Új Szó, 2012. május (65. évfolyam, 101-125. szám)
2012-05-05 / 104. szám, szombat
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2012. MÁJUS 5. Szalon 19 A tawahka indiánok lakta Krautara kikötője, háttérben a Colón-hegységgel (A szerző felvétele „Mint életünk minden rendkívüli eseményéről, a leendő nagy utazásokról is álmodozni kell. Esetenként túlságosan sokáig." - Hondurasban jártunk Moszkitó-part: pillanatképek egy másik valóságból 2012. március 12-én kelt útra a földkerekség negyedik legnagyobb összefüggő esőerdeje felé az a csallóközi, má- tyusföldi és magyarországi vándorok alkotta hatfős csoport, amelynek krónikásként e sorok írója is tagja volt. A Vándorláss Tawahka 2012 Expedíció április 7-én ért véget; történetét a teljesség legelemibb igénye nélkül adom most közre. LŐRINCZ ADRIÁN Úgy vélem, máris némi magyarázattal tartozom a kedves Olvasónak - egyrészt a vándorok kifejezés, másrészt meg a teljességre való törekvés igényének hiánya miatt. Ami az elsőt illeti: az expedíció ötlete az Európa hegyvidékein túrákat szervező Vándorláss Polgári Társulás vezetője, Kovács Zoltán fejében született meg; annak pedig, aki a nyomdokaiba szegődik, jó esélye van arra, hogy vándorrá, pontosabban: „látó vándorrá” váljék. A teljesség kapcsán meg csak annyit: könyvkötetek sokaságát lehetne megtölteni az élményanyaggal, amely a moszkitó-parti vadonban egyszeriben a „nyakunkba szakadt”. Ennek csak elenyésző részét tudom most közreadni. Maga a kaland nem is igazán Közép-Amerikában, hanem még itthon, a szervezéssel és a támogatók megnyerésével kezdődött. Szerencsémre utolsó előtti pillanatban kaptam kézhez František Kele örökbecsű, Leendő világjárók kézikönyve című írását, amelynek első fejezetében írva áll: „Mint életünk minden rendkívüli eseményéről, a leendő nagy utazásokról is álmodozni kell. Esetenként túlságosan sokáig.” Ez az utazás is ezzel indult... A civilizáción túl Aztán, mintegy három hónapnyi ébren álmodozás, csaknem tizenhat órányi repülőút és tizenkétezernél több kilométer megtétele után március 12-ének estéjén ott állunk a hondurasi San Pedro Sula repterén. A zimankós hazai télutó és a repülőgépeken fagyhalál üzemmódba állított légkondi után szinte elkábít a harminchárom fokos hőség és az ismeretlen ország „bukója”. Már a külvároson át megtett autóút során nyilvánvalóvá válik: nem mindennapi kultúr- sokknak nézünk elébe. Gyanúnk beigazolódik. Egy éjszaka a város jobb, fegyveresek őrizte negyedében, ötórás észak-déli irányú buszozás, s egyszer csak Tegucigalpa forgatagának kellős közepén találjuk magunkat. Első látásra úgy tűnik, a mindennapi élet bármely területét tekintve egyetlen szabály van: túlélni. Kedélyállapotunkat javítandó, egyikünk mintegy mellékesen közli: úgy olvasta, a világ fővárosai közül Teguci- galpában követik el a legtöbb gyükosságot. Mivel ezzel, együtt sem vagyunk hajlandók feszélyezve érezni magunkat, e napon sikerül egészen közel kerülnünk a hondurasi nép, a hondurenók lelkűidéhez. Még egy, buszozással töltött feledhetetlen nap - az aszfalt félúton elfogy a rozzant jármű kerekei alól -, és elérjük az ismert világ utolsó elérhető települését, Palestína Patucát. Itt nagyobb tételben benzint, valamint élelmiszert, gumicsizmát és macsetét vásárolunk, majd azzal ajóleső érzéssel hajtjuk álomra fejünket, hogy másnap mindent magunk mögött hagyunk, ami valamilyen szinten köszönőviszonyban van a „civilizált lét” fogalmával. Pipantével a Rio Patucán Ebben nem is