Új Szó, 2012. február (65. évfolyam, 26-50. szám)

2012-02-11 / 35. szám, szombat

Szombati vendég 9 www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2012. FEBRUÁR 11. Tarján Györgyi: „Senkinek a munkáját nem szeretném elvenni. Meg kell találnom a magam helyét. Minden igazgató titokban tárgyal velem..." Hazaköltözött Los Angelesből, énekelni is fog Senkivel nem közölte, hogy elmegy. Repülőre ült, hogy körülnézzen Amerikában. Kiment - és házasság lett a vége. Húsz évre szóló kint tar­tózkodás. Tarján Györgyi most hazaérkezett. Végérvényesen. SZABÓ G. LÁSZLÓ Két kofferrel ment, kettővel jött. Könnyű szívvel túladott mindenen. Még a Lee Strasberg Intézet könyvtárának is ajándé­kozott pár kötetet, ha már in­gyen tanulhatott a falai között. Amúgy pedig mindig mindenért keményen megdolgozott. Mint a legtöbben itthon, teszi hozzá. Amire pedig kint, Amerikában jött rá: ,A világ legszorgalma­sabb nemzete vagyunk, az biz­tos. Ami viszont hiányzik be­lőlünk, az a csehekre jellemző, sajátos humor. Húsz év után, gondolom, hiányoztak már az itthoni ízek, illatok. Nem is tudtam, hogy ezek ennyire fontosak, meghatáro­zóak az életben. Hazajöttem, és meglepetten tapasztalom, miket eszem. Bemegyek a cse­megeboltba, ránézek a hölgy­re, aki a hentespult mögött áll, mondom, valamilyen finom füstölt szalonnát kérek, de csak keveset, mert mindent végig akarok kóstolni. Ő meg ámul­dozva figyel, hogy mi baja en­nek a nőnek? Kis kolbász, kis szalonna... már el is felejtettem, hogy ez mind milyen tömény, egy hétre is elég. Különben is, évekig nem ettem húst, talán azért is kívánom olyan nagyon a magyar ízeket. Emlékszem, valamikor a nyolcvanas évek végén, még mielőtt elment volna, hátul, a kocsija rakodóterében, a vek­ker és a porszívó mellett egy szép szál kolbászt találtunk. Igen, tudom. Svédországba ment zenéim egy barátom, aki­vel együtt szerepeltünk az előző nyáron, neki csomagoltam az útra a kolbászt, az ő kocsijába. De elfeledkezett róla. Megjárta a skandináv telet, és fél év után visszahozta. Hogy milyen finom volt az a gyulai! Erőből, akaratból, kitar­tásból mennyit vitt magával Amerikába? Nem foglalkoztam én ezzel. Annyi maradt meg bennem, hogy a Farsang című Caragiale- darabbal tájoltunk valahol, s az egyik jelenetem után gyorsöl- tözésem volt, már bújtam ki a kosztümből, amikor valamelyik öltöztetőm visszatolt a színpad­ra, s a félig ruhás oldalammal játszottam le a jelenetet. De hogy miért? Nem emlékszem. És ezt követően indultam el Amerikába, de tényleg csak kö­rülnézni. Aztán hazajöttem pár napra, és mentem is vissza. A kint kötött házasságom aztán fordított az életemen. Addig beteg gyerek voltam, napközis voltam, iskolás voltam, nem tornázhattam, színész voltam, kommunikálni igazából csak a színpadon vagy a kamera előtt tudtam, de hogy miért lettem színész, azt csak én tudtam. Miért? Ennyi idő után de­rüljön ki végre! Semmi másra nem voltam jó. Elhitették velem. Otthon is ezt verték belém. „Nem vagy jó semmire.” Még kötélmászásban is alul maradtam. Megfogtam a kötelet, és nem ment. Vastag volt. Pedig másztam volna én is a többiek után. Nagyon akar­tam. A színművészeti felvételi­je volt az első sikerélményem. Titokban mentem el, és elsőre felvettek. Előtte semmi. El­küldték egy kerületi versenyre. Elolvastam a szöveget, elmond­tam a tartalmát és nyertem. De eszembe sem jutott, hogy ez valami. Varrni, kötni sem tudtam. Bár egyszer kötöttem valamit, csak képtelen voltam befejezni. Irtó hosszú volt már, s mivel szégyelltem, hogy nem tudom befejezni, úgy kötöttem, hogy rajta ültem. Elrejtettem magam alá, nehogy meglássák. Anyámat nem mertem kérdez­ni. Orvos volt. Nagyon elfoglalt ember. És ő is mindig csak a hi­báimat sorolta. Titkaim voltak. Ma már nincsenek. Mi kellett ehhez? Egy egé­szen más életfelfogás? Amerikának semmi köze eh­hez. Rájöttem, hogy a titkok ölnek meg bennünket. Színész vagy? Ne legyen titkod. Ott a színpad, mutasd meg! Mégiscsak kapott valamit az elmúlt húsz évtől. Előtte csak a szerepeimben léteztem. Nem akarok nagy szavakat használni, de a siker emberileg használhatatlanná tett. Mindig csak a karaktere­ken gondolkodtam. Hogy mit hogyan játszhatok el. Hiteles akartam lenni minden szere­pemben. De csak a kollégák léteztek körülöttem. A hétköz­napi életben elveszett voltam. A szerepekkel nem volt gon­dom, a környezetemmel igen. Még azt is titkoltam előttük, hogy azonnal ráérzek a figura belső mozgatórugóira. Amikor parasztasszonyt játszottam vi­déken, az összes lepedőt kimos­tam a színészházban. Reggel négykor. Amikor Eszter voltam a Popfesztiválban, mezítláb áll­tam a hóban, úgy mondtam a monológomat, hogy súlyosan átéljem egy reményét vesztett ember kínjait. Magánember­ként azonban elveszett voltam. Egyeden biztos helyem volt még. A tánc. Abba képes lettem volna belehalni, annyira komo­lyan vettem. Amerikában azt él­veztem, hogy nyugodtan csinál­hatok bármit, senki semmit nem mond. Ha százévesnek éreztem magam, megdicsértek, milyen jól nézek ki. Ha tizenkilencnek, azzal fogadtak: hú, de nagyra nőttél! Megszoktam, hogy az van, amit én gondolok. Tehát erősebb lett. Életben maradtam. Születé­semtől fogva mást sem hallot­tam, csak azt, hogy na, van még egy napja, aztán vége! Én meg csodálkoztam, hogyan lehet, hogy még mindig itt vagyok. A hátgerincproblémáim miatt nem emelhettem, erre külön fi­gyelmeztettek. Emeltem. Sokat. Mindent kipróbáltam, amit nem volt szabad. Nekem a létezés volt a legnagyobb kérdés gye­rekkorom óta. Olyan barátaim voltak a kórházban, akiknek nem volt kezük, lábuk, gyen­ge volt a csontozatuk. Amikor 1982-ben, Juraj Herz filmjé­ben, A szarkában feldobtak és elkaptak a partnereim, élükön Miroslav Donutillal, átfutott az agyamon, hogy lehet, most ha­lok meg. De ahogy repültem, meg is nyugodtam. Ha ennyi volt, úgy is jó. Legalább jó film­ben haltam meg. Amikor a Sonja jelentit forgattuk Vietnamban, kúszni kellett az erdőben. Min­denki térdig érő bőrben kúszott, félve a kígyómarástól. Én nem. Ott is elszánt voltam. Ma már nem így gondolkodom. Ez az én életem, és nincs belőle kettő. De ha semmi mást nem forgattam volna, csak a Herz-filmet, ak­kor is azt mondom, megtettem, amit meg kellett tennem. Tény­leg ez a legjobb filmem. Nem az Egy erkölcsös éjsza­ka, nem a Magyar rapszódia, nem a televíziós Stuart Mária? Azokat is szeretem. Meg A kengurut, a Herkulesfürdői em­léket. De A szarkát mindannyi­an nagyon akartuk, akik benne voltunk. Egyébként pedig le­hetsz bármilyen nagy művész, ezen a pályán csak akkor jutsz tovább, ha ismered az életet. Czinkóczi Zsuzsa zseniális az Árvácskában. Őstehetség. De ahogy a görögdinnyét a föld­höz vágja, abban ott az élete. Szorgalmas, erős és tehetséges nép a magyar, de a sok titok, a rengeteg tragédia felemészt bennünket. Tönkretesz. Jó dol­gokra kell felhasználni az ener­giánkat. Ma jó vagyok? Holnap még jobb leszek, holnapután még inkább! Erre tanított meg Amerika. Bízni önmagámban. Elment magyar útlevéllel, s visszajött amerikaival. A magyar útlevél sokkal na­gyobb érték volt az életemben. Boldog voltam, hogy utazhat­tam. Egyszer leszedtek a vonat­ról. Filmfesztiválra mentem, és ott ültem egy rendőrségi szobá­ban anélkül, hogy közölték vol­na velem, miért? Úgy kezeltek, mint egy utolsó bűnözőt. Nem akarták visszaadni az útleve­lemet. Most boldognak érzem magam, mert itthon vagyok. De Jancsó Miklós filmje, a Magyar rapszódia is fontos volt. Abban is nagyon együtt volt a csapat. Sol­ti Berci bácsi, Cserhalmi Gyuri, Balázsovits Lajos. Kilógott belő­lem a cérna, mert akkor jöttem ki a kórházból egy műtét után. Le kellett vetkőznöm, mert a történet szerint ott veszítem el a szüzességemet rengeteg ember előtt. Olyan szemérmes voltam, hogy majd belehaltam. A kollégáim segítettek. Szóltak a statisztáló katonáknak, hogy senki nem nézhet rám, csak egy bizonyos magasságban. Szász Péter is rendes volt velem, ami­kor a Szerelvény a hátország­ba című tévéfilmet forgattuk. Gerincműtét után voltam, újra tanultam járni. A karjukban vit­tek be a stábtagok a forgatásra. Bármit játszhatsz, örülök, hogy itt vagy, mondta Szász. így let­tem terhes lány, aki üvöltött a fájdalmaktól. OlegTabakovnak, áld játszott a produkcióban, annyira tetszett az alakításom, hogy meghívott Moszkvába, játsszak nála. Augusztusban műtötték, és azt mondták, egy évig nem fogok tudni járni, toló­székes leszek. Zalatnay Cininek ez eljutott a fülébe, beküldött a kórházba egy telitalpú cipőt, hogy ne izguljak, októberben már táncolni fogok, és neki lett igaza. Abban énekeltem a Tiko ti Tiko tát, amit most tettek fel a youtube-ra. A „magyar drámát” is vitte magával Amerikába? Jaj Istenem! Hogyne?! Sír­tam, toporzékoltam, a dráma a véremben van. Többet dol­goztam, mint száz ember. Nem tudtam visszafogni magam. Hi­ába súgta egy belső hang, hogy: „Végezd el a dolgodat jól, annyi elég!”, én tovább küzdöttem. Mindig hajt valami. Még most is bizonyítani akarok. Gyerek­kori trauma. Sokáig azt hitték, lusta vagyok, azért nem járok. Göndör hajú, dundi kislány vol­tam, nagyon aranyos, de nem jártam. Elfelejtették megnézni a csípőmet. Nem volt kifejlőd­ve. Anyám röntgenológus volt, így rengeteg sugárzás ért már a megszületésem előtt. Ha anyám felvette volna a védőkötényt, agyonnyom a hasában, és agya- lágyult leszek. Maradt a másik választás. A sugárzás. Aztán vagy túlélem, vagy nem. De az is lehet, hogy örökletes dolog ez nálam. Később aztán az orvosok fel akartak szabdalni, anyám nem engedte. Cseh filmje mellett van egy szlovák is, a Müoslav Lutherrel forgatott Át a Dunán, amely dí­jat nyert Monte Carlóban. Nagyon szeretem azt is. Roman Luknár a partnerem a filmben. Annyira tehetsé­ges, hogy európai Marion Brandónak hívtam. De az új időszámítást mindenképpen Juraj Herzhez kötöm. Herz előtt és Herz után, így fest a pályám. Szerintem a világ egyik legte­hetségesebb rendezője. Ha dol­gozom, engem is csak a feladat érdekel. Éjjel-nappal azon agya- lok. Bennünk, magyarokban, mivel keletről jöttünk, hallatlan nagy kitartás van, éppen ezért mindent halálosan komolyan veszünk. Amerikában ha az egyik nap dráma, a másik ko­média. A sírás után azonnal jön a tánc, az ölelkezés. Mi mások vagyunk. Gyűlölködni is hossza­san tudunk. Amikor George Clooneyval forgatott a Vészhelyzet című remek kórházsorozatban, még nem a világsztárt kellett látnia benne. Milyen volt? Mint egy híres amerikai mű- vészdinasztia sarja. Sokféle munkát végzett, mielőtt színé­szi pályára lépett, mesélte. De amikor mint eladóval tizenha­todszor hozatták vele vissza a ci­pőt, azt mondta, vége, befejez­te. Egyébként semmi különöset nem érzek már, amikor meglá­tom őt. Legfeljebb eszembe jut, hogy egy jelenetben ott álltunk egymással szemben. Itthoni filmjeiben is jeles partnerei voltak. Gálffi László, Cserhalmi György, Balázsovits Lajos. A kor ideáljai. Forgatás közben ez fel sem merült bennem. Csak a szerep­re koncentráltam. Úgy tekintet­tem rájuk, mint a védőangyala­imra. Első filmem, A kenguru előtt csak egy brazil kávérek­lámban szerepeltem. Gimna­zista voltam, szőke és szeplős. Már kész volt a film, amikor a megrendelő azt mondta, in­kább sötét hajú, barna bőrű lá­nyok kellenének a filmbe, ezért újra leforgatták. Második hónapja, hogy hazaköltözött. Vonzza már a színpad? Egyelőre nézelődöm. Több előadást láttam már, a legna­gyobb hatással a Maladype szí­nészei voltak rám. Bennük ren­geteg energia van, sokkal több, mint az én nemzedékem tagjai­ban. Én viszont nem tudom elfo­gadni azt a játszmát, amelybe a koromnál fogva beleillenék. De senkinek a munkáját nem sze­retném elvenni. Meg kell talál­nom a magam helyét. Minden igazgató titokban tárgyal velem. Érdekes, nem? A kabaré érdekel igazából. A rövid, szellemes, megmosolyogtató történetek. Már nem akarom megváltani a világot. Jirí Menzel is vígjáté­kokat rendez, a véres drámákat meghagyja másnak. Énekeim szeretnék vagy nevettetni. Los Angelesben, közvetlenül a ha­zautazásom előtt Ray Charles- dalokkal léptem közönség elé. Én voltam az egyetlen fehér a sok fekete előadó között. Fel va­gyok töltve rendesen. Kérdezik is sokan: „Benned még mindig ennyi energia van?” Mit csinál­jak? Dobjam el?

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents