Új Szó, 2012. április (65. évfolyam, 78-100. szám)
2012-04-07 / 82. szám, szombat
SZALON 2012. április 7., szombat 6. évfolyam, 14. szám Éppen az nem érdekli őket, ami a legközelebbről kellene, hogy érintsen mindnyájunkat, aminek a legtöbbet kellene mondania a számunkra A közönség lemaradt - avagy miért nem tartunk lépést a kortárs zenével? Ülök a budapesti Művészetek Palotája Fesztiválszínházában, és az egyik szemem nevet, a másik pedig sír. H1ZSNYAN GÉZA Egyszerre vagyok leírhatatla- nul boldog a csodálatos, érzelmeket és értelmemet megmozgató, fölkavaró élményektől, melyek a Magyar Zeneművészeti Társaság 24. Minifesztiváljának koncertjein érnek, és végtelenül elkeseredett, ha az egyébként sem túl nagy terem félig, sőt háromnegyedig üres széksorait nézem. Hallgatom a zenét, majd nézem a termet. Próbálom megérteni, de nem megy. Hogyan lehetséges, hogy nem kell közelharcot vívni a bejutásért, hogy ez a néhány száz jegy nem kel el már elővételben?! Mi zajlik a magukat zenekedvelőnek tartó, koncertekre járó emberek lelkében és tudatában, hogy éppen az nem érdekli őket, ami a legközelebbről kellene, hogy érintsen mindnyájunkat, aminek a legtöbbet kellene mondania a számunkra - az, hogy mit írnak, miről gondolkoznak zenét szerző kortársaink, mit és hogyan akarnak elmondani nekünk a korról, melyben élünk, a kultúráról, melynek részei vagyunk - és önmagukról. A zene évszázadokon keresztül a legfrissebb kortárs műveket jelentette: a zeneszerzők új műveit várta és hallgatta az értő közönség, majd várta az újabb és újabb alkotásokat. Koncerteken játszani a régebbi korok zenéjét igazán csak a 19. században kezdték, a legnagyobbak művei is szinte a feledés homályából kerültek elő. Elég itt csak Johann Sebastian Bach Mendelssohn általi újrafelfedezésére és ezzel a szó legjobb értelmében vett divatba hozására utalni. Ez után egy ideig az előző korok zenéje és a kortárs művek együtt, egymással párhuzamosan, de többé-kevésbé egyforma súllyal voltak jelen a zenei és koncertéletben, a zenei köztudatban. A 20. században azután először egy egyre táguló rés keletkezett a kortárs zene és a szélesebb közönségrétegek között, mely mára hatalmas, néha már áthidalhatatlannak tűnő szakadékká nőtt. Ma, amikor egyszerre élvezhetnénk szinte egy egész évezred zenéjének legkülönbözőbb interpretációit és zeneszerző kortársaink, a jövő klasszikusainak friss, eleven, hozzánk, nekünk, rólunk szóló alkotásait. Érthetetlen a számomra, miért mond le a közönség nagyobbik része éppen a kínálat aktuálisabb részéről, miért hagyja cserben a „saját” szerzőit, azok műveit. Miért marad el a kortárs koncertekről. Miért maradt le a kortárs zenétől. Vegyük csak a fönt említett minifesztivált: a hétvége három napjából ebben az évben sajnos csak a pénteki és vasárnapi koncerten lehettem ott, de az élmény így is maradandó. Pénteken kamaraestet hallhattunk, úgy vélem, minden (fajta) igényt kielégítő, változatos programmal. A sajnálatosan korán eltávozott szerzők közül Bozay Attila (1939-1999) és Vántus István (1935-1992) művei voltak jelen. Bozay korai, 1962-ben született, tematikájában és hangzásvilágában is érdekes és megkapó Fúvósötöse a klasszikus formákat idézte. Vántus István Parabola című, gordonkára és zongorára komponált művét finom, cizellált ékszerhez hasonlíthatnám. Szomorú, hogy szerzőjét a szélesebb zenekedvelő, koncertlátogató közönség (nem kis mértékben a koncertszervezők „figyelmetlenségének köszönhetően”) már szinte teljesen elfelejtette. Az élő klasszikusokat Szokolay Sándor II. vonósnégyese képviselte. Aszerző szerint műve „összegzésszerűen keresi a mondandó és a kifej ézési eszközök koncentrált egységét”. A nem zenész hallgató bőven kapott feladatot a különböző hangzás és textúra desifrálásá- ra, a - ismét a szerzőt idézve - „szabadság kötöttsége: szervezett aleatorikus részek által, a kötöttség szabadsága: a metrika felszabadításával” felfedezésére és megértésére. Bevallom, én a Finale elhangolt húrokon játszott „új hangzásvilágának” és a mű előző tételei gondolati egységének megértésével nem boldogultam. A legfiatalabb zeneszerző-generáció képviselői közül Virágh András Gábor már a tavalyi minifesztiválon is mélyen megérintett és elgondolkoztatott Quintettjével. Az idén Tetrafor Alto Saxophone and Piano című, nem mindennapi hangszer-kombinációra írott műve a gondolati mélységek megőrzése mellett mintha a befogadónak kissé „könnyebb hozzáférést” kínálna. Az élmény számomra tavaly is, idén is elementáris hatású volt. Tóth Péter virtuóz ütőhangszeres kamaraműve, a Caprice széles hallgatói rétegeknekkínál erős emocionális élményt (már amennyiben a kortárs zene mostoha körülményeit látva eljut hozzájuk). A Caprice-ot hallva a közönség a „nagyszerű koncert: de jó volt hallani” érzésével térhet haza, s valószínűleg nem fog különösebben filozofálni a mű gondolati tartalmán. Számomra kissé meglepő módon ezúttal Bánkövi Gyula négy fúvósra készült 4x4 című műve is inkább a megragadó hangzásvilágával, érzelmi telítettségével és finomságaival, mint az általam eddig ismert műveire jellemző gondolatisággal hatott, viszont minden kétséget kizáróan hatott. Ugyancsak „kellemes hallgatnivalót”, az egész egységének és az apró részletek szépségének élményét nyújtotta Madarász Iván harsonára és zongorára komponált Triptychonja. Horvát Barnabás a legenda szerint gordonkás hiányában komponálta „modifikált vonósnégyesre” Hat etűdjét két hegedűre és két brácsára, melyben a négy hangszer különböző technikai lehetőségeiből és a különböző játékmódokból kapunk ízelítőt sok ötlettel, izgalmas hangzásvilággal. Hollós Máté For two, for cellos című gordonkaduójában pedig két különböző mentalitású, karakterű zenész eltérő világokból összhangot teremtő játékában gyönyörködhettünk. A vasárnap esti Zenekari hangversenyről legszívesebben vállalt egyszerűsítéssel és nyilván sokak számára provokatívan hatóan azt írnám: az ott elhangzott műveknek állandó műsorszámokként kellene jelen lenniük a magyar (és nem csak magyar!) koncertéletben! Pedig nem provokációnak szánom: meggyőződésem, hogy egy, a kortárs zenét a maga értékén kezelő, normálisan működő értékrendben mindegyiknek ott lenne a helye a „mindennapi koncertéletben”. A minifesztivál egyik alapítójának, az 1997-ben elhunyt Durkó Zsoltnak a magyar zenei Parnasszuson volna a helye, amennyiben ilyen létezne, illetve amennyiben azon a közülünk már eltávozott, de még mindig kortársnak nevezhető zeneszerzők megkapnák az őket megillető helyet. Római tanulmányainak végén született, EpizódokaB-A-C-Htémára című nagyzenekari variációsorozata egy jelentős életmű egyik induló darabja, melyet a legjelentősebb művek után is fontos (és kellemes) megismerni. A kortárs zeneszerzők helyzetének abszurditását mutatja, hogy Olsvay Endre Ad notitiam című, 2000-ben írt, első zenekari darabjának most volt a bemutatója! Pedig a formailag letisztult, tartalmilag intellektuális, gondolatébresztő műnek, melyhez a szerző szerint „a félreismerhetetlen visszatérés-mozzanat és a passacaglia-elvű témakezelésje- löli ki a fő fogódzókat”, abban a bizonyos, jobb korban” már tisztes koncertmúltja kellene legyen. Csak remélni tudom, hogy Dubrovay László///, zongoraversenye, mely a Liszt-bicentenári- um alkalmából született, s mely a sok nagyszerű mű között rám talán a legnagyobb hatással volt, legalább ebben az igencsak szűkre szabott kortárs zenei koncertkínálatban- újra és újra fölbukkan majd. Megérdemelné, hogy minél több zenekedvelő megismerhesse! Sugár Miklós Jubileumi gondolatok című, először most elhangzó, játékos, csapongó, sodró lendületű zenéje egyenesen közönségkedvenc sikerdarabja lehetne egy, a kortárs zenét természetes repertoárműsorként fölfogó koncertéletnek. A zenekari est és az egész rendezvény méltó zárása volt Gyöngyösi Levente II. szimfóniája, mely az itt is közreműködő, nagyszerű Miskolci Szimfonikus Zenekar felkérésére készült. Nem kellene belenyugodni a lemaradásba. Aki lemaradt, nem tudja, mit veszít! Összehangolt, hosszú távú koncepció kellene a szakadék áthidalására. Zenészek, pedagógusok, zenekedvelők összefogására, együttgondolkodására és közös cselekvésére volna szükség, hogy a kortárs zene és a közönség ismét egymásra találjanak. Mindenki szinte elképzelhetetlenül sokat nyerne azzal, ha sikerülne. HÚSVÉTI SZALON-KEPEK A felújított kálváriadomb Nyitrán. A Szent sír kápolna előtti Jézus keresztre feszítése szoborcsoport Bártfay Gyula csaknem száz évvel ezelőtti alkotása (Képek: TASR/Henrich Misovié)
