Új Szó, 2012. március (65. évfolyam, 51-77. szám)

2012-03-27 / 73. szám, kedd

Szín folk ÚJ SZÓ 2012. MÁRCIUS 27. www.ujszo.com 22 A régi csallóközi ember tudta, hogy a Duna állandóan változtatja a folyását, a dévényi kapun áttörve a síkságon szétterülve ballag tovább A régi életmód és vízgazdálkodás a Dunán Még alig kezdett el mele­gedni az idő, februárban már árvizek pusztításáról szóltak a hírek. Lassan megszokjuk, nem múlik el egyetlen év sem rombo­ló, nagy áradások nélkül. KOCSIS ARANKA S hiába tudjuk, a kataszt­rófákat nagyrészt mi magunk okozzuk, mert egyebek között a hegyoldalakról is kiirtottuk az erdőket, amelyek addig las­sították, fokozatossá tették az olvadást és megakadályozták a hóié hirtelen lezúdulását a völgyekbe, a gondolkodá­sunkat és a magatartásunkat, még inkább a működő rend­szereinket nehéz átállítani egy másik, kevésbé önző és természetkizsákmányoló mód­ra. Pedig példa volna elég, akár a saját múltunkból is, azoknak a régi embereknek az életéből, akik még részeinek képzelték magukat a Nagy Természetnek, és nem ellenében, hanem együtt élni akartak vele. Megtanulták kiismerni például az olyan sze­szélyes folyókat is, mint a Duna, és alkalmazkodtak hozzá. A régi csallóközi ember tudta, hogy a Duna állandóan változ­tatja a folyását. A dévényi kapun áttörve a síkságon szétterülve és sok ágra szakadozva ballag tovább. Mikovinyi Sámuel mér­nök és térképész 1730 és 1735 között Pozsony vármegyéről ké­szült térképén még jól látható ez a szabályozadan állapot: a kacs- karingós folyás, a széles árterek a jellegzetes galériaerdőkkel. A folyam a síkságon lelassulva le­rakta a hordalékát, s miközben új zátonyokat, homokpadokat, új szigeteket alkotott, a korábbi partokat elmosta. A Duna mel­lett élő emberek ebben az örök­ké mozgásban levő tájban olyan életformát és gazdálkodási mó­dokat alakítottak ki, amelyekkel rugalmasan igazodni tudtak a változásokhoz. Úgynevezett ártéri gazdálkodást folytattak, aminek a lényege a víz és az ártér növény- és állatvilágának a hasznosítása volt: a halászat, a méhészet, a nádvágás s az ál­lattartás a nedves réteken és az ártéri erdőkben. Nem erőltették a földművelést az évente több­ször is vízzel elárasztott, lapos, mocsaras területeken. Fő ha­szonvételük az állattartás volt. Fényes Elek még a 19. század közepén is megemlékezett ne­vezetes lexikonában a csallóközi árterek rendkívüli jószágbősé­géről. Amint úja, „a Duna szige­teiben kivált Vajka, Doborgaz, Keszölcés hatáljaiban oly tágas, jó legelők vannak, hogy a mar­hák, melyek közt pedig igen sok idegen határbeli találtatik, a legcsekélyebb gondviselés mel­lett elhíznak”. A szóban forgó szigetek a vízfolyások közt kiemelkedő szárazulatok, hátságok voltak, ezekre terjedt ki a faluk hatá­ra, s ezek erdeiben legeltették a marháikat, makkoltatták a disznókat a csallóköziek. Az egész évben kint tartott rideg jószágot a korabeli forrásokban és térképeken akol, akolhel, akolkert, szénáskert, fűveskert vagy csak egyszerűen kert né­helyzet szerint alakították hol az állattartás, hol a tárolás vagy a határbeli munkák végzéséhez szükséges komplexebb telep­helyekké, alkalmanként pedig csupán gyümölcsöskertként hasznosították őket. Szénaka­száláskor, betakarításkor nagy volt a kertekben a forgalom, máskor, a nyári hónapokban csak a pásztorok vagy a család­ból az állatok őrzésével megbí­zott legények tartózkodtak itt. Később, a 19. század végén, amikor a nagy vízlecsapolások és folyamszabályozási munká­latok eredményeként a földmű­velés egyre nagyobb területeket hódított el az ártéri gazdálko­dástól és az állattartástól, ezek a határbeli telephelyek is átala­kultak. Az állatoknak istállók, azok mellé lakóházak épültek, s a faluból kiköltöző fiatal háza­Kocsis László bőrműves az egykori csallóközi pásztorok ostorainak ma is szakavatott készítője Bakán (Fotók: Gyökeres György (1) ás a szerző) ven emlegetett kerített helye­ken pihentették és teleltették. E kertek laza csoportokat al­kottak a szigeteket körbekerí­tő, azt keresztül-kasul átfolyó vizek partján, a rétek lábában. Az állatok karámjai mellett rakodók, takarmánytárolók, fedeles színek, a pásztorok számára alkalmi építmények, kunyhók álltak bennük. A gaz­dák a szigeteken szétszórva fekvő birtokaik hol egyikén, hol másikán tartották az állataikat, s kertjeik funkcióit is a változó sok, önálló egzisztenciát alapí­tani akarók állandó lakhelyévé váltak. S miután a megszabá­lyozott, egyetlen nagy meder­be terelt folyón immár nem volt olyan egyszerű az átjárás a csónakokkal, mint addig az ágvizeken, a településcso­portok Tejfalu-, Sérfenyő-, Galambos-, Nyáras- és Nagy­szigetben lassan elszakadtak az anyaközségektől. Ma Duna- sziget néven egy közigazgatási egységet képeznek a folyó jobb partján, Magyarországon. A vízparti települések lakos­ságának együtt kellett élnie a folyó rendszeres áradásaival is, a tél végi, jeges árral” és a nyár eleji „zöld árral”. Ez állandó földmunkákkal, töltések és sar­kantyúk építésével, karbantar­tásával járt, amit Vajka és a kör­nyező települések lakói, a Vajkai Székhez, e különös, kiváltságos területhez - az egyházi nemesek önkormányzatához - tartozók legtöbbször önerőből, közmun­kával oldottak meg. A töltések építéséhez szekere­ken és dereglyéken követ, földet szállítottak a helyszínre. A töl­tést fakarókhoz kötött rőzsenya- lábokkal erősítették meg. Egy- egy szakaszhoz több ezer karóra és rőzsenyalábra, helyi nevén „pősre” volt szükség. Télen vesz- szőt vágtak, rőzsenyalábokat készítettek. A földmunkákra Azokat már csak mérnöki mun­kával tervezett, a víz sodrását elterelő sarkantyúkkal tudták a faluktól távol tartani. A mérnö­ki munka elrendelése azonban nem helyi, hanem megyei ha­táskörbe tartozott és gyakran akadozott. A korabeli, 18-19. századi források szerint a vár­megye küldöttsége rendszerint késlekedett, s mire a helyszínre érkezett, hogy megvizsgálja a töltések állapotát és elrendelje a munkát, vagy mire a mérnök elkészült a tervrajzaival, a Duna megváltoztatta a folyását, és a földmérés tárgytalan lett. Az országos nagy árvízmentesí­tő munkákig az árvízvédelem alapjaiként nem véletlenül ma­radt meg e vidéken a régi helyi tudás és a hagyomány. Egy másik, nagyon régi, a természettel együttműködő A régi csallóközi halászok életét és halászási módjait 2011 tavaszán nagyszabású kiállításon mutatta be a Csallóközi Múzeum Duna- szerdahelyen kora tavasszal vagy késő ősszel kerítettek sort, a nagy mezei munkák szüneteiben. Egyszerre akkora szakaszt építettek vagy újítottak meg, amekkorára a közerőből és a télen át gyűjtött rőzséből és karóból futotta. Az üyen, önerőből emelt töltések még a „közepes áradásoktól” is megmentették a településeket. A rendkívül nagy árvizek - a 19. században 1801-ben, 1805-ben, 1830-ban és 1856-ban volt üyen - vagy a jeges ár, azaz a jégtáb­lák ezeket persze átszakították. vízgazdálkodási módot írtak le a levéltári források alapján a néprajzkutatók a Duna alsóbb szakasza mentéről, a Dunaföld- vár és Mohács közti tájból, ahol a folyó a szabályozási munkákig a csallóközihez hasonló jeüegű volt: ágakra szakadozva, széles ártérben zátonyokat, szigete­ket alkotva folyt. Andrásfalvy Bertalan, a felfedezője és első leírója fokgazdálkodásnak ne­vezte el ezt a módot, aminek a lényege az áradások nagy víz­tömegének nem a gátak közé szorítása, hanem a szétvezetése volt. Amint Andrásfalvy írja, a 18. század végéig az emberek nem próbálták útját állni az árvíznek, de még szűkebb terü­letre sem igyekeztek korlátozni azt, inkább mind nagyobb terü­leteket igyekeztek bekapcsolni a folyó életébe, a víz haszonvé­teleibe. Az áradások nagy víztö­megét mesterséges csatornák, fokok segítségével szétvezették az ártérbe, a halastavakba, a kaszálórétekre, a gyümölcsö­sök aljába és a legelőkre, majd apadáskor ugyanezeken a csa­tornákon segítették a vizek visszajutását a mederbe. A be­áradó vízzel felfrissült a tavak halállománya, nedvességhez jutottak rétek, a kaszálók és a gyümölcsösök, lett széna, ta­karmány és gyümölcs. A rend­szeres elárasztások, a víz hasz­na mellett e vízgazdálkodási móddal ugyanakkor „a legki­sebbre csökkentették annak a valószínűségét, hogy a nagy és hirtelen erejű árvíz rombolhas­son és pusztíthasson”. Megme­nekültek a települések, a mű­velt földek és az ártér maga is az állandó változások romboló következményeitől. De attól is, hogy a nyári melegben megre­kedt, lefolyás nélkül pangó víz megposhadjon, begazosodjon, bűzt árasszon, fertőzéseket és betegségeket okozzon. E középkori mesterséges víz­rendszer fenntartása rengeteg munkát igényelt évszázadokon keresztül. A16-17. század nagy hadjáratai azonban jórészt el­pusztították a vidék lakosságát s vele e rendszer szervezeti ke­reteit, kiépítésének tudományát és hagyományát. S a következő század közgazdászainak szeme előtt már a külföldi példák le­begtek, amelyek szerint a vizek gátak közé szorításával, a mo­csaras területek kiszárításával gabonatermő földeket lehet nyerni. Az újfajta tudás hozadé- ka pedig egybevágott a korabeli nagybirtokosok és a kormány érdekével, a piacra irányuló gabonatermeléssel. S így hiába tiltakozott a helyi lakosság, a jobbágyok a hagyományos élet­formájukat szétromboló vízle- csapolási munkálatok ellen, s hiába nem hittek a gátak erejé­ben, hogy azok majd megvédik őket a romboló árvizektől, az újfajta tudással és a másik oldal érdekérvényesítési képességé­vel szemben alulmaradtak. hmma Szerkeszti: Grendel Ágota. Levélcím: Színfolk, Lazaretská 12,814 64 Bratislava 1 Telefon: 02/59 233 442, e-mail: agota.grendel@ujszo.com A hősi erőmű a megépülés előtt a Duna ágvizein még hagyományos eszközökkel halászott Pongrácz István csölösztői halász. Nádból készült jellegzetes dunai halászkunyhó egy múzeumi kiállításban A kertekben álló gazdasági épületek a 20. században is hagyományos módon, természetes építőanyagokból készültek a Dunaszigetben

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents