Új Szó, 2012. június (65. évfolyam, 126-151. szám)
2012-06-13 / 136. szám, szerda
14 Horgász ÚJ SZÓ 2012. JÚNIUS 13. www.ujszo.com Görbüljön a bot! Jóllehet e helyütt, az általunk csak Görbicseknek nevezett rovatban a reális, nem mindig szívderítő vízparti valósággal kapcsolatos, gyakorta borongás hangvételű írások látnak napvilágot, ez alkalommal két jó hírt áll módomban közölni a kedves Olvasóval. Az egyik, hogy e sorok megjelenésétől számítva már csak kettőt kell aludnunk ahhoz, hogy az értelmetlenül hosz- szú pihenőre kárhoztatott rapalákinat, körforgóinkat, támolygóinkat és egyéb furmányos ketyeréinket újra megmárthassuk. Június 15-ével végre „kitör” a per- gető-szezon, ami épp elég ok arra, hogy az eddiginél jóval többet időzzünk a víz partján! A másik, nemkülönben nagy horderejű hír, hogy a tanulóifjúság által a nyári vakációig „lealvandó” éjszakák száma is szépen csökken (az aktuális állás, ha valaki nem tudná: 17), így nem marad más, mint abban bizakodni: egyre többükkel találkozunk majd odakint, a természetben. Apropó, tanulóifjúság. Álmunkban sem reméltük, hogy a 2011. szeptember 14-én Szünidei horgászélményem címen meghirdetett versenyünknek ekkora visszhangja lesz, az igazi meglepetés viszont akkor ért bennünket, amikor láttuk: csőstül özönlenek ám a levelek a 2012. január 11-ei számunkban meghirdetett Horgászkvízre. Bár a lécet érezhetően magasabbra tettük, nagy örömmel tölt el, hogy sokan megugratták - annál is inkább, mivel azt hallottuk, a mai ifjúság már nem olvas, nem jár a természetbe, semmi sem érdekli, satöbbi. Jó, hogy megdőlt ez a mítosz, s talán nem árulok el nagy titkot azzal, hogy egy minden eddiginél merészebb folytatáson törjük a fejünket. Használjunk ki tehát minden percet ismereteink gyarapítására, hiszen - a jó paphoz hasonlóan - a jó horgász is holtáig tanul... Lőrincz Adrián A pontyozás nem csak önetetős fenekezésből és világcsúcsokat döntögető távdobásokból áll Partközeli pontyozás, keszegezés úszóval Örvendetes dolog, hogy az önetetős fenekezés és a divatőrületté vált bojlizás mellett egyre többen használják vagy térnek vissza nálunk is az úszós technika használatához a pontyozásnál, keszegezésnél. KÖVESDl KÁROLY Nem állok egyedül a véleménnyel, ha azt mondom, hogy az úszózás sokkal sportosabb és látványosabb módszer - igaz, csak bizonyos távolságon belül -, mint a fenekezés, amikor a kapásjelzőt stíröljük. Az úszózásnál, ha jól csináljuk, szinte látjuk, mi történik a horoggal a víz alatt. Nincs annál izgalmasabb, mint amikor a felfektetős úszó eldől a vízen, vagy a feltolós elkezd emelkedni, majd komótosan elmerül, esetleg oldalazva elindul. Ebből is látszik, hogy nem minden úszó egyforma. A feltolósnál csak az úszó hegye áll ki (Képarchívum) Aki behatóbban szeretne foglalkozni a módszerrel, annak a szakirodalmat ajánljuk, itt csak az alapvető fogalmak tisztázására van hely - elsősorban a kezdők számára. Az úszózásról sokan azt hiszik, hogy felszíni műfaj, és semmi köze sincs a vízfenékhez. Pedig az úszózás nem más, mint „úszós fenekezés”, hiszen a csalit itt is a fenékre engedjük, csak nem ólomsúllyal juttatjuk a vízbe, hanem úszóval. Az úszót természetesen ki kell súlyozni, hogy álljon a vízben, ellenkező esetben sebesült bogárként sodródna vagy feküdne a felszínen. Pontyozásra talán a felfektetős módszer a legtökéletesebb és legérzékenyebb. Ebben az esetben csak a horog fekszik a fenéken, s az úszót úgy súlyozzuk ki, hogy könnyedén kiemelkedhessen a víz fölé. Amikor a ponty (vagy dévérkeszeg) fejre állva turkál a fenéken, és felveszi a csalit, mielőtt tovább úszna, ismét vízszintes helyzetbe áll. Vagyis a horog (és a rajta levő csali) megemelésével az úszó is kiemelkedik, és könnyű súlyánál fogva eldől, elfekszik a vízen. Ilyenkor kell bevágni, mert a fekvő úszó azt jelzi, hogy a csali és a horog a hal szájában van. Természetesen gyorsan kell reagálnunk, s a bevágásnak az előtt kell érkezni, mielőtt a hal észrevenné, hogy valami nem természetes dolog lóg a csaliról, és ki nem köpi a szereléket. Ennek a módszernek az a hátránya, hogy csak szélcsendben alkalmazhatjuk, hiszen már egy enyhe fuvallat is elsodorná az úszónkat, mivel semmilyen nehezék nem tartja lent a csalit. A felfektetősnél nagyobb, vízcsepp alakú úszót használunk, amelynek nagy a felhajtóereje, és könnyen „kilő” a vízből. A feltolós úszó talán még a felfektetősnél is látványosabban mutatja a kapást. A módszer hasonló, csak itt a horoggal (csalival) együtt egy kis jelzőólom is fekszik a fenéken, a horogtól mintegy 3-4 centimétemyire. Az úszó alatt (kb. 40-60 cm-re) egy nagyobb, vagy több kisebb ólmot rakunk a zsinórra, akkora összsúlyban, hogy az úszó hosszú antennáját félig merítse be a vízbe, majd a horoghoz tett cseppólommal véglegesítjük a szerelést, hogy alig 1 cm látszódjék ki belőle. Vagyis csak a hegye. (Ha bóbita van rajta, jobban látjuk.) Amikor a hal megemeli a csalit, s vele a horog közelében levő kis jelzőólmot, a hosszú antenna szépen kiemelkedik a víz fölé. Ha ezt nem vesszük észre, semmi sincs veszve, mert a ponty általában elindul a csalival, és az úszó szép lassan elmerül. Ez a módszer kissé durvább, de jobban bírja a szelet, és ha az úszót csúszóra szereljük, nagyobb mélységben is alkalmazhatjuk. Ennél a módszernél is kiválóan alkalmazható a versenyzők által is használt ún. önsúlyos úszó (wagler), melynek aljába be van építve az ólomsúly (ami a legtöbb esetben állítható), így csak egy jelzőólmot kell a horog közelébe termünk. Mind a feltolós, mind a felfekvős úszónál jobban látjuk a kapást, ha az úszó antennáját színes csíkokkal tarkítjuk (a fényviszonyoktól és a háttértől függően fekete-fehérre vagy piros-fehérre). Bár ellentmond az elején említetteknek, a csali mégsem mindig fekszik a fenéken. Előfordul, hogy a víz hőmérsékleti különbségei miatt a halakat vízközt kell keresnünk. Ehhez nyújt jó megoldást az osztott súlyú szerelék. Ezzel a módszerrel is leengedhetjük a csalit a fenékre, de horgászhatunk vele a vízoszlop különböző mélységeiben is, ott, ahol a halat megtalálni sejtjük (ezt persze próbálgatni kell, az ereszték változtatásával). Tegyük hozzá, hogy ez a ritkább eset, mert a pontyok (s a keszegek) leginkább a fenéken turkálva táplálkoznak, a vízközti táplálkozás inkább a kárászokra jellemző. Ennél a módszernél 2-4 gr teherbírású úszót használunk (szélben, folyóvízen nagyobbat), és az ólmokat tetszés szerint osztjuk el a zsinóron. Minél kevesebb ólmot használunk, annál érzékenyebb lesz a szerelék, és annál könnyebb bánni vele. A waglereket kifejezetten ehhez a módszerhez ajánlják, de mint föntebb említettem, megfelelnek a feltolós módszerhez is. (Jómagam különösen az ádátszó műanyagból készülteket kedvelem, mert kevésbé zavarják a halat.) Bár nem tartozik szorosan a témához, jegyezzük meg, hogy a táplálékszerzés módját és helyét a halak szájállása is elárulja: a ponty és a keszeg szája harmonikaszerű, lefelé irányul, míg például a kárász szájnyílása vízszintes. Vagyis minden halról könnyen meg tudjuk állapítani, hogy a fenéken legelésző, turkáló családba, vagy a felszínről csipegetők közé tartozik. De ez már egy következő írás témája. Az viszont ide tartozik, hogy úszózásnál szigorúan az úszó közelébe etessünk, ha lehet, 1-2 négyzetméteren belül. A halak megjelenését az etetésen a tur- kálásuk kiváltotta buborékok árulják el, majd az úszó is meg- megdöccen, amikor az ott forgolódó halak a szereléket érintik. Ilyenkor a kapás sem várat sokáig magára. HETI TIPP Erjesztett kukorica AJANLO Bár a ponty eredendően „húsevő”, hiszen egész nyáron kagylókkal, szúnyoglárvákkal, rovarokkal stb. táplálkozik, azért a kukorica vált az elmúlt évtizedek legjellegezetesebb és legfogósabb pontycsalijává. Ez úgy alakult ki, hogy a pontyok zömét ma halgazdaságokban tenyésztik, és onnan telepítik a tavakba (sajnos, folyókba is). Nevelésük során tehát elsősorban növényi táplálékot kapnak az aranyhasúak, amit megszoknak. S bár a boltokban szinte megszámlálhatatlan mennyiségben találunk különféle ízesítésű kukoricát (vaníliás, ánizsos, mézes stb.), azért a természetes ízek olykor verhetedenek. Ezek közé tartozik az erjesztett kukorica, amelyet a pontyok fölöttébb kedvelnek, ráadásul az amurok is imádják. Az erjesztett kukorica lényegét a tejsav adja. Elkészítése egyszerű: légmentesen lezárható befőt- tes üveget félig töltsünk fel kukoricával, tegyünk hozzá két evőkanálnyi cukrot és kanálnyi aludttejet. Öntsünk hozzá annyi vizet, hogy csorduli Erjedő etetőanyag (A szerző felvétele) tig legyen, és szorosan zárjuk le. Az erjedési idő három-négy nap. A tejsavasan erjesztett csalit egy-két napig tarthatjuk, utána rothadásnak indul. Még egyszerűbb módszer, ráadásul tovább eláll, a kovászos uborka készítéséhez hasonló eljárás. A vízbe tett kukoricához itt egykét kenyeret teszünk (esetíeg kis kaprot), és kitesszük a napra erjedni. Néhány nap múlva kész a csali. Érdemes ldpróbál- ni ezt az igen egyszerűen elkészíthető csalit, és etetni is vele. Ha van etetett horgászhelyünk, etessünk hozzá két-három alkalommal néhány maroknyit, és azt fogjuk tapasztalni, hogy gyorsan rátalálnak a halak, megszeretik, ami sok kapást és sok szép halat jelent. Ne feledjük: az etetés csalogatásra, a halak étvágyának felkeltésére, és nem a jóllakatására szolgál, ezért ne vigyük túlzásba! Penészes, vagy a penészedés jelét mutató csalit, etetőanyagot ne használjunk, mert az csak elriasztja a halat. (Kövi) Klasszikus nádas melletti felfektetős
