés. Nagyon erős kapcsolat volt ez. A legelején nagy szerelem. Vagy rosszul emlékszem? Szövetség is volt. Kitartott hosszasan. Huszonhat-huszon­hét év. A gyógyszerekért most is elmegy. Elvisz a kórházba kont­rollra. Mi történt? Hogyan lett eb­ből, ahogy az előbb fogalma­zott, Izrael-Palesztina? El kellett választanunk a két övezetet. Ott ő, itt én. Nincs szabad átjárás. Csak szükség esetén. De mi történt? A kor. Az életkor. Elhidegülés? Elvették tőlünk a színházat. Budapesten, a Szentkirályi utcai pincét. Nagy csapás volt. Abból nem lehet csak úgy hirtelen át­állni valami másra, máshova. Gyereket neveltünk, színházat csináltunk, együtt éltünk. Min­den egybefolyt. Rozi lányom­nak ő az apja, Sanyinak nem. Őt szültem a Kilenc hónapban, kamerák előtt. Aztán menthe- tedenné vált a kapcsolat. Bele is szeretett valakibe. Pokol volt. Ráment a szívére? Az érbetegség. Nincs köze a kettőnek egymáshoz. Súlyos koszorúér-betegségem van. Há­rom ér volt érintve, ami azt je­lenti, hogy olyankor már vágni kell. Nem engedtem. Mit tudom én! Nagyon vékonyak az ereim, inkább akkor legyen a tágítás. Sok minden megviselte a szíve­met. Mundruczó Koméi felkéré­sét is akkor vállaltam el. Először elhajtottam. Rossz híre volt. A Deltát forgatta télen. Iszonyú körülmények között forgattak a Duna-deltában, és még sapka sem lehetett a színészeken. Fel­hívott á Lázár Kati, hogy esküdj meg a Bódy Gábor életére, hogy nem vállalod el. Nem értettem. A Bódy? Nem is él már. És mi­ért pont rá esküdjek? Mindegy. Csöngettek. Itt állt Koméi a kapu előtt. Nem akartam beengedni. Az ördög volt bennem valószí­nűleg. De ő csak álldogált. Laca, a Székely B. aztán beengedte. Ki­álltam a lépcsőhöz, és intettem neki, hogy gyere be! Koméi meg magára mutatott, hogy én? Aha! Gyere! Tényleg nem tudom, mi ütött belém, hogy ilyen lekezelő voltam. Ez jött ki. Vízzel locsolta Tóth Orsi fejét, negyven fokos láza lett szegénynek, megfájdult a füle. Ez volt a Delta. A téli va­riáció. A legelső. Aztán kezdte elölről. Olyanokkal dolgozik, akik hatással vannak rá. Orsi, Lajkó Félix... ... Monori Lili. Állítólag genetikai hasonlóság van Lajkó és az én arcom között, ezt sütötte ki. Ezért lett a fiam a Deltában. Másrészt Tarr Béla beajánlott. Meg a Zsótér is. De én mondtam, hogy nem, nem, nem! Koméi azt állította: nem igaz, amit híresztelnek róla, ő színészbarát. Erre azt feleltem neki, hogy én akkor sem bírom a fiatal rendezőket. Egyáltalán! Már nem vagyok fiatal, mondta, esküszöm, hogy nem! Persze, hozzám képest! De én nem bí­rom, amikor előadják magukat, és játsszák a rendezőt. Ezt már bent közöltem vele, a házban. Kabát marad, nem vehetjük le, még leül alapon sem. Ül! Végül is miben maradunk, kérdezte. Marad a telefon, válaszoltam. Majd meglátjuk. És ez ment egész ősszel. Szerencsére nem volt forgatás, csak tavasszal, mert a Lajkó nem volt hajlandó télen forgatni, meg én sem vál­laltam volna. Mint valami bű­nöző, március végén kimentem a Duna-deltába. Mégis elvállal­tam. Érdekes volt. A csónakok, a csatornák. Ahogy ott evezett a sok alak. Szerep semmi különös. Aztán szólt, hogy lenne-e ked­vem eljátszani Az anyát, Gorkij­tól. Na, azt már nem! Kizárt do­log. Rossz regény, nincs hozzá kedvem. Közben elkezdődött a fülbetegségem. Hogyhogy elkezdődött? Ott szereztem, a Deltában. A hidegben. Hónapokon át tartott. A doki antibiotikumot adott. Már nem volt hallójáratom. Olyan fájdalmaim voltak, hogy a legerősebb fájdalomcsillapító sem segített. Mondom az orvos­nak, hogy felmegyek egy épület tetejére, és leugrok. Ehhez már morfium kellene. Na, akkor job­ban megnézzük! És belenézett. Pénteken. Azt mondja, azonnal menjek be kórházba. Akut. Mi az, hogy akut? Találtam valakit az interneten, aki hétfőn meg­nézte. Lokálisan kellett volna kezelni. Azt mondta, súlyos, ilyet még nem látott. A dobhár­tyán rajta van az összes lejött bőr, és ami fájt, az a csont. A törött lábam fájt ennyire. Kint voltak a porcogok. Szabadon. Ezt látta meg a doki. Adtam neki jattot. így kezdtem el Kornéllal a Frankenstein-tervet, amiből aztán a film, a Szelíd teremtés lett. A bemutató napján állt ki a fájdalom a fülemből. Szóltam az orvosnak, hogy tényleg nem bí­rom tovább. 0 meg, hogy akkor meglőjük egy kicsit. Cétével. Mi­vel? Bejön a kórházba, betoljuk az alagútba, és meglőjük. Mert nem a fülével vem baj, hanem az agyával. Ezt mondta. Engem aztán nem fog meglőni egy kicsit sem, gondoltam. Az biztos. És azonnal kiállt a fájás. Ez hogyan lehet, kérdeztem. Azt mondja, ment egy üzenet a nyálkahár­tyán, hogy fáj, fáj, fáj, de a cété említésére kiállt. Pszichés alapon. Valószínűleg. Aztán jött az infarktus. Le kellett állnom. Ko­moly infarktus volt. Nem tudták, mekkora terület halt el a szíviz­mokból. Ráadásul kaptam még egyet, amit ők csináltak, tágítás közben. Van elülső meg hátsó fali is, hogy ne panaszkodjak. És most hogyan érzi magát? Szedem a gyógyszereket. Nem úgy kajálok, mint előtte. Diéta, satöbbi. Többször vol­tam műtőben, ellenőrzésen. Nagyon fél az orvos. Tünetem nincs. Semmi apró jel, hogy ve­szély közeledik. Nincs szorítás. Csak berángatás a műtőbe, ami rémálom. Közben megint kijött hozzám a Kornél, hogy játsszak nála. Nem játszhatok. De hogy valami keveset. A kardiológus azt mondta, nem úgy gyógyí­tanak már, mint régen. Moder­nül. Visszahelyezik a pácienst a munkakörülményeihe. Hát igen, jöhet a stressz. Tanulja meg kezelni. Mondom, jó, akkor dolgozom. így jött a Szégyen, amivel most Bécsben voltunk, majd Poznanba és Avignonba megyünk. Sajnos, repülni is kell, olyan messzire nem mehe­tek vonattal. Hamburgban is ját­szottam egy előadásban, a Jú- dás evangéliumában. Én voltam Szűz Mária. Egy évre leszerződ­tetett az ottani Thalia Színház. Kornél rendezte a darabot. Mint szeplőtelen Szűz boldogítot­tam a színpadon egy osztrák színészt. Én juttattam testi örö­mökhöz. A végeredményt egy fehér tusfürdő produkálta. Fel­mutattam a tenyerem a nézők­nek, hogy lássák, jól végeztem a dolgomat, és azt mondtam: vielen Dank, schönen Dank! Áprilistól december végéig hat- vankétszer ültem repülőre. De az orvosnak ezt hiába mondom. Átszakíthatta az ereket. Azóta meg nem igazán tudom, hogy vagyok, vagy nem. Engem új­raélesztettek. Ott minden szív­halál produkálva volt. Olyan lettem, mint egy holdlakó. Az milyen? Nem tervezhetek. Nem tu­dom, mi lesz a következő pilla­natban. Berlin, Róma, Poznan, jövök-megyek, de ez nagyon furcsa állapot. Nem igazán élet. De nem parázok rá. Megint be­jött hozzám Kornél az öltözőbe, hogy filmet szeretne. Nem válla­lom. Kizárt dolog. Könyörög. Én nem vagyok Isabelle Huppert. Ó bárkit elküld a francba. A sze­me közé vágja. Most küldte az e-mail címét Ausztráliából. Ki? Az Üppke. Az Örökségben játszottak együtt, még 1980-ban. Kornél találkozott vele Auszt­ráliában. Egymás mellett ültek a kormányzó fogadásán. Üppke is egy szuperprodukcióval járja a világot. A vágy villamosával. Amikor Cannes-ban ő volt a zsűri elnöke, azt nyilatkozta a Le Monde-ban, hogy egy ember hatott rá az életében, és elme­sélte az életrajzomat. Ikertest­vérének nevezett, hozzátéve, hogy ő is magyar származású. Ez az új dumája, hogy magyar vagyok, magyar vagyok! Régen ez nem volt ilyen erős. Most már az. És elkezdte dobálni magát Koméinak, ott dilizett hossza­san. Harminc évig semmi, egy sor sem, most meg a Lili, a Lili, a Lili! Azt üzente, hogy eljön megnézni Avignonba. Hát csak jöjjön! Majd beajánlom neki Tóth Orsit. Játsszon nála ő, én már úgysem fogok. A szívem nem engedi. Öreg vagyok. Szól­tam Orsinak, ő meg alig várja, hogy elvigye őt. De vigyázat, ezek franciák! Nem kell őket túl komolyan venni. De az asztalnál Üpperke is jó. Etette, itatta, megvendé­gelte? Ki? Ez? Elég smucig. Nem adakozó. Amikor Párizsban vol­tam, egyszer sem jött el hozzám, hogy megkérdezze, nem éhezel? Most meg én vagyok az egyet­len, aki hatott rá, és megváltoz­tatta az életét. Mivel? Az Örök­ség forgatásán nagyon fiúztam, az tény. Egyik nap az egyik, má­sik nap a másik. Na, ja! Boldog voltam éppen. Ő meg ezt látta. Le volt kötve a Gaumont vezé­réhez, aki aztán az Uniffance élére került. Bizonyára elgon­dolkozott magán. Fiúzni akart ő is. Aztán lépett. Egy olasz első asszisztensseí. Azóta is együtt vannak, onnan a gyerekek. Idő­közben gazdag is lett. Nálam ezt nem láthatta, de megszagolt valamit. Mi sose beszéltünk. Se angolul, se franciául. Semmi­lyen nyelvet nem tanultam meg. Itt úgysem tudnám használni, akkor meg minek? Erőlködjek? És akkor ez a csaj, ez a Huppert- lány, mert így hívtam akkoriban, a föld összes táján dolgozott, és még mindig emlékezik rám. Nagyon tudatos, nagyon hideg nő, de szíve is van ugyanakkor. Ez azért különös, nem? És most észbe kapott, elküldte a címét. Mit írjak én neki? Majd a fiam, ő tud franciául. Igen, valamiért bírt engem. Én akkor nagyon va­gány voltam, biztosan azért. Bő­rönd nélkül, egyetlen fogkefével mentem ki Párizsba. Neki ez tetszhetett. Világpolgár. Olyan gázsikat harcolt már ki magának akkor is, hogy Loire menti kasté­lya volt. De vajon mit csinált ott? Összegumizta a haját, és mackó­nadrágban tett-vett a sok pénzé­vel együtt. Monori nagymamám egyébként a Felvidékről mene­kült Trianon után. Pontosabban honnan? Azt nem tudom. Csak arra emlékszem, hogy malmokról beszélt. Kicsiként ott voltam nála, de nagyon kegyetlen volt. Valószínűleg itt sosem szedte össze magát, a szülei elpusztul­tak, ő meg olyan lusta volt, hogy a porolóig nem ment el. Amikor gond volt a családban, anyukám szívbeteg volt, aput elvitték ka­tonának. A Monori nagymama meg ahelyett, hogy enni adott volna, intézetbe vágott minket. Aztán a másik nagymamám ma­gához vett bennünket. Monori nagymama a férjét sem szeret­te. Ä szobájába sem engedte be soha. A konyhában kellett alud­nia a vackon. Ez a kerítés itt, Izrael és Pa­lesztina határán, már a végső megoldás kettőjük között? Ha el tudja adni a házat, ahol lakik, az egykori mozitermet, nyilván elmegy innen. Nem engedte, hogy a fiam kijöjjön hozzám. Pedig ő nevelte fel. Mit mondjak? Öregkori elmebaj. Lépnem kellett. Nem volt más megoldás, csak a kerítés. És ha ő elköltözik, nem érzi majd itt egyedül magát? Megőrülnék, ha együtt kel­lene élnem vele. Kapnék még nyolc infarktust. Ami elmúlt, elmúlt. A munka, a színház, a sok próba még itthon is, felőrölt bennünket. Mivel telnek a napjai, ami­kor itthon van? Hétvégén itt az unokám, Sa­nyi kislánya. Tanulom az érzést, hogy nagymama vagyok. Most még fejlődőben a kapcsolatunk. Ismerkedünk. Amúgy pedig két darabbal bíbelődöm. Az egyik Schütz Ila emlékére készül. Ösz- tálytársak voltunk a főiskolán. Bergman Personáját szeretném átdolgozni. A másik darab alap­jául Krúdy Álmoskönyve szolgál. Én is álmokat gyűjtök. Másokét. Én már nem álmodom. Az in­farktus óta nincsenek álmaim. Megszűntek. Esténként korán lefekszem. A gyógyszerek gyor­san elnyomnak. De valahogy nem is bánom.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents