Új Szó, 2012. február (65. évfolyam, 26-50. szám)
2012-02-11 / 35. szám, szombat
2012. február 11., szombat SZALON 6. évfolyam, 6. szám Egyeduralom van, de úgy kell csinálni, mintha nem volna. A társadalom életének kereteit a hazugság adja... Az új magyar kaland Budapest város pályázatot írt ki az Új Színház igazgatói állásának betöltésére. Két j elölt adott be pályamunkát: a korábbi igazgató és egy színész, Dörner György, aki nemzeti radikális nézeteiről ismert, gyakran szerepel a szélsőjobb rendezvényein, kötődik a JOBBIK nevű párthoz és annakbetiltott, militáns szervezetéhez, a Magyar Gárdához - ezek a formációk legtöbbünket a hajdani német SA, SS és magyar nyilas szervezetekre emlékeztetnek, mind retorikájukban, mind törekvéseikben és egyenruhájukban. HORVÁTH VIKTOR A korábbi igazgató 110 oldalas pályázata tartalmaz részletes gazdasági és marketingtervet, megalapozott szakmai programot külföldi rendezőkkel és színtársulatokkal, amelyekkel sok éven át építette ki kapcsolatait, és olyan kortárs meg klasszikus műveket tűzött volna műsorra, amelyek legtöbbje korunk égető szellemi és morális problémáira keres választ, tehát kapcsolatban áll a mai valósággal. A tervezett darabok némelyike a totális egypárti hatalomnak kiszolgáltatott ember története (pl. Orwell: 1984). Dörner György 18 oldalas pályázatának gazdasági és marketingrészében nincsenek számok; külföldi rendezőkkel és társulatokkal úgy tervezett együttműködést, hogy azok nem tudtak róla (Jifí Menzel döbbent levélben írta, hogy ő csak a korábbi igazgatóval egyeztetett közös munkáról; Dörner egy erdélyi magyar rendezőnek a nevét hibásan írta le). A helyesírási és nyelvhelyességi hibákkal beadott pályázat egy mesevilág utáni vágyról tanúskodik, szakmai helyett politikai programot tartalmaz; ez a program pedig a harc: a színházi élet és az ország „visszafoglalása” és igaz magyarrá változtatása. A szakmai bírálóbizottság Dörner pályázatát művészileg komolytalannak, erkölcsileg felháborítónak minősítette, és a korábbi igazgató megbízatásának megújítását javasolta, Tarlós István, Budapest főpolgármestere azonban Dómért nevezte ki az Új Színház igazgatójává. Tarlós István a kormányhoz és a Fideszhez közelálló politikus. Hatalmas tiltakozó mozgalom bontakozott ki; Tarlós felháborodott leveleket kapott hazai színházi vezetőktől, az erdélyi magyar színházaktól, Európa színházi szövetségeitől, külföldi művészektől és közéleti emberektől, de mindhiába. 2012. február 1-én Dörner György átvette az Új Színház irányítását. Erre a napra egy sor civil szervezet és ellenzéki párt tervezett tüntetést a színház elé. Eddig az előzmények, itt pedig a tüntetés életközeli leírása következne - mivelhogy elmentem rá de félek, nem érdemes hosszan időzni az eseményen, bármilyen akciódús volt is. Mit lehet megérteni egy utcai demonstráció felvillanó képeiből és hangjaiból, ahol majd kétszer annyi nemzeti radikális ellentüntető őrjöng, mint ahányan a képtelen igazgatói kinevezés ellenjöttek tiltakozni? Brutális indulatok, üvöltözés, kómsban skandált mocskos zsidók, hazaárulók, fekete egyenruhás alakok árpádsávos zászlókkal, árpádsávos kendőkkel és sapkarózsákkal, a filmekből ismert színösszeállítás : fekete-vörös-fehér; az antifasiszta tüntetés szónokai többször is kérik a rendőröket, hogy tisztítsák meg tőlük a helyszínt, a rendőrök sorfallal különítik el, aztán nagy lökdösődéssel kiszorítják őket az Andrássy útra, de aki közülük civil ruhában van, az visszaszivárog, hiszen amíg nem kiabálnak, nem látszik rajtuk, hogy kicsodák, amikor pedig belül vannak, összekeverednek a tömeggel, és folytatják az üvöltözést; egyaki- nevezés ellen tiltakozó nő szembefordul egy kisebb csoportjukkal, csak áll és azt mondogatja, nem, nem, nem, mindenütt kamerák és mikrofonok pásztáznak, önfeledt sajtosok futkosnak, hogy elkapják a legocsmá- nyabb szitkokat, a legvicsorgóbb fogsort, a legvadabb dulakodást, legvéresebb szemeket. Na jó, most már hiába, mégis elmondtam, ilyen volt, semmi különös, lehetett volna rosz- szabb, volt is már rosszabb. A lökdösődésnél sokkal rosszabb, hogy a legtöbbet ezt a szót lehetett hallani magyar, magyar, magyar. Rémületes érzés, hh szén az egész utcában mindenhol magyarok voltak; az egyik részük elfogadná magyarnak a másikat, de azok csak akkor fogadnák el magyarnak az előbbit, ha az is utálná a zsidókat és a cigányokat, lenézné az összes szomszéd népet, ha buzgó keresztény is lenne, ahogy ők is azok, ha ki akarna lépni az EU- ból, ahova az általuk is tisztelt Szent István király vitte be először az országot, ha a középkori Nagy-Magyarország térképét varratná a kabátjára, ha hinne a magyarok felsőbbrendűségében, s követelné az 1919-ben elcsatolt országrészek visszaadását. Ez az egész nagyon hülyén hangzik, de tudom, nem nehéz megérteni egy szomszéd országban: közös a történelmünk, közösekahülyeségeinkis. Eléggé romantikusan szenvedélyes és gyanúsan patetikus ez a hang, amin most sikerül írnom, de nem erőltetném a laza iróniát. Megérintett ez az egész, torokszorítóan rossz élményvolt. Az első reakcióm az, hogy én pontosan tudom, mi történik az országban, persze, hogyne tudnám. Hát nem tudom. Gondolkodni kell. Öt-hat éve, a tehetetlen és korrupt szocialista kormány időszakában el sem lehetett volna képzelni azt, ami a bukásuk óta végbement, és ami máig naponta újra és újra megtörténik. 2010-ig a közélet időnként és helyenként simán csak ízléstelen volt, azóta viszont nehéz szavakat találni, nehéz megfogalmazni mindazt, amit érzünk. Valószínűleg át kell gondolni mindent, frissítenünk kell a kis beépített társadalomolvasó szoftverünket, mert bár elméletben tudhattuk a közhelyt, hogy a történelem ismétli magát, de testközelből megélve már nincs közhely, hanem nehezen megfogalmazható érzelmek vannak: döbbenet, hitetlenkedés, elképedés, nevethetnék, elkeseredés, düh, félelem és ami mindennél rosszabb - kaland. A kaland az egyén számára izgalom és kikapcsolódás, de mi egy ország számára? Milyen az, amikor egy vezető elhatározza, hogy a saját lelkében élő mesevilágot megvalósítja egész népe számára, és ha kell, a végsőkig küzd, hogy az álmai megvalósuljanak? Mikor a vezér álmai kalandjára hívja népét. Ha Európa idegesen méltatlankodik ezek miatt az álmok miatt, akkor a vezér kicsit enged, óvatosan kivár, aztán mikor lenyugszanak a kedélyek, folytatja. A vezérek végigcsinálják, bármi is a vég. Ha már szóba jött az apokalip- szislátomás-gyanús vég, tágítsuk a perspektívát az Új Színház, a hungarista direktor, az őt támogató újfasiszták és Tarlós főpolgármester fölé. A történelmi ismétlés nem a fasizmus eljövetelével fenyeget; hanem valami olyasmivel, ami nem fenyegetés, mert mára nagyjából megtörtént. Visszatért a Kádár korabeli egypárti társadalommodell: megmaradt az összes köztársasági hatalmi tényező (államelnök, országgyűlés, kormány, média, bíróság, ügyészség, számvevőszék), de mindenhol a miniszterelnök végrehajtói ülnek, egyedül a jegybankot nem sikerült még megszereznie. És visszatért annak a modellje, ahogy erről a társadalomról beszélni lehetett: egyeduralom van, de úgy kell csinálni, mintha nem volna. A társadalom életének kereteit a hazugság adja. Állami alkalmazottak tömegei néznek reggelente a tükörbe úgy, hogy aztán egész nap hazudniuk kell - akár azért, mert féltik az állásukat, akár azért, merttagadják, ami nyilvánvaló. Azon nem lepődtem meg, ahogyan ez a hatalom működik, hiszen azt már láttam; az a baromi meglepő, hogy visszajött. Miért? A magyar politikai kultúra és nevelés évszázadok óta dacra és önámításra kódolódott. Kellemesebb elhinni, hogy a világ a rossz, és mindenki minket bánt igazságtalanul, mint szembenézni azzal, hogy nem vagyunk se jobbak, se rosszabbak a többieknél, és ha ki akarunk mászni a lelki nyomorunkból, először mindig magunkban kell keresni a kudarcok és a gyalázat okát. Amikor a jelenlegi hatalom ünneppé tette a trianoni szerződés évfordulóját, nem gondolt arra, hogy hajdan kirobbantottunk egy világháborút, aztán elvesztettük, majd csatlakoztunk egy következőbe, és azt is elvesztettük, aztán megsértődtünk. A sértettségünkből pedig diktatúrák táplálkoztak: a Horthy- rendszer a győztesekre kent minden