Új Szó, 2012. március (65. évfolyam, 51-77. szám)
2012-03-05 / 54. szám, hétfő
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2012. AAÁRC1US 5. Vélemény és háttér 5 Ha az állam alapintézményei kerülnek döntés- és cselekvésképtelen helyzetbe, az nagy gáz Fico időzített bombája Ketyeg. Állítja Robert Fico. És igaza van. A társadalom minden területén időzített bombák ketyegnek. A felmérések szerinti legsikeresebb párt elnöke szerint az oktatásügyben vannak a legnagyobb gondok, ki tudja, mi lesz a fölösleges egyetemekkel, középiskolákkal, de baj van a külföldi befektetésekkel is, hiszen azok bármely pillanatban elmehetnek. LOVÁSZ ATTILA Alapvetően nem rossz a meglátás, csak éppen semmi új a nap alatt. Ezt tudjuk, s nagyjából a társadalom közélettel egyáltalán nem foglalkozó része is tisztában van ezekkel a veszélyekkel. Amivel viszont a társadalom nagy része nincs tisztában, és valóban időzített pokolgép gyanánt működik, az a néhány terület, amelyben az állam nem helyettesíthető. Mert befektetők jönnek, mennek, valamilyen gazdasági tevékenység a világon mindenütt van, s idővel rájönnek a tisztelt fogyasztók is, hogy az árharc, a mindenáron olcsóbb áru nemcsak a szemetet termeli háztartásainkban, hanem munkahelyeinktől foszt meg és végső soron legatyásodáshoz vezet. S bár e fogyasztói attitűdváltás sikeréhez tömegek kellenek, mégis a polgárokon, fogyasztókon múlik, meddig tart a made in China korszaka. Ami viszont semmiképp sem várható el az ún. széles néptömegektől, az az állam erőszakmonopóliumához tartozó ágazatok rendberakása. S itt, igenis itt ketyeg Szlovákiában az a bizonyos pokolgép. Merthogy ugyan milyen elvárásaink lehetnek a rend őreivel szemben, ha az emelkedő büntetéstarifákon túl jobbára azzal szembesülünk, hogy belügyminisztériumi, rendőrfő- kapitányi, sőt miniszterelnöki szinten sajtóznak egy megvert egyetemista lányról, s az ügyben majd hat éve sima sumákolás folyik. Meg attól a rendőrségtől, ahol nem tanítják meg a rend őreivel, hogy nem büntetniük, hanem megelőzniük és felderíteniük kell. Meg aztán mit várhatunk attól a bírósági rendszertől, amelyben évek óta lehetetlen megszabadulni egy főbírótól, akinek kapcsolatai egy albán maffiafőnökkel ha nem is bizonyítottak, minimum hitelt érdemlően nem cáfoltak. Ahol bírák tömegei képesek perelni az államot olyan indoklással, amin tisztességes jogállamban elsős joghallgatót rúgnának ki kapásból. Mit várhatunk el attól a titkosszolgálattól, amelyiknek tevékenységét kizárólag a kiszi- várogtatási botrányok alapján ismerjük. Mit jelentsen az, hogy egy titkosszolgálattól nyilvánosságra kerülnek felvételek, és kézen-közön, interneten olvashatunk olyan információkat, amelyek az adónkból születtek meg, és nem arra használták őket az arra hivatottak, amire kellett volna. Mit várhatunk el attól az ügyészségtől, amelyik univerzális érvekkel képes sufniba zárni bizonyítékokat, s az univerzális érv így szól: csak. És vajon attól az ügyészségtől, amelyiknek van legitim módon megválasztott főügyésze, akit viszont az államfő nem nevez ki, és megbízott helyettes irányítja a meg nem választott ex- főügyész vezetésével? Itt ketyeg a bomba. Ha az állam alapintézményei kerülnek döntés- és cselekvésképtelen helyzetbe, az nagy gáz. Olyankor jő az anarchia. Sajnos, azt általában parancsuralmi rendszerek szokták elhárítani - mindannyiunk kárára. Tehát: nyolc, hét, hat, öt, négy... KOMMENTAR Keresd a különbséget! VERES ISTVÁN Napok vannak hátra a választási kampányból, nem valószínű, hogy világraszóló esemény történik szombatig, megváltoztatva az induló pártok esélyeit. Pár hét, és Robert Fico visszahuppan a miniszterelnöki bársonyszékbe, felteszi ellenállhatatlan mosolyát, és már kezdődhet is a következő négy év. A szlovákiai magyarokat a következő kormány valószínűleg nem fogja megváltani, így a „déli gyerekek” gondolkodhatnak, mivel szórakoztassák el magukat 2016-ig. Van egy jó játék, az a neve, hogy Keresd a különbséget. Az újságokban két nagyon hasonló kép kerül egymás mellé, az olvasó feladata, hogy megtalálja az apró eltéréseket, a megfejtést beküldve pedig övé legyen a két személyre szóló hétvége a balatonfelvidéki felújított kastélyszállóban. A szlovákiai magyarok körében a következő négy évben különösen nagy népszerűségnek örvendhet ez a játék. Ajó- embereknek mindösze az a dolguk, hogy figyeljék a magyarországi és a szlovákiai politikai eseményeket, és jegyzeteljenek, keresve a két miniszterelnök munkája közti különbségeket. Magyarországon már „kétharmad van”, nagyon úgy néz ki, hogy itt is az lesz. Magyarországon szétforgácsolt és töketlen az ellenzék, valószínűleg itt is az lesz. Magyarországon mindent a nemzet nevében csinál a kormány, valószínűleg itt is rátesznek majd néhány lapáttal, ha másért nem, legalább hogy hangosabban duruzsoljon a nemzet kazánja. Magyarországon államosították a nyugdíjakat; ez is könnyen előfordulhat a Smer eddigi nyugdíjpolitikáját ismerve. Orbán Viktor és Robert Fico nem puszipajtások, ennek ellenére nagyon hasonlóan politizálnak, ezt már sokan megállapították. Egyesek szerint a magyar példát ismerve Fico egy kicsit fél is a kétharmadtól, és tüzetesen elemzi az ellenfél meccseit, mint a focisták. A legérdekesebb az első szlovák-magyar miniszterelnöki találkozó lesz. Azt már nagyon várjuk. Emberi számítások szerint legalább két évig fognak párhuzamosan kormányozni, nem úszhatják meg egymást. Orbán és Fico egy asztalnál, közösen tart sajtótájékoztatót. Micsoda csemege! Nem lesz könnyű dolga a szinkrontolmácsnak. TALLÓZÓ TAGESSPIEGEL A Tagesspiegel című liberális német lap Reménytelenség Orbánisztánban címmel közölt cikket vasárnap. Gregor Dotzauer azt írta: „politikailag az volna a legegyszerűbb, ha ki lehetne nevezni Orbán Viktort Európa Kim Dzsong Iljének”. Ezzel azonban nem sikerülne megfogni azokat a „finom szörnyűségeket”, amelyeket alkalmazva a magyar miniszterelnök és pártja „autoriter rezsimmé” alakítja át egy EU-tagország parlamentáris demokráciáját - fejtette ki a szerző. (MTI) Több mint két évtizeden át nem volt olyan központi hatalom, amely képes lett volna hatékonyan korlátozni a város vezetőinek autonóm cselekvését Kampánymagyarok cselekedetei, avagy minek nekünk „ótonómija”?! BARAK LÁSZLÓ Százszázalékos biztonsággal várható volt, megint fogyott a magyar. Ahogy Magyarországon, úgy itt, határain túl is. Ugyanígy szintén nyilvánvaló volt, hogy ettől a ténytől néhány legény sírva fakad majd a gáton. Vagy éppen bepipul. Tragédiaként hirdetve a népszámlálás vonatkozó eredményét. Azonmód mécsest gyújtanak az önsajnálat okán, illetve bűnbakot keresnek célirányosan, haszon- szerzési célból. És találnak is, hiszen küszöbön a parlamenti választások, ugyebár... így volt ez sajnos mindig. Időközben azonban állandóan „csak” arról feledkeztekmeg az érintettek, leginkább a kincstári vagy éppen privát „magyarméterrel” hadonászó átszellemült váteszek, kutyaütő kuruzslók, szélhámos tolvajok, rászedett, tátott szájú agyhalottakból toborzott „hitközségeikkel” együtt, hogy mit, mikor és hogyan baltáztak el ők maguk vakbuzgó nemzetieskedő színjátékaik megrendezése és előadása közepette. Hogyan sáfárkodtak mondjuk, az önrendelkezés (Kaposkelecsében „ótonómija”) lehetőségével szerencsétlen provinciáikon. Például, hogy észre sem vették, mennyire rajtuk múlik minden. A gyerekcsi- nálástól, a gyereknevelésen, egy-egy adott közösség korszerű értékrendjének belö- vésén át a temetési-szertartásokig bezárólag. Aligha vitatható, hogy eredendő tudatlanságból, merő trehányságból, irigységből, vagy éppen a gátlástalan könyöklés, a féktelen szerzési vágy miatt merő önzéssé silányult a valós önrendelkezés („ótonómija”) lehetősége is. Határon innen és túl. Vagyis itt a szülőföldünkön és abban az országban, amelyet sokan előszeretettel hívnak meglehetős patetikusan és nem kevésbé gyer- metegenf!) anyaországnak. De vizsgáljuk meg inkább a cseppben a tenger elve alapján, mire volt képes a magyar bástyaként tetszelgő Dunaszerda- hely önrendelkezésileg (óto- nómijailag) az elmúlt két évtized alatt. Az ugye nem képezheti vita tárgyát, hogy a Csallóköz szívében a rendszerváltás óta máig bezárólag majdnem vegytisztán magyar, azaz autonóm volt az önkormányzat. Önrendelkezhettek tehát nemzetes uraimék, ahogyan akartak. Vagyis, ahogyan akarták mindazok, akikre a „zemberek” önmagukat, illetve a hatalomgyakorlást bízták. Csak és kizárólag rajtunk múlt tehát, mi lett belőlünk. Nézzük meg például, mit tettünk, amíg a több mint nyolcvan százalékban magyarok lakta városban eljutottunk odáig, hogy mára alig hatvan százaléknyi a magyar tannyelvű iskolákba íratott gyerek. Na, milyenek kívül és belül az iskoláink? Kiépült legalább egy olyan magyar oktatási intézmény a városban, amelybe verhetetlen színvonala miatt akár szlovák szülők is beíratnák a gyermekeiket? Nincsen ilyen. Olyan vezetőkre vannak bízva az önkormányzati fenntartású iskolák, akik a legszigorúbban szakmai alapon kapták megbízásukat? A mindenkor tisztelendő kivételekkel együtt, szó sem volt soha ilyesmiről. Pártakaratról, magánérdekről annál inkább...! Tovább is van, mondjam még? Itt van például a valamikor nagyszerű közösségépítő, önbecsülést fokozó, már-már nemzeti intézményként működő, most pedig végleg aprópénzre váltott, minden élemében lepusztított DAC futballcsapat. .. Állíttatott még néhány vitatható színvonalú köztéri szobor, és emléktáblák, ameny- nyit akartok. A kollektív köldöknézés és sebek felvakarásának helyszínei ezek. Ahol lehet nagyban riogatni a magyart az aktuális ellenséggel, balsorssal, árulókkal, meg díszőrséget állhatnak a baranták... De itt van úgy egészében a város maga. Városrendezési elképzelések híján a legenyhébben szólva is esetleges, átgondolatlan építményeivel, amelyekről szinte kivétel nélkül kü- lön-külön és együtt is ordít a provincializmus. Ahogy a kirakatok feliratairól a nyegle vagy éppen gyáva, kapzsi önfeladás vigyorog le ránk... Mindez pedig - sunyiság lenne tagadni - a jobbára alibista városvezetők vonatkozó tétlensége miatt, az ő hallgatólagos beleegyezésükkel alakult így! Holott több mint két évtizeden át nem volt olyan központi hatalom, még a hírhedt mečiarizmus idején sem, amely bármire is hatékonyan képes lett volna kényszeríteni Dunaszerdahely polgárait, korlátozta volna vezetőinek autonóm cselekvését...! Másokra mutogatás, teátrális szenvelgés, magyarméterrel való bohóckodás, megélhetési kampánymagyarkodás helyett tehát első lépésként talán a legőszintébben el kellene mondanunk gyermekeinknek, hogy mindössze erre voltunk képesek. Azzal együtt, hogy most már rajtuk a. sor. És hogy erős, fejlődőképes közösségek tanult, nyitott gondolkodású, empatikus, toleráns és autonóm, azaz szabad egyének nélkül egyszerűen nincsenek. A gyengék pedig pusztulásra vannak ítélve...- Örülnék az ajtón kopogtató tavasznak, de tartok tőle, hogy egy házi nagy választási bukással együtt érkezik. (Peter Gossányi rajza)
