Új Szó, 2012. június (65. évfolyam, 126-151. szám)
2012-06-09 / 133. szám, szombat
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2012. JÚNIUS 9. Szalon 23 KÖNYV A SZALONBAN Úgy jó, ahogy van NÉMETH GÁBOR Régimódinak kell lennem, olyasfajta könyv ez, hogy alig árulhatok el róla valamit - meg- bocsájthatatlan volna, olyan, mintha maszájoknak vinnéd az evangéliumot, és rögtön az át- nyújtáskor odasúgnád, hogy egyébként majd meghal az a pali a végén. Egy szót sem tehát az úgynevezett történetről, pont elég szó van róla ebben a kisregényben, éppen, amennyi kell. Mindig a szavakról van szó különben is, a kellő sorrendben leütött billentyűkről. Talán épp a formáról lehetne és kellene beszélni, arról, hogy ez kilencvenvalahány oldal milyen elegánsan rehabilitál egy lassan elfelejtett műfajt, a kisregényét. Mint amikor egy jelentős zeneszerző, azután, hogy ifjúkori remekművét megrímelte egy nagy, összegző szimfóniával, mégiscsak elbizonytalanodik az egésznek, az úgynevezett nagyot mondásnak az értelmével kapcsolatban, és mintegy fél kézzel frazíroz egy vázlatot, téli dalciklus, nem létező versekre, szonáta, vagy soha meg nem írt vonósnégyes zongorakivonata. De azzal a néhány lappal fölforgatja az egész életművét, onnantól visszafelé mást veszel észre, valamit, amire nem is számítottál. Eleve kivonatot írni, erre jött rá, erre a megoldásra. Balassa Péter a kolonoszi művészetről írt alapvető szövegében beszél a késókori művek radikalizmusáról, erről van szó, pontosan, csak öregség és radikalizmus, pontosabban végletesség és kíméletlenség nélkül. Nem, nem vagyok hülye, hanem azt állítom, hogy a kíméletlenséget és a végletességet Grendelnél egyfajta rezignáció korlátozza, ez már poszt-kolo- noszi művészet. Grendel szokatlan nyelven beszél, mint aki éppen most tanulja, de azzal a meghittséggel, mintha a leckét önmagától venné, akinél nem találhatott volna alkalmasabb mestert. Ám semmi hisztérikus innováció, csak a nyelv levegős rejtélyessége, a mondatok talányos szúróssága, a karcos poé- zis, egyfajta lemondás a megtalált nyelv túlhajtásáról. Igazi meglepetés, hogy Grendel ebben a kisregényben nem ironikus, hanem melankolikus, de mintha a melankóliája éppen az irónia hűlt helyét töltené ki, rajzolná meg. Grendel viszonya a lineáris időhöz legendásnak mondható, ez a könyv is körülbelül egy emlékbe elásott kődarab izgágasá- gával viszonyul a múláshoz - sehogy. A Grendel-esztétika konkrétan ekvivalens a modem fizikával, itt minden egyszerre van, pontosabban egyszerre van elmúlva. Grendel úgy beszél a világáról, azzal az ökonómiával, mint egy kissé kelletlen, rezignált Jóisten a Teremtésről, a franc se fog magyarázkodni, gyerekek, x nemzé ypszilont, blablabla, olvassatok utána, ha nagyon kíváncsiak vagytok. Előjön például egy Judit a semmiből, kábé a hetvenedik oldalon, de egyenesen feleségnek, Károly bácsik támadnak bekezdéssziklák mögül, előbb-utóbb hozzászoksz, hogy a világ úgyis eleve beláthatatlan. Fölmerül, hogy valami számolócédula hátlapjára családfát rajzoljak, fölmerül, de simán lenyomom, nem is kell túl nagy lejsztung hozzá. Az elbeszélő a tizenegyedik oldalon egyszer csak azt mondja: gondolom. ,Aztán elment aludni.” - írja a hőséről. - „Gondolom. Gondolom, nem alha- tott sokat. Gondolom, ébren volt.” És összesen még vagy kétszer szól közbe a csapos, teljesen váratlanul. Ezt egészen pofátlanul jó megoldásnak találom. Egyszer pedig egy gyanútlan bekezdésbe, fölülről, mint egy picador, beszúr egy gazdátlan mondatot: „Úgy rossz ez, ahogy van.” - És egy botrányosan hosszú, kitartott pillanatig azt lehet gondolni, a saját könyvére érti. Ez meg egész egyszerűen zseniális. A könyv persze azt mondja, amit minden becsületes könyv, hogy a világban alig van szeretet, és szerencsétlen benne minden férfi és nő, de mintha azt is mondaná, az a kevés szeretet rejtélyes, később kidolgozandó okokból még mindig elég ahhoz, hogy fönntartsa, ráadásul úgy mondja, hogy közben valahogy mégse megy el a kedvünk az egésztől. Azt ugyan kifejezetten nem állítanám, hogy megjön, de azt feltételezem, hogy azoknak a lelkét, akiknek van, mégiscsak valamiféle, még talán legjobban a megbocsátáshoz hasonlatos érzés keríti hatalmába. Mellesleg az ún. kortárs magyar irodalom egyik legjobb bekezdésében leírja az apaságot, nem bírom megállni, a végét bemásolom, a főhős, Rudi meglesi a fiát, Zorrót egy úgynevezett szórakozóhelyen: „Végül is Zorró félig részeg volt, közben az egyik fiú hányt, majd eloltották a villanyt, és a gyertyatartókon három szál gyertya égett minden asztalon. Kísértetekké váltak a nem is olyan jó fiúk. A gyertya fénye megvilágította az arcát, az arca pedig az akaratot tükrözte. Rudi arra gondolt, hogy tudja, ez mit akar, de egyben hideg kő ült a szívére. Vagy miniszter lesz, vagy felakasztják.” Roger Scruton Iszom, tehát vagyok című könyvének végén italokat ajánl olvasnivalók mellé. A lét és a semmihez például, ha jól emlékszem, üres pohárból kell kortyolgatni, hogy levegőt kapjon az ember. Ezoterikus irredentizmussal - lásd még: Csehország a tenger mellett - azt javaslom, hogy a Távol a szerelem olvasását bácskai birsalmapálinkákkal kezdjük, aztán a 34. oldalon váltsunk Rizapusztán palackozott kéknyelűből és természetesen szigorúan szikvízből kevert kis- fröccsökre, nagyjából úgy, azzal az elszánással, mint aki maTÁVOL a szerelem ga számára is váratlanul fölhagy az öngyilkosság gondolatával, és helyette inkább önmagával kezd biliárdozni. Valószínűleg nem árt, ha hercegovinál dohánnyal töltött, mezítlábas Drnákat szívunk hozzá, amennyiben még lehet kapni valahol belőlük egy-két dobozzal a szabadkai piacon. Az utóízben leheletnyi Mészöly, krúdys lecsengéssel, de annak édessége nélkül. A fülszöveg kibeszéli, hogy Grendel nehéz betegségéből épült föl ezzel a könyvvel, kibeszéli, tehát megemlíthetem, holott arról, hogy az írás terápia, ezen az amúgy véráztatta, kuruc tájon illetlenség beszélni, talán azért, mert akik Bécsből behozták, elfelejtették a magyaroknak elárulni, hogy a terápia, hajó mulatság nem is, de mindenképpen férfimunka. Vagy ahogy Karinthy mondta a haldokló Kosztolányinak, nem baj, Dezső, majd ez is jó lesz még valamire. (Elhangzott a Kalligram Kiadó budapesti könyvbemutatóján, a Cseh Centrumban) IRODALOM A SZALONBAN Egy nő (adalék a szlovmagyhoz) GYÖRGY NORBERT Van egy nő. Szeret (sz). Még szép, szeressen is a beste. De most nem erről lesz szó. Illetve erről is szó lesz, hogyne, csak kicsit másképp. Mindegy. Úgy tűnik, sikerült mindjárt az elején belegabalyodnom. A nőbe? Hát, abba is. Kezdjük el még egyszer. Szóval, itt ez a nő és: sz. Ezt úgy kell érteni, hogy van egy férfi is (most ez lennék én), az meg: m. Asszem, ez így már mindenkinek kóser. Tehát nem kell félni, nem fogunk sziszegni-mam- mogni tovább: figyelni fogunk - a nőre. Ahogy itt ül velem szemben, például, és azzal szórakozik, hogy a ropit (sós ropi, mondom neki, mondd utánam: só- óós ropi) beakasztja a felső fogsora mögé, az alsón megfeszíti, kettétöri, kész. Egy egész zacskóval képes így berágni pillanatok alatt: akaszt, feszít, tör. Attól tartok, egyszer a szívemet is így töri majd. Szólok is, hogy hallod-e, te nő, egyszer a szívemet is így töröd majd, ugye? Kacag. Hogy miféle ropi, azt kérdezi (szarik a szívemre), hogy mi ez a hülyeség, hogy sóóós ropi. Nem látom én, kérdi, nem látod, basszus, hogy ez Tyčinky? Ide van írva (basszus): Ty-čin-ky! Nem találok szavakat. Oda van írva, tényleg. Evidenciákkal meg nehéz vitatkozni. Elgondolkodom, végül is, igaza van. Akkora barom nem lehetek, hogy sóóós ropinak nevezzem a Tyčinkyt. Legfeljebb azt mondom majd: Ticsinki. Igen. Ez persze úgy hangzik, mintha többes számban becéz- getném, de sebaj. Sok enyém kedves kis Ticsinki, kérdem is mindjárt bazsalyogva, mi lesz ma az ebéd? Gyorsan és határozottan válaszol: Tatranky, Horalky, Kávenky (basszus). Desszertnek Kakaové Rezy. Szóval megint nem főztél semmit, sok enyém kedves kis Ticsinki? Nem bizony, feleli és kacag. És Chrumky, kérdezem reménykedve, legalább Chrumky lesz? Igen, Chrumky lesz. Hisz tudod, hogy szeretlek. Tudom. Folyton veszekszünk. Pontosabban ő az, aki veszekszik, zsémbel, és furtonfurt keres valamit, amitől bezsonghat. Ilyenkor azt mondja, tiszta kiakadás, hogy ez, így, ebben a formában: tiszta kiakadás. Megkapja a nagy Margotot, például, huncutul a kabátzsebébe csempészem, édesszájú, hadd egye - s ahogy megtalálja? Köszönet helyett azon lamentál, hogy mért vannak ilyen barázdák meg rücskök a Margó hasán. Mert régen a Margó hasa sima volt és fényes. S ő azt pont úgy szerette: kibontani, simogatni, sőt, óvatosan megérinteni vele az arcát. Igen, még az arcát is megérintette olykor a nagy Margó hasával. Hűvösebb időkben például mindig, mert akkor nem olvadt rá. Aztán szépen befalta. De most már csak a kis Margó hasa fényes és sima, mondja. És az nem az igazi. Hogy mért kell mindent elrontani, ami korábban jó volt, mondd meg nekem, kérdi, miért? Túró Rudi, javaslom halkan és békítő szándékkal, hogy a Rudinak nemcsak a hasa, de úgymond az egész jelenvalóléte is fényesen sima. És csábítóan hengerded. S hogy akár össze is bújhatnának kicsit, súgom, a paplan alatt például, szégyenlősen, szépen: Thuró Rudolf a Kiss Margóval, hogy annak karcsú, fényes hasát simogassa... Ézzel elbíbelődünk egy ideig. De aztán jön a szatyorral. Szatyor, mondja teljesen váratlanul (bámuljaaplafont, szívja a cigit), hogy miféle szó az, hogy szatyor (basszus). Aztán néz rám értetlenül. Meg az, hogy hurka. Hogy annak má’ mi értelmevan, hogyhurka. Mert szerinte annak, hogy szatyor, meg hogy hurka, semmi értelme nincs. Vagy ott a tyúk: kimondod tízszer egymás után, hogy tyúk (erre kimondja tízszer egymás után, hogy tyúk), és akkor rájössz, hogy annak sincs semmi értelme. És azt, hogy gyík? Azt, hogy gyík például elég csak ötszörkimondani: gyík, gyík, gyík, gyík, gyík - látod, mondtam, hogy semmi értelme nincs. Javaslom, menjünk moziba inkább. Mit adnak, kérdi. Az új Lynch-film megy, mondom, az biztos jó lesz. De nem. Lynch nem lesz jó, mert Lynchet nem szereti. Es azért nem szereti, mert nem érti. Mert egy Lynch- filmnek már eleve nincs értelme (lásd még: szatyor, hurka stb.), és mert brutál haluška az egész. Brutál haluška, így mondja. S hogy ő inkább a Tarantinót szereti. Arra a nagy, csúnya, szőrös pókra gondolsz, ugye, kérdem mosolyogva. Nem, nem, az a tarantula. Ez meg a Tarantino, érted, ez egy egész más história. Hát, bocs, mondom, én mindig összetévesztem ezt a kettőt. ÜvegbőlisszaaTokajit, és tele szájjal röhög. Meg tudnám enni. A tokait? Hogyne, azt is. Meg ezt a nőt (sz), ezt a kis hülye szívritmuszavarót, gondolom magamban. Vagy csak úgy, rárontani natúr: kivont karddal, ész nélkül és ordítva. Kajás vagyok, mondja, hogy megéhezett éppen (mert ha iszik, mindig kajás), és már kolbit, ham- bit, koviubit emleget. Aztán az öncsi (öngyújtó), a tojcsi (tojás) és az andalúziai kutyus (Bunuel) következnek. Na, itt már leállítom, és szólok, hogy ez, így, ebben a formában: tiszta kiakadás. Mintha a falnak beszélnék. Ő meg? Le se merem írni. Hogy a hajlékony a hajléktalan ellentéte, például. Meg hogy a félelmetes az félemeletes. S hogy magyarázzam el, mi az a borbélyház (basszus). Végül hirtelen belerángat valami zavaros újlatinba: Vino-kurov a la Na- tour de France, foglalja össze röviden az elmúlt órák eseményeit, ami kábé annyit tesz: bort, csirkét fogyasztottunk, majd a szabad ég alatt franciáztunk. Hát jól van, mondom, jól van. Belenyugszom, kussolok, csendben olvadok. Már így is túl sok az emóció, mondom (kacagok). Túl sok. És kevés az irónió. Meg a pisztáció. Főleg az. És ha ennyit beszélünk, elmúlik a szánk. S akkor valaki majd szépen a lu- kadba pászítja a bojtot, aztán csúszkálhatunk reggelig a lanovkán.
