Új Szó, 2012. május (65. évfolyam, 101-125. szám)

2012-05-26 / 121. szám, szombat

www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2012. MÁJUS 26. Szalon 25 Roman Ondák kiállítása Düsseldorfban, Észak-Rajna-Vesztfália tartományi múzeumában - exkurzió dombmászással A leigázó erejű tekintet emlékműve Ha az ember Düsseldorf­ban jár, félóránként érik a meglepetések. A pati­nás K 21 -ben éppen a vi­lágszerte jegyzett mű­vész, a Pozsonyban élő Roman Ondák kiállítá­sába botlottam. CSANDA MÁTÉ Nulla perc alatt jegyet is vál­tottam, s még mielőtt a múze­um párját ritkító állandó gyűjteményére vetettem volna magamat, gyermetegen közöl­tem a pénztáros nénivel, hogy én is pozsonyi vagyok, sőt tud­tommal ugyanabban a város­negyedben lakom, mint Ondák úr. Ennyit az objektív, higgadt, szakmai megközelítésről. Egy kis kamaratárlatról van szó, három munka három te­remben. Most csakis a középső helyiségben tapasztaltakra összpontosítok, szerintem ez annyira nagyszerű, hogy a má­sik két projekt (Across That Place, Eclipse) hozzá képest szinte nem is érdekes. A fehérre meszelt parkettá­ból a terem közepén egy mo­hából összehordott, élethű és ember nagyságú domb robban ki. Csúcsán, szemmagasság­ban egy bonszaifa. Tárgyi vol­tában ennyi lenne a mű. Ne­vén nevezve: The Hill Seen from Afar - vagyis A domb távolról nézve. Néhány percnyi zavarba ejtettség után kezdtek jönni a gondolatok. Észleléselméleti feladványként, gondolatstimu­láló játékként kezdek hozzá közelíteni. Mintha az lenne Roman On­dák témája, hogy tudatunk azonnal objektív tárgyakra bontja le a dolgokat. Hogy rés extensa, kívülálló dolog válik mindenből, ami átfut tekinte­tünk szkennerén. Formából és tartalomból is fétis lesz (mi­után szépen darabokra hámoz­zuk a látványt, formára, és tar­talomra). Mi pedig ideális, dol­gokon kívüli szemlélőként, anyagtalan szemként tekin­tünk mindenre, ami körülölel bennünket - elfeledkezünk, hogy a szubjektumnak teste is van, vagyis mintegy kicsip­pentjük őt önmaga valóságá­ból. Ez a hatalmi pozíció, ez a kategoriális gondolkozási sé­ma az, ami által végül is ha­talmunkba tudtuk keríteni a földet. Felmérni, belakni, par­cellákra osztani, saját elemei­ből újraépíteni. Nem az izom­erővel, nem is a memóriahal­mozással kezdődik a leigázás, érik be a hatalmi pozíció, ha­nem a tekintetváltással, az ob­jektumként kezelt valóság felmérésével. Mi is kitüremkedései va­gyunk a világnak, ugyanabból a szövetből jöttünk létre, mint az a valami, amit az egziszten- ciáliákra rárétegződött gon­dolkozásunk világként (kör­nyezetként) tart számon. A felegyenesedés, a járás egyen­letessége gazdaságosabb észle­lésmódot eredményez. A ráci­óval szövetkezve testünk, rálá­tásunk, észlelésünk lehet min­den expanzió forrása: képesek vagyunk elvonatkoztatni, izo­lálni, távolságot tartani. Fent és lent között azonnal hierarchi­kus viszonyt kialakítani. A fa, ha egy csápos kis rovar mássza meg, ágról ágra, gö- csörtről göcsörtre, nem objek­tum, hanem végeláthatatlan terep, szagok, irányok, zugok, horpadások - állapotok - so­kasága. Én pedig, ha szemtől szembe rálátok, gyakorlatilag testként kezelem, modell, ábra (leigázható, de legalábbis megjelölhető), tárgy, vagyis végső soron nyersanyag lesz belőle. A ráció kialakulásához tá­volságtartás kell. A tekintet rendszerez, rangsorol és érté­kel. Közben hajlamos azt hin­ni, hogy önmaga testetlen, kí­vülálló valami (sőt eleve eljut odáig, hogy önmagát levá­lasztja a dolgok, tárgyak szö­vetéről). Persze messze nem csak a fákról van szó: Ugyanígy mű­ködik a családhoz, városhoz, államhoz, másik nemhez vagy kultúrához, az ún. roma­problémához való viszonyulá­sunk is. Kívül helyezkedünk valamin, változik a perspektí­va, változik az értékrend, az ítéletszabás medrei, pályái, magától értetődőnek elköny­velt mechanizmusai. Az ember az egyedüli, aki modelleket, grafikonokat, tér­képeket gyárt, elkészíti az őt meghatározó világ abbreviatú- ráit. Az igazi forradalom nem ott alakult ki, hogy lett faszer­szám helyett fémből készült kapafej és ekevas - hanem mi­után az ember rájött, hogy magvait, palántáit megéri (ez a megéri azóta is az emberiség mozgatórugója) egyenlően széthelyezve, sorközökkel el­választva elültetni. Tehát nem csak szétszórni meg begyűj­teni. Az is meddig eltartott, míg az ember megtanult há­romszögeim, pontos, megbíz­ható térképeket készíteni. A vi­lág gyarmatosítása kéz a kéz­ben ment végbe a térképkészí­téssel (saját látása, rálátása rendbe szedésével, oda-vissza finomítgatásával, objektivizá- lásával). Hogy a fa kivágható, az csak akkor olyan nyilvánvaló, ha távolról tudunk rátekinteni - meglátjuk benne a tengelyt, a testet, a pontot, a megjelöl- hetőt. Ha az egész földkerek­ség egy kusza, sűrű dzsungel volna, mezők, sík vidékek, fo­lyamok nélkül, és az ember-ál­latot csakis ez venné körül - szerintem nemhogy a fákat nem vágnánk ki, hanem talán nem is lenne külön fogalmunk az egyes számban létező fára. Nem építenénk utakat, nem lenne fogalomrendszerünk irányokról, égtájakról, tenge­lyekről (vagy alapvetően más lenne). Ha egy óriási szuper­bozótban szocializálódtunk volna, távlati rálátás nélkül, összefonódva a természettel, észlelésünk alapjaiban térne el a mostanitól. És a fa talán sose válhatott volna erőfor­rássá, szimbólummá, irány­jelző ponttá. Eleve meddig eltartott az embernek, míg rájött: a hosszú távú boldogulás érdekében érdemesebb (megéri) utcát, házsorokat, tereket építeni. Ez a arisztotelészi-karteziánus lo­gika, amely az észlelésből ka­tegorikus gondolkodást te­remt, ez vezette el az embert oda, hogy most múzeumokba járva (is) olyanok felett hüm- mögünk, hogy mit fejez ki egy mű vagy mi a mű mondaniva­lója. Rosszabb esetben kom­pozícióról, színvilágról stb. kezdünk spekulálni. Nem ott kezdődik a dolog, hogy van a külvilág és vágjunk mi (az Én, ez a rés cogitans) - hanem hogy eredendően nyitot­tak vagyunk a világra. Ismét a német nyelvet hívom segítsé­gül: ebben van egy olyan foga­lom, hogy Aufgeschlossenheit, azaz nyitottság. De más ez, több ez, mint valami aktív, kez­deményezésekre, változásokra hajló állapot (Offenheit). Egy alapvető(bb), az úgynevezett külvilágra irányuló nyitva-le- vőséget jelöl, olyasmit, ami eleve lehetővé teszi, hogy most azt írhassam, külvilág. Közben egy tőről fakad a zártság szóval is (Geschlossenheit), ugyan­akkor van benne valami az „er­schließen” igéből is (az „er- schließen”-t alig lehet magya­rítani: feltárni, láthatóvá, ért­hetővé, használhatóvá tenni, de közölni is, mint allúzió, benne van a kolonizál is - vagy­is gondolatilag megmunkálni). A múzeumi tér problémás közeg: ösztönösen is megfi­gyelői pozícióba helyezkedem, automatikusan elsikkadnak az észlelés bizonyos tartományai. Folyton értelmet keresek, kap­csolódási pontok után kutatok, objektíve, normatívan meg­fogható tartalmakba kapasz­kodom. Önkéntelenül is ajelö­lő, a befogadó, az értelmező szerepét veszem fel. Ahelyett, hogy mondjuk megszagolnám ezt a modelldombot. Vagy megugatnám, mint kutya a holdat. Az ember, ez a kiegyenese­dett állat, önmagában is egy tengely, a szimmetria (és nem­szimmetria) által diktált fun­damentális viszonyrendszer alapján méri fel a világot, ez alapján rendezi be saját maga valóságát. Teste által kiterje­dése is van, ha nem volna ki­terjedése, alighanem az ún. te­ret sem tudná érzékelni. Nem lenne nyitva előtte a látvány (itt sokkal inkább azelőtt já­runk, hogy berendeztük volna magunknak a kategóriák biro­dalmát). Már ott is megmutat­kozik ez a bazális elfogultsá­gunk, hogy nem tehetünk róla, de minden vertikalitásba - elemi szinten - valami antro- pomorf lényeget vetítünk bele (vagy mondjuk egy monokróm vásznon egy vízszintes vonalra egy-két pillanatig horizont­ként tekintünk). Roman Ondák egy találós képet kínál fel látványként, ta­pasztalatként. Az észlelés ob­jektuma (igen, első lépésként, főleg ha írok róla, nem tudok másként közelíteni hozzá, mint'objektumhoz) egyszerre közeli és távoli - tekintetem, észlelésem két modus között oszcillál (részben a gaze és a glance, az aktív, agresszív né­zés, valamint a befogadó pü- lantás közti episztemológiai különbségről van szó). A bon- szai tökéletes kulisszául szol­gál: hiszen olyan, mint egy lili­puti méretekre zsugorított fa, miközben tudom, hogy csak egy szemmagasságba installált dísznövény. Egyszer mintha karnyújtásnyira volna, egy másik pillanatban meg már nagyon távolinak tűnik - egy­fajta illúzióromboló felad­ványként belerondít a steril múzeumi tér rendszerébe. Ez az ellentmondás magamra te­reli a figyelmemet, észlelésem korlátáira. A pozícióváltás ál­tal eredményezett optikai, sőt értelembeli változásra is. Ame­lyet megint csak újfajta kate­góriákkal kéne megragadnom. Úgy is hívhatjuk, hogy paralla­xis - a helyzetváltoztatással a látvány maga is (és valahogy a lényegnek tekintett dolog is) megváltozik. A megzavart, kibillentett észlelés produktivitásáról van itt szó: hoppá, csődöt monda­nak a jól bejáratott kategóriák, gondolkodásom szerszámos­ládái - az igazi, elemi látás kezd felsejleni, az észlelés mint létképző, világteremtő, jelentésgeneráló (tehát hatal­mi) folyamat. Nem véletlenül élt és él az Isten az ember kép­zeletében mint olyan valaki, aki mindent lát (mégpedig fe­lülről, horizont, távlat, pers­pektíva nélkül, gömbszerűen, totálisan lát). El kell jutni a Ráció előtti (vagy alatti) szint megértéséhez - ahol az észle­lés még nem feltétlenül kap­csolatteremtés, információbe­szerzés (és rendszerezés) esz­köze volt. Persze, rendben, ez is, csakhogy az ilyesmit már utólag, a logikus gondolkozás talaján állva ítéljük annak. Kifelé sétálva eszembe jut a szólás, hogy Nem látja áfától az erdőt. Olyan emberre szokás mondani, aki elvész a részle­tekben. Gyanítom, hogy ezút­tal nagyon is belegabalyodtam a magam gyártotta gondolat­fonalakba, miközben alapvető­en csakis az észlelésre akartam fókuszálni. Pedig semmi más feladat nincs itt, csakis úgy lát­ni, mintha most látnék (és néz­nék) először. Egyszerre elfelej­teni magamat mint látót, és tu­datosítani látásom, látásra való nyitottságom testi voltát. Roman Ondák: The Hill Seen from Afar, 2011. © Roman Ondák & Kunstsammlung NRW (Kép: Achim Kukulies, Düsseldorf SZALON Szerkeszti: Csanda Gábor. Levélcím: Szalon, Új Szó, Lazaretská 12, 814 64 Bratislava 1. Telefon: 02/592 33 447. E-mail: szalon@ujszo.com

Next

/
Thumbnails
Contents