csalatkozunk - tíz-tizenkét méteres, egyetlen fatörzsből vájt csónakba, úgynevezett pipantéba szállunk, s nekivágunk a Patuca folyónak. Négy rancheró, azaz hondure- nó farmer utazik a csónak farában, s szívja bőszen a cigiket benzines tartályaink szomszédságában. Egyikük az amerikai különleges egységek fegyverzetét viseli részint a nyakába vetve, részint meg lazán az öve mögé tűzve, s hamarosan bizonyságát is adja, hogy fegyverzetét szükség esetén nem vonakodik használni. A lehető legbékésebben csordogálunk lefelé a folyón, amikor útitársaink tüzet nyitnak a folyóparti sziklákon sütkérező két leguánra. A csónak egy gyors manőverrel a parthoz siklik, újabb lövöldözés, némi üldözés - s megvan a vacsorának való! A vadonban ilyen egyszerűen történnek a dolgok. Mintegy 80 kilométert teszünk meg estig; kormányosunk, Carlos közben vagy négyszer megfürdet bennünket, így este csuromvizesen vackoló- dunk be senor Abel hegyoldalban épült ranchára. Mire függőágyainkat felkötjük a tornác gerendázatára, a leguánpörkölt is elkészül; az elkövetkező hetekben az elérhető élvezeti cikkek köre erre, illetve a frissen szüretelt kókuszdióra szűkül. Itt derül ki: a rancherók élete sem fenékig tejföl. A földosztás valahogy úgy működik, hogy néhány „vállalkozó szellemű” egyén meggyújtja az esőerdő négy sarkát, s amennyi területet sikerül felégetniük, annyit értékesítenek. Bár a határokat kijelölik, az ügylet során gondosan mellőznek bárminemű írásbeli szerződést és egyéb „formaságot”. Az újdonsült földbirtokos így biztos lehet abban, hogy ha az államnak egyszer eszébe jut feltérképezni az országnak ezt a darabját, és rendezi a tulajdonviszonyokat, egyszerűen kisemmizi. Ez egyelőre várat magára; a Rio Patuca két partján évente mintegy 5 kilométernyi esőerdő tűnik el. Eltűnnek a Föld színéről? A dunaszerdahelyi rajttól számítva ötödik napja vagyunk úton, amikor végre a maga háborítatlan valójában tapasztaljuk meg a vadont. A tawahka indiánok földjére érünk; egymás után hagyjuk el a tanyánál alig nagyobb településeket, majd késő délután sikeresen kikötünk Krautara partjainál. Bár az idő itt viszonylagos fogalom - van, ugye, a száraz és az esős évszak-, napra pontosan tudják érkezésünket, és várnak ránk. Nem messze a folyótól megcsodáljuk annak az építménynek a vázát, amely vendégházként szolgál majd, majd szállás után nézünk. Két üres épület kínálkozik: az iskola és a templom. Mivel jócskán benne járunk a tanévben, a lelkipásztor engedélyével utóbbiban verünk tanyát, megfogadva: a vasárnapi szentmise idejére elhagyjuk az Úr hajlékát. Napjainkat azzal töltjük, hogy próbáljuk rábeszélni a ta- wahkákat: készítsék el a tunó nevezetű népviseletet, melyet úgy fél évszázada levetettek. A férfiak körében annyit sikerül elérnünk, hogy Ronny elkísér bennünket a vadonba, s megmutatja, melyik fát döntsük ki, illetve hántoljuk meg. Az asszonyok egyike végül elkészíti a háncsruhát, lányai pedig belebújnak, s szemérmesen pózolnak kameráink előtt. A továbbiakban hosszas beszélgetéseket folytatunk a fővárosban nyelvészképesítést szerzett Inezzel a tawahkák jövőjéről. A fiatalember aggodalmának ad hangot: az indiánok élettere fokozatosan szűkül, ha az állam nem parancsol megálljt a földfoglalóknak, néhány éven belül földönfutókká válnak. Ezt az álláspontot az őslakosokat képviselő országos indián tanács is több ízben megfogalmazta, a megoldás várat magára. Inez apja, a falu legidősebb lakosa a ma már csak néhány (Folytatásaakövetkezőoldalon)
