Új Szó, 2012. március (65. évfolyam, 51-77. szám)

2012-03-03 / 53. szám, szombat

www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2012. AAÁRC1US 3. Szalon 23 ZENE A SZALONBAN Pont tíz BENYOVSZKY KRISZTIÁN Az immár harminc éve fenn­álló New York-i Anthrax 2003 óta nem adott ki új albumot. Az elmúlt hét év alatt csupán válo­gatás-, koncert- és remixleme- zekkel volt jelen a keményzenei piacon, ezért érthetően nagy várakozás előzte meg az új LP megjelenését. Mielőtt véle­ményt mondanék róla, hadd szóljak pár mondatban a zene­karról - hátha van, aki még nem hallott róluk... Ha azt mondom, hogy az Anthrax thrash metal zenekar, máris elhelyeztem a metálstílu- sok színes palettáján, de még nem árultam el semmi olyat ró­la, ami miatt a többi hasonló stí­lust játszó banda közül éppen őket volna érdemes hallgatni. Ha hozzáteszem, hogy a nagy négyes, a Big Four (Metallica, Megadeth, Slayer, Anthrax) egyik tagjáról van szó, már va­lamelyest árnyaltam a képet, de nem biztos, hogy ez már ele­gendő a zenei profiljuk körül­írásához. Hisz amellett, hogy thrashzenekarokról van szó, mind a négy csapat a maga módján művelte és műveli ma is a metálzenének ezt az ágát. S nem túlzás azt állítani, hogy be­azonosításukhoz régen nincs már szükség erre a címkére, hisz lemezeikkel maguk terem­tettek - ha nem is új stílust, de azon belül - egyéni, senkivel össze nem téveszthető hang­zást, s ez véleményem szerint a legtöbb, amit egy - legtágabb értelemben vett - metál- vagy rockegyüttes elérhet. Visszatérve az Anthraxhez: Mi az tehát, amit csak ők tudnak vagy ők tudnak úgy, ahogy más nem? Mik az Anthrax-hangzás megkülönböztetőjegyei? Azzal kezdem, hogy az Anth­rax mindig is egy kicsit rendha­gyó metálzenekar volt. Amel­lett, hogy a ’80-as évek közepé­től kezdve alakítója volt az ekko­riban formálódó thrash stílus­nak („zúzós” riffek, ritmusváltá­sokkal kísért gyors gitárfuta­mok, agresszív ének, a dupla lábgépet előszeretettel használó összetett dobmunka), sohasem vette magát teljesen komolyan, azaz szövegeikből, zenei meg­oldásaikból, az albumok vizuális kivitelezéséből és nem utolsó­sorban színpadi szerepléseikből nem hiányzott - s ma sem hiány­zik- az önirónia, a humor és a já­tékosság. Ez nem csak akkor nem volt jellemző az általában „kemény”, „sötét”, vagy egyene­sen sátánista imázst építő me- tálzenekarok többségére (ha­marjában a „sörmetált” játszó német Tankard jut csak eszembe másik üdítő kivételként abból az érából), azóta sem az. Ahogy a koncerteken a csapat gitárosa és show-mane, Scott lan színes bermudanadrágban, nyelvet öl- tögetve, egyre gyérülő loboncát lóbálva száguldozott és szágul­dozik ma is (immár kopaszon) a színpadon - a kép önmagáért beszél. Lássunk azonban né­hány konkrét példát is a humor­ra és a játékosságra. Utalni lehet itt mindenekelőtt a feldolgozások kedvelésére (Black Sabbath, Kiss, Alice Coo­per, Sex Pistols, Joe Jackson, Trust, S. O. D.), az „önfeldolgo­zásokra”, azaz saját számok vagy saját covernóták áthang- szerelésére, illetve idegen nyel­vű újrajátszására (az Antisocial franciaverziója). Jellegzetesnek mondhatók továbbá a zeneileg nem túl igényes, egy-két akkord­ra épülő „egypercesek” vagy ze­nei gagek (Chromatic death, 604, Cupajoé), a különféle za­jok, zörejek, ordítások és röhö­gések beépítése, mint ahogy a nyelvi játékok kedvelése is; a kö­vetkező nonszensznek tetsző címeknek például csak visszafe­lé van értelmük: Efilnikufesin, Penikufesin, Drocernikuftaerg, Dallabnikufesin. Megjegyzem, hogy az utolsóként említett tá- bortüzes-gitáros lírai szám vé­gén az énekes meghatottságá­ban elsírja magát, s zenésztársa próbálj a vigasztalni... Az előbbiekkel függ össze az is, hogy az együttes zenei irá­nyultságának megőrzése és fo­lyamatos tökéletesítése mellett mindig is előszeretettel kísérle­tezett más zenei stílusokkal. Nemcsak a metál, a punk, a hard­core vagy a rock köréből inspirá­lódtak, hanem olyan tartomá­nyok felé is nyitottak, amelyekre józan rocker aligha gondolt vol­na korábban. Míg az I’m the man, melynek számos verziója van, a rapet, a Bring the Noise (a Public Enemy azonos című számának feldolgozása) a hiphopot ötvöz­te metálos gitárzenével. És most vissza az új lemezhez. Megérte-e a várakozás, és betel­jesítette a New York-i csapat azoknak a rajongóknak az elvá­rásait, akik - nemcsak a hosszú készülés miatt - egy új, átütő erejű, a legendás Among the Li- vinghez (1987) vagy a State of Euphoriához (1988) fogható korong megszületésében re­ménykedtek? A magam részéről azt mondhatom: felül is múlta azokat. Én azok közé tartoztam (s korántsem voltam egyedül), akik a hallgatható, de nem külö­nösebben emlékezetes We’ve ComeforYouAll (2003) és a régi klasszikusok újrahangszerelt változatait tartalmazó, néhány régebbi szám esetében kimon­dottan jól sikerült, de egészében véve, zeneileg különösebben nagy kihívást nem jelentő The Greater of Two Evils (2004) után valami frissülést, megújulást vártak az Anthraxtől. Azt, hogy elmozduljanak a holtpontról, hogy önmaguk ismételgetése és variálása helyett álljanak elő végre valami olyan produkció­val, ami nemcsak bizonyítja életképességüket, hanem új táv­latokat is képes nyitni a banda történetében. Megtörtént. A Worship Music tényleg egy friss, ötletekkel teli, ritmikailag változatos zenei anyagot tar­talmaz; kemény, de egyúttal dal­lamos, ismerős, ugyanakkor meglepő megoldásokkal (is) élő számokat. A gyökerekhez való visszatérés és az újító kreativitás kiérlelt elegye. Nincs unalmas, sablonos, rutinból „lenyomott” szám a lemezen, mindegyikben van legalább egy olyan momen­tum, ami megmenti ettől. A rövid intro (Worship) után berobbanó Earth on Hell nem hagy kétséget afelől, hogy mi­lyen zenét is hallgatunk: gyors, pergős, és rövid terjedelme (3:10) ellenére is - zenei motí­vumait tekintve - összetett al­kotás. A The Devil You Know egy egyszerű zenei témából indít, majd észrevétlenül növi ki ma­gát dallamos, kimondottan slá­gergyanús metálnótává. AFight ’Em ’TilYou Can’t nem véletlenül lett az új album afféle beharan- gozójává: két szám is kitelne be­lőle, egy zúzós-iramodós és egy melodikus, de így együtt még ütősebb. Egyike a legjobbak­nak, amit az Anthrax valaha is írt. Ezen már csak az In the End tesz túl: hátborzongató, akár­hányszor is hallgatom. Az előtte hallható instrumentális átveze­tés ( Hymn 1) a State of Euphoria nyitószámának (Be All and AU) nagybőgős intróját idézi fel, maga az említett szám viszont már egy új Anthraxet mutat: a harangjáték által megpendített dallamot sulykolós, lassúbb lép­tű riffek folytatják, s ehhez tár­sul még a csapatba 1992 után visszatérő énekesnek, Joey Bel- ladonnának érett, letisztult, sokoldalú éneklése. Mellesleg ez mindegyik szám érőssége, s Belladonna hangja továbbra is a zenekar egyik védjegye. Hozzá­tehetjük, hogy a középtempós I’mAlive-ban és a Crawiban ed­dig nem mutatott stílustarto­mányokat is meghódít. Ez utóbbi szám kezdetben úgy hat, mint egy mackós Pearl Jam- szám. A grunge-os beütés ké­sőbb is megmarad, de az egyre masszívabbá és „daralósabbá” váló riffek és a szóló közbejötté­vel már a metálos hangzás irá­nyába tolódik el, hogy aztán vé­gül bugyborékoló gépzenei ef­fektekkel záródjék. Ha minden számot nem érin­tek is, megemlíteném még a Re­volution Screamst, amely tipi­kus Anthrax-dal: változatos dobtémák, nyers, thrashes fu­tamok, dallamos refrén. Kiváló zárszó - persze ott van még a rá­adás (mert ez az album sincs meg feldolgozás nélkül) -, egy svéd hardcore punk zenekar, a Refused New Noise című száma szól metálosabb hangszerelés­ben, melynek végén nevetés hal­latszik... Minden együtt van tehát, ami a megelőző lemezek zenei vilá­gának megkülönböztető jegye volt: a zúzós riffeket és a gyors, technikás dobmunkát ellenpon­tozó dallamos ének, a métáitól elütő zenei elemek és különleges hangeffektusok beépítése, co- ver-mánia. És mégis: úgy érzem, hogy a korábban még olykor kü­lönélő zenei stíluselemek most értek össze új minőséggé, s most került a zenekar a legközelebb ahhoz, hogy a stílusát firtató esetleges kérdésre szimplán azt lehet felelni: Anthrax. Kell-e ezek után mondanom, hogy ha ez most egy Pengéhez hasonló kritikai rovat lenne, ak­kor az együttes pont tizedik ön­álló lemezére tíz pontot adnék? (Anthrax: Worship Music. Megaforce Records, 2011) Komáromi Szalon a Mokka kávéházban Téma: Futball és identitás Kinek szurkolnak a szlovákiai magyarok? Vendég: Gazdag József sportújságíró Az est házigazdája: Hadas Miklós szociológus Időpont: 2012. március 7., szerda, 18:00 óra Helyszín: Mokka kávéház, Révkomárom, Megye utca 11. A belépés ingyenes, a szervezők minden érdeklődőt szeretettel várnak. Az Irodalmi Alap közleménye Madách-díjak - 2012 FELHÍVÁS Az Irodalmi Alap felhívja a kiadók és szerzők figyelmét, hogy a tavalyi könyvtermés ér­tékeléséhez és díjazásához március 15-éig lehet javaslato­kat tenni. Madách-díjra előter­jeszthető minden mű, mely 2011-ben Szlovákiában jelent meg első kiadásban, szerzőjé­nek itt van állandó lakhelye, a könyv pedig megfelel az alábbi műfaji ismérvek egyikének: re­gény, elbeszéléskötet, verses­kötet, irodalomtudományi kö­tet. Ugyanígy előterjeszthető bármely szlovák szépirodalmi kötet 2011-ben megjelent ma­gyar fordítása is. Az értékelés­hez és díjazáshoz három pél­dányban kell a könyvet az Iro­dalmi Alaphoz eljuttatni (Li­terárny fond, Grösslingová 55, 815 40 Bratislava 1) postán vagy személyesen, (cs) A tavalyi díjazott: a Madách-díj plakettje és a Madách-díjas mű, Benyovszky Krisztián tanulmánykötete (Kép: Peter Prochózka) Németh Ilona: A tér identitása Kassa, Kelet-szlovákiai Galéria, március 6.-április 15. Nyitva tartás: keddtől vasárnapig, 10.00-18.00 Ünnepélyes megnyitó: március 6. (kedd), 17.00

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents