Új Szó, 2012. április (65. évfolyam, 78-100. szám)
2012-04-14 / 87. szám, szombat
www.ujszo.com PRESSZÓ ■ 2012. ÁPRILIS 14. ÉVFORDULÓ 19 A Titanic egyik első osztályú kabinját az észak-írországi Titanic Belfast Visitor Centerben rendezték be újra (fenti kép), és ilyen volt a másod- osztályú hajófülke (lenti kép) alatt megépült Titanic méretei mai szemmel is lenyűgözőéit: 269 méteres hosszával, 28 méteres szélességével, 56 méteres árbocmagasságával egy hatalmas úszó palotára emlékeztetett. Műszaki jellemzői is csodálatra méltóak: 29 gőzkazán szolgáltatta a két négyhengeres gőzgép és egy alacsony nyomású gőzturbina számára az energiát, amelyek 50 ezer lóerővel hajtották meg a 3 hajócsavart. A fentiekben említett film pontos képet ad a hajó elképesztő luxusáról és arról is, hogy milyen vak hit uralkodott a fedélzetén: az utasoknak semmi bajuk sem történhet, így nem gond, hogy maximális sebességgel, a legrövidebb útvonalon, zajló jéghegyek között szelik át az óceánt. A legénység, Smith kapitánnyal az élén úgy gondolta, annyi baj, ha nekiütköznek egy jéghegynek, ízzé-porrá zúzzák. Hogy nem így történt, annak számtalan oka van. Az első már az összeszerelésnél megtörtént: hárommillió szegecscsel erősítették fel a hajótest acéllemezeit. Ha a jóval drágább, de ekkor még általánosan nem elterjedt hegesztést választották volna, az ütközésnél sokkal kisebb lett volna a hajó sérülése. De még ez sem lett volna végzetes, ha - amiben sokan bíztak — egyszerűen nekimennek a jéghegynek. Ebben az esetben ugyan a hajó súlyosan megsérül, viszont a felszínen maradt volna. De érdemes időrendi sorrendbe állítani az eseményeket. A csodahajó 1912. április 12-én, délben futott ki Southampton kikötőjéből, első állomása a franciaországi Cherbourg-ban volt - itt szállt fel a Titanicra az események későbbi menetében meghatározó szerepet játszó Molly Brown -, innen az írországi Queenstownba (ma Cobh) vezetett az útja, majd teljes sebességgel nekivágott az óceánnak. Smith kapitány feladata az volt, hogy kedd este öt óra előtt érje el a New York-i kikötőt.' Minden simán zajlott a következő nap estjéig. Ekkor érkeztek rádión az első figyelmeztetések a hajó útvonalán észlelt jéghegyekről. A sérthetetlenségük tudatában élők azonban fittyet hánytak erre. Még csak any- nyi fáradságot sem vettek a tisztek, hogy távcsövet adjanak az árbockosár őrszemeinek kezébe, ami a következő hibának bizonyult. Vasárnap éjjel öt perccel háromnegyed tizenkettő előtt húzta meg Frederick Fleeet őrszem a vészharangot, jelezve a közeli jéghegyet. A szolgálatban levő első tiszt, William Murdoch ekkor kiadta a végzetes parancsot a hajó balra fordítására és a baloldali hajócsavar hátramenetbe kapcsolására. Parancsa, előző tapasztalatainak birtokában hibátlan volt: az ütközést el is kerülik, ha korábban veszik észre a jéghegyet, vagy ha a hajó jóval kisebb. A lomha óriás viszont olyan lassan fordult a kívánt hányba, hogy jobb oldalával végigszántotta a jéghegyet, amely léket ütött rajta. Hosszú időn keresztül úgy tudták, hogy egy 90 méteres hasadás okozta a Titanic vesztét. A legújabb kutatások viszont kiderítették, hogy sok tízezer szegecs pattant el, az így keletkezett réseken ömlött be a tengervíz. Mindenesetre a tervező, Andrews számára az első pillanattól kezdve nyilvánvaló volt, hogy a hajó elsüllyed. Smith kapitány kiadta a vészjelzésre a parancsot, valamint elkezdte szervezni a mentőcsónakok vízre bocsátását. Ekkor derült ki a következő végzetes hiba, ami már bűnnek is mondható: a legénység nem volt mentésre kiképezve, semmilyen gyakorlatot nem tartottak, sokan közülük még az egyes fedélzetek beosztását sem ismerték. Az utasok vakon hittek a Titanic sérthetetlenségében, emiatt nem engedelmeskedtek a hajó elhagyására felszólító parancsnak. Ráadásul a jéghideg víz 50 méteres, félelmetes mélységben volt alattuk, miközben ők odafenn biztonságban érezték magukat. Sokukat úgy kellett belelökdösni a csónakokba. Mindezek eredményeként az ütközés után csak több mint egy órával tudták leereszteni az első csónakoAz Atlanti-óceán négy kilométeres mélységében fekvő Titanic roncsai Az egyetlen megmaradt, első osztályra szóló menetjegy a liverpooli Merseyside Tengerészeti Múzeumban. Az utolsó pillanatban 55-en mondták vissza a Titanicra szóló helyfoglalásukat. A londoni J. Stuart Holden tiszteletes azért menekült meg a katasztrófától, mert a felesége megbetegedett. kát, azok is félig üresek voltak. Az úszó palotán az utasok csaknem 60 százaléka számára volt férőhely a mentőcsónakokban. Hogy csak a felük menekült meg, annak fő oka a fedélzeten uralkodó szervezetlenség, majd - amikor kiderült, hogy valóban a tenger fenekén végezhetik - az utasok körében kitört pánik. De még ekkor is volt esély a megmentésükre: látótávolságban vesztegelt a Leyland Liner társaság Californian nevű gőzöse, amely épp a jégveszély miatt nem folytatta útját. Csakhogy rádiósa, készülékét kikapcsolva aludni tért, az őrszemek és az ügyeletes tisztek a Titanic vészjelző rakétáiról azt hitték, hogy tűzijátékot rendeznek az óriáshajón. Ez megpecsételte a süllyedő hajó utasainak sorsát, amely két és félórás haláltusa után elmerült, magával rántva 1517 embert a hullámsírba. A legismertebb áldozatok között volt Smith kapitány, Thomas Andrews, a hajó tervezője, a végzetes parancsot kiadó William Murdoch első tiszt, John Jacob Astor multimilliomos, Benjamin Guggenheim rézbáró és Archibald Butt, az Egyesült Államok elnökének tanácsadója. A süllyedő hajó óriási örvényeket kavart, így a mentőcsónakokban levők legfőbb feladata a tisztes távolságba való kerülés volt. EgyeNéhány a Titanicból előkerült és felszínre hozott 5500 különböző tárgy közül dűl a nagy rivális, a Cunard Line Carpathia hajója sietett a bajbajutottak segítségére. Ok is véletlenül értesültek a tragédiáról: a rádiós nem volt ugyan szolgálatban, de lefekvés előtt megkérdezte a Titanicot, hogy nem láttak-e jéghegyet. A tragédiáról értesülvén Arthur Henry Rostron kapitány teljes gőzzel a bajbajutottak segítségére sietett. Mivel csaknem 100 kilométeres távon kellett a jéghegyeket kerülgetve lavíroznia, csak hajnali negyed ötre ért a tragédia helyszínére. A megmenekült utasokat hajója ifjú orvosa, Dr. Lengyel Árpád látta el. Ä Titanic utasainak életben maradt egyharmada végül is a tervezett időponthoz képest kétnapos késéssel megérkezett New Yorkba, ahol a Carpathia legénységét a hatalmas tömeg háborús hősöknek kijáró tisztelettel fogadta. Molly Brown már a Carpathia fedélzetén megalapította a Túlélők Bizottságát (Survivor's Comittee), amelynek elnökévé választották. Mire New Yorkban kikötöttek, tízezer dollár volt alapítványának kasszájában, amivel a szegény sorsú túlélőket támogathatták. Egy hónappal New Yorkba érkezését követően saját kezűleg akasztotta Rostron kapitány és legénységének a nyakába az emlékérmeket „Az 1912. április 15-én tanúsított lo- vagias és hősies szolgálataik elismeréséül az RMS Titanic túlélőitől” felirattal. A későbbiekben egyik szervezője volt a Titanic washingtoni emlékművének felállításában, és nem kis szerepe volt abban, hogy a White Star kártalanította a túlélőket. A nagyközönség körében elterjedt a legenda, hogy amiatt rohant vak légyként a Titanic a vesztébe, mivel a leggyorsabb hajónak kijáró kék szalag megszerzéséért versengett. Ezt határozottan cáfolja Sir James Bisset, a mentésben részt vett Carpathia másodtisztje, a későbbiekben a Cunard Com- modore-ja — vezérkapitánya -, a tengerhajózás egyik legnagyobb szakértője, aki rámutatott, hogy nemcsak a csúcstartó Mauretania, hanem a Lusitania is gyorsabb volt a Titanicnál, amelynek még maximális sebesség mellett sem volt esélye a legendás szalag megszerzésére. A világ legnagyobb hajója valójában a modern tömegtájékoztatás áldozata lett: azért kellett eszeveszett tempóban rohannia, hogy az újságok kedd esti kiadásában már beszámolhassanak az érkezéséről. Az utolsó időpont pedig délután öt óra volt. Az óriáshajó katasztrófája után új előírásokat vezettek be: kötelezővé tették a folyamatos rádiószolgálatot, minden utas számára férőhely biztosítását a mentőcsónakokban, és megtiltották a nyílt tengeren tűzijátékok szervezését. Tanulságos a Titanic katasztrófában érintett hajók további sorsa is. Mivel nevét sokan istenkísértésnek tartották, testvérhajóját, a Giganticot átkeresztelték Britannicra. Sorsát így sem kerülte el: az I. világháborúban aknára futott és elsüllyedt. Hasonló sors jutott ki a mentőhajó Carpathiának is: 1918 júliusában egy német tengeralattjáró süllyesztette el. Egyedül az Olympic érte meg a tisztes „öregkort”: 1935-ben kivonták a forgalomból, de ez nem jelentette a halálát: egyes fedélzeteit szállodává, éttermekké alakították, amelyek napjainkig működnek. A vörös lobogó nagy fehér ötágú csillagáról elhíresült White Star soha nem heverte ki ezt a tragédiát, végül 1934-ben beolvadt nagy vetélytársába, a Cunardba, amely - igaz, szintén egy nagyobb vállalatbirodalom részeként - napjainkig működik. Az amerikai író, Morgan Andrew Robertson még megérhette váteszi jóslatának valóra válását: három évvel a Titanic világrengető tragé* diája után, 1915-ben hajtotta örök álomra a fejét. Ozogány Ernő
