Új Szó, 2012. május (65. évfolyam, 101-125. szám)
2012-05-26 / 121. szám, szombat
24 Szalon ÚJ SZÓ 2012. MÁJUS 26. www.ujszo.com „Nem annyira munkabírásról van szó, mint inkább a fantázia leállíthatatlan vágygépezetéről. És ha már eszembe jut valami, miért is ne írjam le?" Kétségekből nincs hiány A költő és műfordító, irodalomtörténész és kritikus, egyetemi oktató Németh Zoltánnal folytatott beszélgetés apropója, hogy a közelmúltban József Attila-díjjal tüntették ki. N.TÓTH ANIKÓ Milyen hatással vannak a díjak, kitüntetések, elismerések egy alkotó pályájának alakulására? Minden bizonnyal senki sem tudja függetleníteni magát azoktól a díjaktól, amelyekben részesült, hiszen beépülnek az alkotói pálya eseményeibe. Másrészt viszont sosem szabad túlzott jelentőséget tulajdonítani egyetlen díjnak sem, az irodalom egész egyszerűen nem erről szól. Egyetlen sort sem írtam le azzal a szándékkal, hogy bármifélejutalom képe lebegett volna a szemem előtt. Az írás sokkal inkább szól az elemi erejű kiszolgáltatottságról. Számos díjad között mekkora rangja van a József Atti- la-díjnak? Minden díj fontos lehet, és én valóban nem panaszkodhatom. Számomra inkább a teljes meglepetés erejével hat, hogy vannak emberek, akik számára figyelemre méltó az, amit csinálok. De az írás magányos tevékenység. És az is igaz lehet, hogy mindenféle kitüntetés annak számára is fontos, aki abban a helyzetben van, hogy díjat adhat. De visszatérve kérdésedhez: minden díj értéke attól függ leginkább, hogy kik kapták már meg, s ebből a szempontból valóban az egyik legfontosabb elismerésről van szó. Tanulmányaidban, előadásaidban, kritikáidban gyakori téma a magyar irodalom „határtalanságának” problémája, miközben a „határon túli író” kategóriája a köz- gondolkodásban vagy az irodalmi életben erőteljesen jelen van. Van-e annak különösebb jelentősége, hogy határon túli író kap egy rangos elismerést Magyarországon? Az a provokatív kérdésfelvetés, amelyet fiatal koromban a szlovákiai magyar irodalmi közegnek szegeztem, hogy van-e szlovákiai magyar irodalom, sokak számára botrányosnak tűnt. Pedig pusztán csak arról volt szó, hogy az a szerzők életrajzából kihámozható tény, hogy Szlovákiában születtek, vajon kimutatható-e szövegeik szintjén is. Merthogy sok értelmező mintegy adottnak vette, hogy a szlovákiai magyar író ún. szlovákiai magyar témákról, kisebbségi tapasztalatról stb. ír. Az igazság az, hogy a legtöbb határon túli író szövege sem tematikailag, sem nyelvileg nem kapcsolódik ahhoz a határon túli- sághoz, amelyet bizonyos irodalomtörténészek, kritikusok elvárnak tőlük. Hogy van-e különösebb jelentősége annak, hogy egy határon túli író kap elismerést Magyarországon? Gondolom, csupán csak annyi, amennyit az adott közeg tulajdonít a szóban forgó díj nak. Vagyis mekkora a súlya a József Attila-díjnak itthon? Ha arra gondolok, hogy mennyien gratuláltak, akkor mindenképp súlya van. Szakmai körben mindenképpen. Ha arra vagy kíváncsi, hogy a szlovákiai magyar kulturális médiát mennyire érintette meg ez a kérdés, akkor el kell mondanom, hogy Te vagy az első és egyetlen, aki foglalkozik ezzel a kérdéssel. A díjazottak személyére kilenc írószervezet ad javaslatot. Köztük csak egy határon túli - az Erdélyi Magyar írók Ligája - szerepel. Ez hátrányt jelenthet a nem Magyarországon élő szerzőknek? Kívülről nézve valóban úgy tűnhet, mintha ez valamiféle hátrányt jelentene, de a valóság az, hogy ajelölő szervezetek tagságában is rengeteg a nem magyarországi szerző. Az én magyarországi író barátaim pedig, úgy látom, képben vannak a határon túli irodalmat illetően. De a kérdésed abszolút jogos lett volna például azt illetően is, hogy hány nő kapott József Atti- la-díjat. Hiszen idén és tavaly is a tizenhárom díjazottból mindössze kettő volt nő... Vagy úgy is feltehetted volna a kérdést, hogy a tizenhárom díjazott szerzőből hány kapta meg a szakmai szervezetek ajánlása kapcsán a díjat, és hányat cserélt le Szőcs Géza államtitkár úr. Merthogy a tavalyihoz hasonlóan az idei díjazás is botrányba fulladt, s az eddigi szokásjoggal ellentétben az eredeti listáról hat írót kicseréltek a minisztériumban. Ha az irodalom és hatalom korántsem felhőtlen viszonya szóba került: mi a véleményed az író, költő közéleti, politikai szerepvállalásáról? Teljesen normálisnak tartom. Nem az a kérdés, hogy honnét érkezett valaki a politikába, hanem hogy mit produkál ott. Az utóbbi időben feltűnt a politikai költészet új hulláma. Neked sose fordult meg a fejedben, hogy közéleti, politikai témát dolgozz fel? Megfordult a fejemben, jó pár évvel ezelőtt, de nem tudtam akkori témáimnak autentikus formát adni, ezért beláttam, hogy számomra ez a tökéletes csőd lenne. Másrészt úgy gondolom, hogy például aZ idei, áprilisi Alföldben megjelent versem, amelybe a bálnavadászat elemeit is belekomponáltam, igenis nyakig benne van abban, amit a műalkotás politikájának szokás nevezni. Milyen a viszonyod a díj névadójának költészetével? A legfontosabbak között van a helye, vüágirodalmi mércével mérve is. A József Attila-i versnyelv minden, magyar iskolába járó emberbe óhatatlanul és kitörölhetetlenül beleégett. Az Eszmélettől a Nagyon fájig rengeteg ilyen vers van bennem is. Az utóbbi hónapokban a pár soros forma, azon belül pedig többek között a töredékesség, a fragmentum poétikája érdekel - így fedeztem fel újra Pilinszkyt, s rajta keresztül József Attila utolsó éveinek költészetét, verseinek nagy hányada ebben az időszakban ugyanis töredék. A József Attila-díj nyilván egy hosszabb alkotói korszak mérlege. De ha csak az utóbbi egy évet tekintjük, rendkívül termékeny időszakod van: megjelent a Boldogságtelep, vetélőgépben c. versesköteted, melynek igen jó a kritikai visszhangja, ezenkívül egy tanulmányköteted Feszített nyelvtükör címmel, s a legfrissebb, Tőzsér Árpád költészetével foglalkozó Az életmű mint irodalomtörténet c. könyved. Párhuzamosan - és kiegyenlítetten - fut tehát a szépirodalom teremtése és a róla való elméleti beszéd. Ezt a paralelizmust miért tartod fontosnak? Nem tartom fontosnak, hogy szépirodalmi és irodalomtörténeti jellegű könyveim párhuzamosanjelenjenek meg, de most valahogy így alakult. Az viszont igaz, hogy a kettő elválaszthatatlan egymástól, az irodalomról való gondolkodás és önreflexió számomra feltételezi mind a két „műfaj”-t. Éppen József Attila tanulmányai és kritikái nagyszerű példák arra, hogy a költészetről és művészetről való elméleti jellegű gondolkodás nélkül rendkívül nehéz igazán jelentős lírát művelni. Kondícióban tart, és mintegy kívülről ellenőriz. Éppen ezért rendkívül örülök annak, hogy a verseskötetemről eddig kilenc kritika látott napvilágot, az Alföldtől a Ti- szatájig, az Élet és Irodalomtól a Bárkáig, a Csillagszállótól az Irodalmi Szemléig. Számomra a pozitív visszajelzés nem feltétlenül fontos, sokkal inkább az értő (és őszinte) olvasással való találkozás. A folyamatos írás mellett tanítasz, konferenciákon adsz elő itthon és külföldön. Honnan ez a munkabírás? Nem annyira munkabírásról van szó, mint inkább a fantázia leállíthatatlan vágygépezetéről. És ha már eszembe jut valami, miért is ne írjam le? Másrészt pedig te is tudod, hogy a konferenciákon való részvétel és a folyamatos publikálás munkaköri kötelesség is azon a pályán, amelyen mozgunk. Minden konferencia lehetőség új kapcsolatokra, amelyek új hányt adhatnak. Nem beszélve a konferenciáknak helyet adó városokról, amelyek sokáig rezonálnak az emberben. Az utóbbi időben többek között Szegeden, Pécsen, Egerben, Tokajban, Krakkóban, Moszkvában, Szentpéterváron, Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Bukarestben és Szófiában jártam, és mindegyik város változtatott rajtam. Melyik okozta a legnagyobb változást? Most akkor Szentpétervárra térek ki. Egy: az Ermitázs elképesztő méretei és hihetetlen gazdagsága. És most nemcsak a kiállított tárgyakról, festményekről, szobrokról beszélek, hanem a palota lenyűgöző és felháborító pompájáról. Az egyik teremben szabályszerűen elbőgtem magam. Kettő: a Cárszkoje Szelő, vagy mai nevén Puskin (Puskinváros), a cárok nyári rezidenciája. Dettó. Harmadik: a Nagy Péter által alapított Kunst- kamera üvegekbe zárt torz embriói. Símivaló, szintén. Frederik Ruysch preparátumai emberi testekből kirakott szoborparkként és látványszínházként egyaránt a test, a genetika, a mutáció, egyszóval az „emberi” határait feszegetik. Még úgy is, hogy ez a kifeszített emberi tér hármas kiterjedésű: egyik végpontján maguk a kétfejű, egyszemű, vízfejű preparált embriók, másik oldalon maga Ruysch, a holland doktor, harmadik felén pedig mi, a látványra és rettenetre éhes nézők állunk. Évek óta foglalkoztat a posztmodem irodalom, egy új elmélet kidolgozása. Hol tart most ez a munka? Már a végén járok, de úgy látom, nehezebb befejezni, mint elkezdeni. A posztmodem irodalommal általában mint homogén minőséggel foglalkoznak a magyar irodalomtörténetírásban. Koncepcióm szerint azonban három eltérő stratégia figyelhető meg. Az első posztmodem stratégiába tartozó alkotások az irodalmi nyelv hagyományos méltósága felől értelmezhetőek, és a tapasztalaton túli világ kérdéseivel foglalkoznak- de olyan posztmodem elemekkel feldúsítva, mint az idézetek felhasználása, a maszkokkal és álnevekkel folytatott játék vagy éppen az öntükrözés, amikor a szöveg önmagát, önmaga születését értelmezi. Véleményem szerint üyen például Ottlik Géza Iskola a határon (1959) és Nádas Péter Emlékiratok könyve (1986) című regénye, illetve Tőzsér Árpád költészete az utóbbi évtizedekben. A második posztmodem stratégia a nyelvi játékokban és az alternatív, labirintusszerű nyelvi valóságokban tobzódik, tétje nyelvi jellegű, a maszkos-álneves identitásjáték mögül itt már eltűnik a transzcendencia, helyébe a paródia és az irónia lép. Ésterházy Péter és Parti Nagy Lajos életművének legnagyobb része sorolható ide. A harmadik posztmodem stratégia viszont az identitásra összpontosít, pontosabban az alárendelt, marginális szubjektumra, éppen ezért gyakran önéletrajzi, naplószerű elemekből építkezik. Oravecz Imre 1972. szeptember (1988) Borbély Szilárd A Testhez (2010) című verseskötetét sorolnám ide többekközött. Remélem, idén végre elkészülök a könyvvel. A kortárs líratörténésekből milyen vonulat(ok) állnak hozzád közel? Mondhatnám, hogy bármi, ami katarzist okoz, ami csodálatra késztet, ami a zsigerekig, velőig hatol. Merthogy így igaz. De az ízlés folyton változik, így a katarzisra való képesség lehetősége is. Mindezt azonban nem fedi le pontosan a „vonulat” kifejezés, sokkal inkább az egyéni teljesítmény nyűgöz le. Konkrétan kinek vagy kiknek a teljesítménye is tehát? Durs Grünbein Koponyaalaptantárgy (2006), Jacques Rou- baud Valami: fekete (2010), Carol Ann Duffy A vüág felesége (2006) és Jean-Michel Maulpoix Kékversek (2008) című könyvének versei. Ezeket ittam az utóbbi időben a gorgonzolához, ezeket ettem a száraz vörösborhoz. Vannak-e újabb versirányok a láthatáron? Vannak. Amikor találok egy lírai nyelvet, azt a végsőkig ütöm-vágom, a legszélső határokig próbálom kitolni a lehetőségeit, kiszipolyozni, kifacsarni, hogy a végén nem marad már jelentés benne a magam számára, így aztán minden verseskötetem tulajdonképpen kezdés a nulláról, a semmiből kell építenem egy új versvilágot. Merthogy a régi már folytathatatlan, tökéletesen kimerítettem. így volt ez a haláljátékos könyvemmel, így végeztem ki az állatos verseket, és ez a legutóbbi kötet is kés alá került. Most két teljesen eltérő versvilág és versnyelv él bennem. Az egyik a már említett töredékes nyelv, amely a pár soros versépítkezést tekinti követendő példának, illetve azt a witt- gensteini maximát, miszerint amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell. Megpróbálok tehát végletesen hallgatni ezekben a töredékes, „nyelven túli” írásokban. Ezek a szövegeim a Tiszatájban, a Lettre-ben, az Opusban, a Literán, a Zemplényi Múzsában, az Irodalmi Szemlében, az Élet és Irodalomban és a most induló Kolligátumban jelentek, ületve jelennek meg. A másik nyelv elbeszélő jellegű, néhány száz soros hosszúversekben manifesztálódik. Olyan szövegekként, amelyeknek férfi beszélője nőstény állatok „férjeként” él meg sosem tapasztalt életlehetőségeket. Az állati lét kiszolgáltatottsága és az ösztön misztikája jelenik meg itt egyfajta regresszióként és poétikaként. Ebből az anyagból, az Állati férj-ciklusból a Kalligramban, a már említett Alföldben és a Bárkában olvashatsz. Mint láthatod, tervekből és kétségekből nincs hiány.