Új Szó, 2012. június (65. évfolyam, 126-151. szám)
2012-06-09 / 133. szám, szombat
24 Szalon ÚJ SZÓ 2012. JÚNIUS 9. www.ujszo.com (A szurkoló az más ember, együtt sír a csapattal) A focisták őszintén sírnak, ugye? Szép játék volt - mondjuk egy-egy meccsről, és általában nem szoktunk rákérdezni, mitől volt szép. TOMI VINCE Tudjuk. Sőt, azt is tudjuk, hogy többféleképpen is szép volt. Mert például szép lehet, amikor egy emberi elképzelés, egy mérkőzés megnyerésének koncepciója olyan közösségi tevékenységben valósul meg, amelyben a nagy egyéniségek csillogása harmonikusan illeszkedik bele a csapat egészének teljesítményébe... Meg hát a mozgás már önmagában is szép. Az élet lényege. A szép mozgás még szebb. A szép és célszerű mozgás a legszebb. A látványos labdaátvétel, a furfangos csel, a pompásan eltalált labda vagy a nagyszerű érzékkel elvetődő kapus mozgása az ösztön és a tudat egységét, a tehetség és a munka harmóniáját hirdetik. Esztétikus a látvány, és erkölcsi értékeket hordoz. Egy játékhelyzet szellemes, mindenki számára meghökkentő megoldása éppoly gyönyörködtető, mint a tudatosan váltott ritmus, a hiba nélküli összjáték gördülékenysége, a különös belső dinamika vagy az egymás ellen feszülő testek ereje. Ezek után elmondhatjuk-e, hogy a labdarúgás művészet, műalkotás? Sokan nem sokat gondolkodva már a kérdésfelvetést is elutasítják, mondván, hogyan juthat valaki eszébe, hogy az igazi, klasszikus művészetet a futballal keverje... Hátúgy, hogy a labdarúgásban a harc, a küzdelem és a szépség egyesül. Ez benne a művészet. A futball sajátos műalkotás, sajátos esztétikai minőséggel, a sajátos széppel, sőt - ahogy a fentiekből kiderül -, az etikai értékekkel kapcsolódó széppel. (Gondoljunk csak a Barcelonára. Produkciója forma és tartalom könnyed eleganciával, kifinomultsággal, technikai szépséggel megteremtett egységét varázsolja hétről hétre a gyepre). A kételkedők azonban kételkednek. Szerintük a foci szépségfunkciója, különösen napjainkban, alsóbbrendűvé vált, alárendelődött az eredményességnek. Lehet vitatkozni. Látnunk kell azonban, hogy az eredmény-központúság jegyében zajló küzdelmeknek is megvan a maguk szépsége. Ha másban nem, a dinamikájukban, a dinamikához igazodó technika alkalmazásában vagy éppen az emberi szándék megvalósulásában. Bizony. Meg kell tanulni látni, nemcsak nézni az apró, rejtett és finom szépségeket. A küzdelem hevében is. Ott vannak. Mások azzal tagadják a korszerű futball esztétikumának létezését, hogy nincs összhang a teljesítmény egyedi szépsége, a végküzdelem szépsége és a mindennapi felkészülés, illetve a cél és az ennek elérésére választott eszközök között. Jin Černý cseh filozófus-fociológus szerint „a kollektív sportjáték, így a futball is, hogy elérj e önnön célját, azaz saját győzelmét és az ellenfél vereségét, a maga szépségét gyakran hallatlan kíméletlenséggel, agresszivitással és brutalitással kell hogy felruházza”. Elgondolkodtató részigazság. Nehéz vitatni. De azért megjegyezzük: aki a labdarúgásban a csúcsra akar jutni, magas szinten akarja művelni a játékot, annak tehetségét valóban a nehéz fizikai munkára emlékeztető, sokszor monoton, gyakran lélekölő gyakorlással kell kibontakoztatnia, ami csakugyan az egyoldalúság hálójába sodorja. Némileg olcsó összehasonlítás, de nincs ezzel így a zongoraművész is? Sikeres hangversenye után azonban senki sem veti szemére, hogy az ünnepelt előadást sok száz óra lélekölő, monoton, nehéz fizikai munkára emlékeztető gyakorlás előzte meg. Ha úgy vesszük, itt is leledzik diszharmónia... A labdarúgás etikai és esztétikai értékeinek valóban vannak olykor nem kívánatos előzményei, kísérőjelenségei és következményei. A produkció viszont csakvelük teljes. De hogy van jelen ebben a művészi mutatványban a játékos? Színészként? Nem. Amaga módján inkább az artistára, mint a színészre hasonlít. Azt mutatja meg ugyanis, ahogy a játékot csinálják, nem pedig azt, amit csinálnak. A színdarabban ejtett könnyek mindig csak álkönnyek, mímelt könnyek, megjátszott könnyek. Tudjuk, a színész valójában nem sír vagy olyan könnyekkel sír, amelyek tulajdonképpen nem könnyek, ezekkel a hamis könnyekkel belőlünk mégis valódi sírást vált ki. Ezzel szemben a játéktéren a vereséget szenvedett csapat könnyei valódi könnyek, igazi sírást jeleznek, általában mégsem képesek igazi sírást ébreszteni a pártatlan nézőben (a szurkoló az más ember, együtt sír a csapattal!), legfeljebb csak csendes és elnéző együttérzést. Jifí Černý: „Furcsa, hogy abban a játékban, amelyben életigazságról van szó, hamis könnyekkel sírnak; és abban a játékban, melyben csupán az átmeneti boldogság pillanatairól, a szabadság in- termezzójáról, bizonyos fizikai találkozásról és találkozóról, a könnyek gyakran a legigazab- bak. A futballista a maga játékában úgy van jelen, mint a valódi életben. Játékát szó szerint valóságosan éli...” Hát ez az! A futball egyik csodája. A sok közül. Ez a játék többszólamú, szerepet játszik benne a támadás, a menekülés, az üldözés, a meglepetés, a bizalom, a véletlen... Olyan ez, mint az élet, annak a leképződése. És annyira megnyugtatóan izgalmas tud lenni, mint az élet. Magába foglalja a jót és a rosszat, s mindazt, ami a kettő között van. Mint az élet. Itt semmi sem igaz, és semmi sem lehetetlen, aki benne él, bízik mindenkiben, de nem hisz senkinek. Hiába ékelődnek a humoristák, hogy a futball csak azokat a férfiakat vonzza, akiknek nincs szeretőjük és akiknek van feleségük. Nem. A futball mindenkit megérint. Mindenkit, aki él és élni akar. Tegnap kezdődött az európai futballfesztivál... Az Eb előtti utolsó pillanatok. A labdarúgás mint műalkotás 2. Lisszabon: Hugo Almeida a tizenhatoson belül (Kép:TASR/AP Photo/Paulo Duarte) Az Eb előtti utolsó pillanatok. A labdarúgás mint műalkotás 7. Varsó: edzés közben a lengyel válogatott (Kép: TASR/AP Photo/Alik Keplicz
