Új Szó, 2012. március (65. évfolyam, 51-77. szám)
2012-03-21 / 68. szám, szerda
14 Horgász Görbüljön a bot! Gyakorló pecások megerősíthetik: a vízpart nem feltétlenül a csend szentélye, hanem fórum is, ahol a várakozás hosszú óraiban kimondhatjuk, megvitathatjuk gondjainkat, a horgásztársadalmat sújtó problémákat. Persze nem harsogva, hőzöngve, hanem csak úgy Matula bácsisan, félmondatokban, az orrunk alatt. Mondja az öreg szaki, hogy már a peca sem az, ami volt. Egyre több a horgász, s kevesebb a hal, ami szent igaz, de valahogy nem ez a legnagyobb gond. A baj azzal van, osztja meg velem gondolatait, hogy a húshorgászokból van egyre több; azokból, akik a halasítást követő tilalom feloldása után hetek, néha napok alatt lerabolják a horgász- szövetségek által kezelt tavakat, degeszre tömik fagyasztóikat, aztán meg hőbörögnek, hogy a vezetőség nem teszi a dolgát! Meg hát - valljuk be őszintén - egyre drágább is a peca. Tekintsünk most el attól, hogy mennyit költ az ember évente etetőanyagra, meg a felszerelés folyamatos finomítására, korszerűsítésére, hogy azért némi eredményt is fel tudjon mutatni. Már a horgászengedély sem egy egész, hanem csak fél évre szól, tudatja velem az elrettentő hírt. Értetlenül nézhetek, ezért kifejti: ha az év 365 napjából leszámítjuk azt az időt, amikor a különféle tiltások miatt legfeljebb levegőzni járhat ki az ember a vízpartra, marad az a cirka fél év, amikor horgászni is lehet. Legjobban persze a pergető horgászok szívják meg, ezért is állnak (vagy inkább ülnek) át egyre többen a potykázásra, aminek aztán az az eredménye, hogy szegény pontyoknak igazából nincs is idejük felcseperedniük. Hogy hogy kellene lennie, arra a szálútól nem kapok választ; abban viszont egyetértünk, hogy már a peca sem az, ami volt... Lőrincz Adrián ÚJ SZÓ 2012. AAÁRCIUS 21. www.ujszo.com Hiába a törvény szigora és a börtön fenyegető réme, ha kevés az ellenőr vizeink partján Vizeink vámszedői: az orvhorgászok Panaszkodnak a horgászok, hogy kevés, egyre kevesebb a hal. Folyóvizeink állománya a húsz-harminc évvel ezelőttihez nem is hasonlítható. Az okok egyike a rabsicok, orvhalászok, orvhorgászok garázdálkodása. KÖVESDI KÁROLY Hogy a természetes élőkörnyezet felborulása mellett vizeink pusztításából az emberi kapzsiság is bőven kiveszi a részét, nem kétséges. Szinte valamennyien találkoztunk már ezzel a jelenséggel. Bár néhány éve az orvhalászat és -horgászat végre nálunk is bűnténynek számít, amiért börtönbüntetés jár, azért ne legyenek illúzióink, hogy a törvény életbe lépése után egy csapásra minden megváltozott. Az egykori rabsicmódszerek (nyakasháló, többszáz méteres kerítőháló, szigony, tápli stb.) ráadásul „finomodtak” az évtizedek során, s a mai halrablók a „mobilisabb”, kevésbé látható eszközöket részesítik előnyben. A motorcsónakkal villanyozók ráadásul nehezen érhetők tetten, s a nagy vizeken GPS-szel felszerelkezve, az éj leple alatt szinte megfoghatadanok. Leshorgok pusztítása Néhány éve történt. A Kis- Duna hidasi holtágának őserdőt meghazudtoló partján ücsörögtem, s éppen egybedőlt fa körül dőzsölő nagy pontyokat igyekeztem becserkészni, amikor csöndben közeledő csónakra lettem figyelmes. Három pasas ült a ladikban, és szemmel láthatóan nem a tájban gyönyörködtek. Leshorgokat jöttek felszedni. Locsogott a szép, két kiló formájú süllő, amikor kiemelték a vízből a szorgos emberek. Odaszóltam nekik, van-e engedélyük, s ha igen, mit gondolnak erről az aljas módszerről? A szó szerinti választ nem írom ide; a lényege az volt, hogy törődjek a magam dolgával. Legközelebb fényképezőgéppel jövök, szóltam vissza. A szópárbaj végén röhögve hajókáztak el, legalább féltucatnyi szép süllőtől szabadítva meg a vizet. Lévén szó félreeső helyről, hiába hívtam volna rendőrt, ellenőrt, mire kiért volna, embereink hűlt helyét találja. Egyedül, ráadásul gyalogosan, három markos fiatalemberrel nem szánhattam szembe. Az esetnek a legfontosabb tanulsága: hiába a törvény szigora, ha nincs, aki érvényt szerezzen neki. Tavalyelőtt ugyancsak a Kis-Dunán láttam egy szorgos emberkét, aki a túloldalon szedte be éppen leshorgait. A távolból csak any- nyit láttam, hogy jókora, négyöt kilós balin villant a kezében. Villanyozók, gereblyézők Különösen Magyarországon elterjedt „népsport” a halak villannyal való fogása. Ezt az otromba módszert különösen az érzékeny halak (például a süllők) állománya sínyli meg. Horgászírók szerint a Duna süllőállományának vészes csökkenése a kormoránok pusztítása mellett éppen az áramozók számlájára írható, akik egy-egy öblöt, gát alatti visszaforgót heti rendszerességgel tisztelteinek meg a látogatásukkal. Köztudott, hogy ha egy tartásról eltűnik egy nagy süllő, néhány nap múlva másik foglalja el a helyét, így a „honfoglaló”, nem egyszer kapitális példány, szinte azonnal zsákmányul esik. A pusztítás ugyanakkor életmódváltásra is kényszeríti a halakat: a nagy süllőket immár nem a part menti töréseken, lángokban fogják a horgászok, hanem a mederben, ahová bemenekülnek. Egy alkalommal barátommal januárban ballagtunk ki horgászni, vagy inkább levegőzni a dunacsunyi gát alá. Hét ágra sütött a nap, s a téli tavaszban horgászok szűrték a vizet. A halakat kimozdította a napsütés: ezerszámra lötyögött a keszegnépség vízközt, miközben néha egy-egy jókora dévérhát is megvillant a felszínen. Nem voltunk igazán sikeresek, mert inkább fürdött a hal, mint evett, de nem is azért jöttünk. Lenyűgöző volt a rengeteg fürdőző, napozó hal látványa, többet ért egy rossz pecánál. Persze, nem mindenki bízta a véletlenre a dolgot. Találtam egy ottfelejtett pecabotot, egy fának támasztva. A rajta lógó szerelék alapján világos volt, hogyan horgászott a tulajdonosa. A módszer egyszerű: kis horog, felcsalizva, alatta nagy, hármas horog, csupaszon. Amikor moccan az úszó, jöhet a bevágás, és a hasba, uszonyba, hátba akasztott dévér nem menekülhet. A botot nyüván siettében hagyta ott az illető, talán meg- vagy elzavarták a jobb érzésű horgászok. Elképzelem, mekkora rendet vághattak ezek a .jóemberek” a dévérek közt, ha nem volt társaságuk. Húshorgászok Május közepén megélednek a halastavak; ilyenkor a legtöbb horgász fél lábon is kibiceg pontyozni, mert a téli koplalás után kiéhezett halak óvatlanok, és gyanútlanul veszik fel a legotrombább kampót is a csalival. Ezeken a népünnepélyeken csak az nem fog halat, aki víz helyett a partra dobálja a horgot. Sokan úgy képzelik el az eredményes tavaszi pecát, hogy több fordulót tartanak egy nap alatt: két potyká a csomagtartóba, irány haza, majd vissza a tóhoz. Akad, aki több fordulót is megtesz, és több tucatnyi pontyot szállít haza a mélyhűtőbe. Ebben a rablásban az a legelgondolkodtatóbb, hogy teszik gyakran mindezt társaik szeme láttára, akik elnézik (szinte bocsánatos bűnnek tartják) az effajta etikátlan „sporthorgászatot”, mondván, úgysem fogunk egész évben, legalább ilyenkor legyünk sikeresek. A legmeghökkentőbb, hogy akadnak horgásztavak a környezetemben, ahol évszámra ücsöröghet az emberfia anélkül, hogy egyszer is ráköszönne a háta mögött a halőr, ellenőr. A folyóvizekről nem is beszélve. Pedig az orvhorgászatnak egyetlen dolog szabhat gátat: a folyamatos ellenőrzés. Ahol rendőri kísérettel járják a vizet, vízpartot az ellenőrök, ott sikerül felvenni a harcot a vizek vámszedőivel. Ahol nincsenek, ott virágzik az iparág. A legfontosabb az lenne, hogy ne csak a halastavak körül cirkáljanak az ellenőrök, hanem az eldugott „vadvizek” partján is, ahol az éj leple alatt mindenki azt csinál, amire kedve szottyan. Teli csónak HETI TIPP Tavaszi teríték (Somogyi Tibor felvétele) Tavaszi peca AJÁNLÓ Nincs annál nagyobb gyönyörűség, mint amikor végre eltakarodik a tél, és a melengető napsütésben, madárcsicsergés közepette kiballaghatunk a vízpartra. A tavaszi horgászat sok pecás számára a több hónapos koplalás végét jelenti, ezért nagy elszántsággal, sok nagy hal reményében vág neki az első kirándulásnak. Hogy aztán csalódottan kullogjon haza. Ne feledjük, ilyenkor még hideg a víz, s jószerivel csak 14 °C fölött kezdenek táplálkozni a halak. Ami nem jelenti azt, hogy a márciusi-áprilisi peca reménytelen vállalkozás lenne. Ilyenkor azonban a finom módszeren van a hangsúly, hiszen a halak még kevésbé falánkak, bódultán mozognak és visszafogottan táplálkoznak. Egy-két szem csonti a 14-16-es horgon a nyerő ilyenkor, etetésnek pedig megteszi néhány maréknyi anyag. A lényeg, hogy ilyenkor meg kell keresni a halat (nem, mintha máskor nem kellene), amely a sekélyebb, a napsütés által néhány fokkal melegebb szélvizeket kedveli, azokat is leginkább a kora délelőtti órákban. Általában nem a fenéken turkál, hanem vízközt mozog. A pontyok, keszegfélék először a nádasok szélén, régi, elfekvő torzsa alatt szeretnek melegedni és kutakodni. Ne feledjük azonban, hogy a legtöbb hal május végéig, június közepéig fajlagos védettség alá esik, s tulajdonképpen csak ezüstkárászt, bodorkát, domolykót és sügért foghatunk, illetve tarthatunk meg. Elvileg szabad a gazda amurra és busára is, de ezeket kora tavasszal teljesen reménytelen próbálkozás kergetni. De, mint említettük, a napsütés, a zöldülő természet illatai, hangjai, a tavasz szimfóniája a legfontosabb ilyenkor. Elég egy spiccbot, kis horog, kis úszó, maroknyi csonti, esetleg szúnyoglárva, trágyagiliszta, és testes bodorkákat, tenyeres kárászokat, jókora sügéreket, ha szerencsénk van, domikat foghatunk - például a csatornákon. (Kövi) Itt jártak a rabsicok Hálóba gabalyodva