bűnt, a szomszéd országokra és a nyugatra, a Kádár-rendszer a Horthy-rend- szerre és szintén a nyugatra, most az Orbán-rendszer pedig újra az őt megelőző kormányra és a nyugatra, illetve bárkire; a lényeg, hogy mindig legyen az országban annyi düh, aminek a tajtékjain megél egy vezér. Miféle nemzeti ünnep az, amely az összetartozást a szétszakítással ünnepli? És egy olyan nappal, amely egyben a szomszéd nép függetlenségének a napja! Miféle gesztus az, ahol az identifikáció egybeesik a konfrontációval? Ez a harc gesztusa. Mert nincs vezér harc nélkül. Ha nincs harc, a tömeg nem hisz a vezérnek, ezért a vezér megcsinálja a harcot. A szocializmusban még békeharc is volt, most pedig harc van a multik ellen, a bankok ellen, Európa ellen, az IMF ellen, bárki és bármi ellen határon belül és kívül, aki megkérdőjelezi a vezér hibátlansá- gát. Békében élő ember saját maga dönthet a sorsáról, hitéről, adójáról, gyereke iskolájáról, nyugdíj-megtakarításairól. A magával és a világgal békében élő ember nem követ vezért, mert nincs szüksége ellenségre. Ellenség a vezérnek kell, mert csak akkor vannak követői, ha mögé állhatnak és harcolhatnak. És a hatalom koncentrálására se tudna magyarázatot adni, ha nem kellene ellenségtől védenie a népét. Ez a nép egy a vezérrel: ha a vezért bántják, a népet bántják, aki a vezérrel van, a néppel van, aki a vezér ellen van, az a haza ellen van. A vezért élteti a valós vagy kitalált külső támadás és belső összeesküvés, a hazaárulók, de még a hazaárulót kiabáló, zsidózó fasiszták is, mert a fasisztákat elítélő vagy csitító vezér megmutathatja jóságát a vüágnak. A vezért nem a józan ész követi, hanem a vakhit, ha a vezér olyat tesz, amitől követői rosszabbul élnek, annál forróbban hisznek benne, és annál jobban utálják az ellenséget, akire a vezér rátolja a károkozást. Minél nagyobb a tudatlanság, annál erősebb a vezér, és ha megnézzük a kormány új oktatási törvényét, bizony, nincs okunk optimizmusra: az orbáni iskola ideális diákjából tekintélytisztelő és másoktól függő személyiség lesz, akinek nem saját kiteljesedése az érték, hanem a felette állók szolgálata: tanárok, papok, hivatalnokok, munkahelyi főnökök, kis vezérek szolgálata, akik szintén mind egy fölöttük álló vezetőt szolgálnak; frusztrált emberek, akik egy álomvilágban, a középkori magyar birodalom nagyságában, az ősi és felsőbbrendű magyarságban keresnek vigaszt, és ezt a vigaszt abban találják meg, hogy izgulva nézhetik, amint a vezér harcol a birodalomért és a felsőbbrendűségért. Hogy Orbán mindezt maga is elhiszi-e, azt nem tudhatjuk - a többi súlyosan nárcisztikus személyiséghez hasonlóan valószínűleg ő is a belső bizonytalanságot és a kisebbségi komplexus poklát enyhítő narkotikumnak használja a hatalmat, és a külvilág számára kevéssé látható belső vergődése közepette nem igazán képes ok-okozati láncokat végiggondolni. Intellektuális kapacitását leköti szerepe elvárásainak teljesítése; a hatalmas alakítás, amely eggyé vált jellemével. A mai Magyarországon a nemzet legrosszabb beidegződései találtak egymásra a történelem egyik legbetegebb lelkű, legravaszabb és legsármosabb szédelgőjével. Egy nagyformátumú, tehetséges kalandorral, akinek egyetlen balszerencséje, hogy rossz időben és rossz helyen született - sokkal kisebb szemétdombot kapott, mint amekkorát be tud kukorékolni. És az élettér igénye továbblépést parancsol; Európa jól teszi, ha komolyan veszi Orbán Viktort, mert minden országban van igény vezérre - kiváltképp válság, bevándorlási és kisebbségi problémák esetén. Kedves Európa! Az angyalok nem látják azokat a piros vonalakat, amelyeket a pitiáner emberek rajzolgatnak a térképeikre; vagy ha látják is, csak nevetnek rajtuk. Vigyázzunk egymásra! A szerző író, műfordító, a Pécsi Tudományegyetem oktatója Rendőrök próbálják megállítani a szélsőségeseket, akik a Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége tüntetését akarják megzavarni. A tüntetés oka, hogy a budapesti Új Színház igazgatói posztját február 1-jäöl a szélsőjobboldali Dörner György tölti be (Kép: TASR/AP Photo/Szandelszky Béla)
