Új Szó, 2012. április (65. évfolyam, 78-100. szám)

2012-04-07 / 82. szám, szombat

10 Szalon ÚJ SZÓ 2012. ÁPRILIS 7. www.ujszo.com Keresztes Ildikó: A démon, aki bennem van PUHA JÓZSEF FILM A SZALONBAN Lassú, gyors, gyors Azt gondolhatnánk, hogy a csodás nézettséggel rendelkező zenei tehetségkutató tévémű­sorok a zsűritagok pályafutására is pozitív hatást gyakorolnak, magyarán: a zenészeket elhal­mozzák koncertajánlatokkal, és megnő a munkásságuk, hang­hordozóik iránti kereslet. Az esetek jelentős részében azon­ban más a valóság. Az amerikai műsorok vezető zsűritagja, a nyolcvanas évek végén és a ki­lencvenes évek első felében hó­dító Paula Abdul a zenei életbe való visszatérési próbálkozása kudarcba fulladt. Magyarorszá­gon van, akinek - látszólag leg­alábbis - a karrierjébe került a zsűrizés. Pély Barna és együtte­se, a United hanyatlása akkor kezdődött, amikor a zenész a Megasztár döntnöke lett. Az X-Faktor mentora, Keresz­tes Ildikó ötödik, A démon, aki bennem van című nagylemeze az első, amit a tehetségkutató indulása óta adott ki. A maros­vásárhelyi születésű, az egykori Rózsaszín Bombázók nevű ze­nekarban feltűnt énekesnő első szólóalbuma, a főleg Szekeres Tamás zeneszerzővel és Novák Péter szövegíróval készült Nem tudod elvenni a kedvem... 1999-benjelent meg. A rajta sze­replő Nem a miénk az ég című szerzeménytől jobb rockdal ma­gyar énekesnő előadásában az­óta sem született. Úgy tűnt, Ildi­kó végre rátalált az útra, amely­nek fő állomásaként bekerülhet a magyar zenei élmezőnybe. De ez akkor nem jött össze. A 2001-ben boltokba került Ne­kem más kell című második CD- jét érdektelenség övezte. Pedig a kiváló, rockos, popos, funkys számok szövegét Ádamis Anna (!) írta. A zenéjét Szűcs Norbert szerezte. A 2010-es második ki­adás - az első két nagylemez kö­zös csomagolásban - már kelen­dő, de időközben sok víz lefolyt a Dunán. A Nekem más kell után első­sorban zenei vendégszereplé­sekkel és színházi szerepekkel teli évek következtek Ildikó éle­tében. A csillaga 2008 őszén kezdett ismét fényesebben ra­gyogni, és fokozatosan felküz­dötte magát a legsikeresebbek közé. A kezdetektől drukkoltam neki, az örömöm mégsem volt teljes. A célt ugyanis átdolgozá­sokat felvonultató albumokkal, a 2008 szeptemberében megje­lent Minden ami szép volt és a 2010 márciusában kiadott Csak játszom cíművel érte el. Ez bizo­nyára kényszermegoldás volt a könnyebb eladhatóság érdeké­ben, és ha úgy tetszik, ez az ára az élmezőnybe kerülésnek. Az első CD örökzöld magyar sláge­rek átiratait vonultatja fel. A má­sodikon az örökzöldek ismert és kevésbé ismert magyar dalok­kal, valamint a svéd Baltimoore és a magyar Hard együttesek frontembere, Björn Lodin svéd énekes két korábbi szerzemé­nyével (pontosabban ő a fő szer­zőjük), a Csak a miénk és A ne­vem cíművel egészülnek ki - az elsőhöz Orbán Tamás, a máso­dikhoz Szabó Eszter írt magyar szöveget. Az énekesnő a profiz­mus megtestesítője, így az új vál­tozatokba belekötni nem lehet, csak a mai napig szokatlan tőle hallani például a Bikini Adj he­lyet magad mellett, Ákos Ilyenek voltunk vagy a Tankcsapda Örökké tart című slágerét. Ildikó októberben rukkolt elő A démon, aki bennem van című lemezével, amely ugyan jói fogy, de korántsem úgy, mint az előző kettő. Mégis erre lehet a leg­büszkébb. A népszerűségéből eredően - gondolom - végre olyan albumot készíthetett, ami­lyent akart. Zeneszerzőként Björn Lodin kilenc számot je­gyez (a Várj úgy címűben Vámos Zsolt volt a segítségére, ez ere­detileg Hard-dal), egyet-egyet komplonált Szűcs Norbert (A démon, aki bennem van) ésDan- dó Zoltán (Nézd meg, amíg el nem múlik). A szövegek Hor­váth Attila (!) tollából születtek. A CD az igényes zene és szöveg, valamint a magas színvonalú, érzelemgazdag, szuggesztív, ha kell, sodró lendületű, ha kell, visszafogottabb előadás elegye. Kiemelhetjük róla a bluesos cím­adó felvételt, valamint a lassan induló, rockba torkolló Lusta nap és a kocsmahangulatú Pa’ Baker and His Social Band címűt. A Hátha lehet még című szer­zemény lemezt záró, második verzióját Ildikó az első X-Fak- tor-os mentoráltjaival, Takács Nikolasszal, Király L. Norberttel és VastagTamással énekli. A démon, aki bennem van egy révbe ért, érett rockénekesnő al­buma, amely egy szeretni való démont hoz a felszínre. BENYOVSZKY KRISZTIÁN Egy új filmet beharangozó trailemek az a küldetése, hogy egy célirányosan megváloga­tott és ügyesen összemontíro­zott pár perces jelenetsor segít­ségével a lehető legkívánato­sabban tálalja a produkciót. Az alábbiakban ennek a műfajnak logikáját veszem kölcsön: jele­neteket vágok egymás mellé Guy Ritchie második Holmes- filmjéből, az Árnyjátékból, és ezeket rövid kommentárokkal egészítem ki (tekintsük alá- mondásnak). A cél: ismertetés, kedvcsinálás, tágabb beágya­zás; kritika csak mértékkel, egy trailernekez nem feladata, sőt. 1. Watson gépel s közben az ő hangján halljuk az első monda­tokat. Majd a betű csakhamar mozgóképi látványba vált át, s megelevenedik a történet: bein-, dúl a több szálon futó, akciódús, fordulatokkal teli események so­rozata. A végén újra látjuk a gé­pelő doktort, amint az általunk már látott, azaz filmes cselek­ményként befogadott sztori vé­gére kiteszi a pontot-melyet az­tán Holmes kérdőjelléváltoztat. A rendező ezzel Doyle novel­láinak felütéseit vizualizálja. Gyakori ugyanis, hogy Watson az írás pillanatára reflektálva idéz fel korábbi eseteket, és ve­títi előre az éppen elmesélen- dőt. Ez némileg megnyugtató, mivel jelzi, hogy már utána va­gyunk a rejtélyes, titokzatos, kalandos eseményeknek, s ha más nem is, a krónikás biztosan ép bőrrel megúszta a dolgot. E sajátos eljárás további jellegze­tessége, hogy a lejegyzés, a megírtság ténye a Holmesszal való beszélgetésekben is rendre felmerül, amikor is a detektív általában rosszallását fejezi ki barátja hatásvadász és roman­tikusan túlzó elbeszélői stílusa miatt (ő jobb szeretné, ha tár­gyilagos esettörténeteket írna). Holmes tehát tudatában van annak, hogy irodalmi hőssé vált, ugyanakkor elhatárolódik a Watson teremtette figurától. Az igazán érdekes és nyugtala­nító ebben az, hogy fenntartásai olyan novellákban hangzanak el, amelyek Watson keze nyo­mát viselik magukon, lévén hogy a doktor az első monda­tokban az olvasókat megszólító krónikásként lép elénk. Ráadá­sul arra is van példa, hogy a tör­ténet végéhez közeledve utalást tesz a szóban forgó, épp megol­dott ügy majdani megírására - arra, aminek olvasását éppen befejezni készülünk... A valóság és fikció, a kezdet és vég, illetve az ok és okozat pólusainak megcserélésén ala­puló metalepszisnek a nyugta­lanító hatásától nem mentesül a legújabb Holmes-széria má­sodik darabja sem. A film vé­gén a halottnak hitt Holmes épp akkor bukkan elő, amikor a szerző (Watson) már befejezte a történetet („The End” - gépe­li éppen). Sebtében elolvassa a - minden valószínűség szerint tragikusan záruló - elbeszélés utolsó mondatait. Az történik vele, ami a Don Quijote szerep­lőivel: saját élettörténete olva­sójává válik. Az, ahogy a gépbe fűzött kézirat végére oda­biggyeszti a kérdőjelet, tulaj­donképpen már egy következő film fikciós téridejében végbe­menő gesztus, hiszen a film cselekményét keretező utolsó jelenetben Watson már pontot tett az ügy végére. Olyan, mint­ha a 3. rész trailerének első kockáit látnánk... 2. Egy jelenetben Holmes nem hajlandó lóra ülni ezért inkább a szamarat választja. Bár nem mondja ki miért, nyilvánvaló, hogy nem tud igazán lovagolni. Watson ellenben lóra pattan, és egy harcokban próbált katona­orvoshoz illően bírja gyorsvág­tára a kölcsönbe kapott hátast. Detektívünk egy darabig jóval lemaradva a lovasok mögött sza- maragol széttárt lábakkal és dü­löngélő testtartással - nagyon mókás látvány. Csakhamar azonban elébük vág, s immár ő diktálja - ha nem is a tempót, legalább - az irányt. A komikus epizód jól mutat­ja Watson pozíciójának további megerősödését. A nyomozó­munkában korábban csak kró­nikásként, fegyverhordozóként („Hozza magával fegyverét is, kedves Watson”) és permanens ostobaként (Viktor Sklovszkij) vagy Bamba Pacákként (Karin­thy Frigyes) részt vevő orvos szerepkörét az angol rendező már az első részben is jelentő­sen felülírta. Egyenrangú társ­ként, valódi barátként mutatta be őt, aki már nem tisztelettel­jesen s minden érzelmi felin- dultság ellenére is a társalgási etikett normái szerint kommu­nikál a Nagy Detektíwel, ha­nem sokkal közvetlenebbül, ha tetszik, szemtelenebből, gyak­ran ironikus-szarkasztikus hangnemben, s ha úgy hozza a helyzet, dühében be is húz neki egyet (egy barátság elbír ennyit). Az említett lovas-sza- maras közjáték dramaturgiája is erre céloz: Watson szó sze­rint és átvitt értelemben is ma­gas lóról beszél Holmesszal, aki kénytelen megelégedni a szol­gáknak kijáró szamárral. Min­den látszat ellenére azonban nincs szó az úr-szolga, illetve a detektív-segéd pozíciók teljes szubverziójáról; Holmes kivá­lósága nem kérdőjeleződik meg. Ez látszik abban, ahogy fizikailag hátrányos helyzetét képes intellektusa segítségével kompenzálni: a lassúbb és ki­sebb, ám az erdőben éppen ezért ügyesebben mozgó sza­márral le tudja vágni az utat, s elébe tud kerülni a Watson ve­zette lovascsapatnak. 3. Holmes és Watson talpig szmokingban keringőzik egy előkelő estélyen, ahol az európai nagyhatalmak legmagasabb rangú politikai vezetői és diplo­matái vannak jelen. Mi, nézők tudjuk, hogy sorsfordító esemé­nyek vannak készülőben, s a nyomozópáros tánc közben ár­gus szemekkel figyeli a vendégek viselkedését, az avatatlanok szemében azonban bizonyára bizarr látványt nyújtanak, s kü­lönféle találgatásokra adhat okot ez a felállás. Mint ahogy az is, amikor Holmes női ruhában, elkent sminkkel fekszik egy vo­natfülke ülésén; alatta Watson nyögdécsel. A tánc tűnhet spicces férfiak tréfájának, de ugyanúgy egy meleg pár provokatív perfor- mance-ának is. Ez utóbbi felve­tés nem teljesen új a Holmes- irodalom és a Holmes-adaptá- ciók történetében, s a film ké-- szítői nyilván tudatosan ját­szottak rá erre a tradícióra. A hagyományos férfi- és női sze­repek megingatása szempont­jából említést érdemel Rex Stout 1941-ben elhangzott botrányba fúló előadása. Az otthon ülő gourmand detektív- zseni, Nero Wolfe atyja az ame­rikai Holmes-társaság tagjai­nak azt igyekezett bizonyítani (támaszkodva a számmisztika és a kódfejtés elemző eljárásai­ra), hogy Watson tulajdonkép­pen nő volt, akivel Holmes vadházasságban élt. A viktori­ánus kor erkölcse szempontjá­ból ez a viszony elfogadhatat­lannak számított, ezért volt szükség a férfiálcára. Még fon­tosabb előzménye ennek a nemváltó játéknak Michael és Mollie Hardwick Sherlock Hol­mes magánélete (1970) című regényének és a belőle készült filmnek (r.: Billy Wilder) az a jelenete, melyben a kicsit már kapatos Watson orosz balett­táncos fiúkkal táncol egy par­tin. Tegyük hozzá - nem ön­szántából. Maga sem érti, mi­ért csapódtak hozzá, mint ahogy azt sem, mi az oka a ba­lerinák hirtelen jött elhidegü- lésének. Csakhamar azonban minden világos lesz a számára: detektív barátja azt terjeszti a társulat körében, hogy ők már öt boldog éve élnek együtt sze­relmi kapcsolatban. Holmes- nak persze jó oka van arra, hogy ezt tegye, de erre most nem térhetek ki. Guy Ritchie nem forszírozza ezt a „meleg­szálat”, csak megpendíti a tán­cos jelenettel, meg azzal, hogy Holmes milyen nehezen tudja feldolgozni barátja agglegény­életének megszakadását és boldognak induló családi éle­tét Mary Morstannel. 4. Holmes esetlen kínai álcá­ban villámgyorsan bevitt üté­sekkel és rúgásokkal igyekszik hatástalanítani egy csapat go­nosztevőt; lassítva látjuk, amint egy német ágyúból kilőtt lövedék szilánkokká repeszti egy fa tör­zsét, közvetlenül a menekülő Holmes mellett. A verekedés jelenetek túl gyorsak, a lövöldözéses részek pedig feleslegesen lassítottak. Az előbbiek nem követhetőek, élvezhetetlenül kuszák, az utóbbiak művészieskedőnek hatnak. Talán ha fordítva osz­lana meg, jobban működne. Az első részhez képest több a haj­meresztő akció, ugyanakkor a komikus epizód is, helyenként az lehet az érzésünk, akcióvíg­játékot nézünk. Ami önmagá­ban nem baj, kár viszont, hogy ennek következtében háttérbe szorul a nyomolvasás; Dupin helyett Bond kerekedik felül, s uralja szinte a teljes filmet, mely már régen nem a detek- tívtörténetek valószínűségi szabályait követi. Egyes kriti­kusok szerint Ritchie túllőtt a célon, nálam ez még simán be­lefér a hasonló zsánerű alkotá­sok „működési szabályaiba”. Csak a bűnjelek értelmezését ne hanyagolná! 5. A film vége utánfutó sztár­lista érdekessége, hogy a színé­szek arca színes rajzokká mere­vedik. A mű ezzel a fogással egy­szerre utal vissza irodalmi és képzőművészeti forrásaira, hisz az első Holmes-történetek Sidney Paget illusztrációinak kíséretében jelentek meg az angol Strand Magazinben az 1890-es években. Ezek a ma már koridéző rajzok alapvető­en rányomták a bélyegüket a nyomozópárosról alkotott kol­lektív (olvasói) képzetekre, s számtalan filmfeldolgozás, animáció és képregény vizuális megoldásaiban mutatható ki a hatásuk - az Árnyjátékot is be­leértve. Umberto Eco Loana ki­rálynő ütokzatos tüze című „képes regényéinek főhőse is arról számol be, mennyire szo­rosan összefonódott emlékeze­tében a Holmes-novellák és az eredeti illusztrációk világa, sőt, nyelvismeret híján kezdetben az utóbbiak helyettesítették a szöveget, s váltak számára - akárcsak egy krimiben - meg­fejtésre váró jelekké. Reméljük, akad majd belő­lük a harmadik részben is elég.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents