Új Szó, 2012. január (65. évfolyam, 1-25. szám)
2012-01-31 / 25. szám, kedd
Egy futballfüggő naplójából (el clásico, élőben) Sétálok a barcelonai La Rambldn, ezen a förtelmesen züllött, mégis gyönyörű utcán, sétálok a kikötő felé, vásári mutatványosok, rúzsozott ajkú prostituáltak, lezseren cigarettázó, füstkarikákat eregető katalán kamaszok és Nikon márkájú fényképezőgépükkel jobbra-balra vakuzó, a hely szellemétől enyhén becsípett turisták között. Zamata van az estének, fűszeres zamata, amely elnyomja még a tenger sós illatát is. A levegő fülledt erotikával telített, valami különös érzékiséggel, pedig még csak január van, de már most százfajta szín kiabál a kirakatokból, indigókék, gránátvörös és aranysárga, és százfajta dallam ringatja el a La Ramblán andalgó bámészkodókat, a sötét kapualjakból pedig gyanús árnyak válnak ki, s vegyülnek el észrevéden a tömegben: a zsebtolvajok. Egy napom van még az FC Barcelona- Real Madrid meccsig, életem első El Clásicójáig. Mit csinálok addig? A stadion körül lődörgők. Szent áhítattal, mint a zarándokok. Régebben érveket kerestem, muníciókat, hogy megmagyarázzam, miért is fontosabb egy futballmeccs, mint, mondjuk, egy Picasso-múzeum. Vagy mint a Gaudí által tervezett Sagrada Família. Akkor még szégyelltem, hogy nálam más a fontossági sorrend. Ma már nem szégyellem. Ez van. Gaudí is fontos, meg Picasso is, meg Pablo Casals, aki olyan zseniálisan játszotta Bach csellószvitjeit. De első a futball. Tulajdonképpen nehéz egy-két szóban elmondani, mit is jelent valójában egy El Clásico. Hogy mi az a különös feszültség, ami a fél világot leülteti ilyenkor a tévé elé. A futballmeccs varázsa? Persze, az is. Ahogy a kétféle játékfelfogás találkozik; az esztétikum fontosságát hangsúlyozó barcelonai tiki-taka a funk- cionalista, célorientált madridi futballal. De ennél sokkal többről van szó. Lövészárkokról, háborúról, művészetről, az élet értelméről. Mindenről. Az El Clásico túlnőtt egy közönséges sportesemény dimenzióin. A spanyol polgárháború folytatása ez a párharc, stilizált formában. Ugyanaz az indulat, ugyanaz a büszkeség, ugyanaz a szembenállás. Csak nem a frontokon, hanem a stadionokban és a sportlapok hasábjain. Ez volna az igazi tétje. A fuggeden- ségükért harcoló katalánok presztízsmeccse a Madrid-központú spanyol nacionalizmussal. Annak idején a Franco-rezsim betiltotta a katalán nyelvet és a katalán nemzeti szimbólumok használatát is. Az egyetlen szimbólum, amit Francónak nem sikerült betiltania, az FC Barcelona volt. Két város, két eltérő stílus, két eltérő klubfilozófia. Ha úgy tetszik: két eltérő világnézet. A saját utánpódásra építő, a katalán identitást szem előtt tartó, kissé melankolikus Barcelona az egyik, s a sportág n A spanyol polgárháború folytatása ez a párharc, stilizált formában. legjobbjait (Zidane-t, Beckhamet, Cannavarót, Kakát, Cristiano Ronaldót) felvásároló, fölényesen arisztokratikus Real Madrid a másik oldalon. Nincs még egy ilyen töltetű meccs a világon, mint ez. A sajtóftilke a pálya fölé magasodik, s leginkább egy űrkabinra hasonlít. A Barca TV kommentátora ül mellettem. Dani Alvés góljánál enyhén fölemelkedik székéből, szemét lehunyja, s másfél percig egyeden szót üvölt, szünet nélkül: góóóóóóóóóóóóóóóóóó óóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóó óóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóó óóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóó óóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóó óóóóóóóóóóóóóóóóóóól. Ilyen a Barca-Real, élőben. Mint az első randi: megilletődöttek vagyunk, szívünk hevesebben ver, gyermeki zavarunkban sután egyik lábunkról a másikra állunk, s még a fülünk is belepirul, ahogy megízleljük. Az első csókot, az első korty bort, az első El Clásicót. Kár, hogy hamar véget ér. Hogy csak egyetlen pillanat az egész. Egyeden nagyszerű dráma, 90 percbe sűrítve. S aztán, éjféltájt, már zsebre tett kézzel álldogálunk a metró peronján; másnap pedig kora reggel útra kelünk egészen más vidékek, más tájak, más emberek és más, sokkalta kiábrándítóbb futballmeccsek felé. Ócska stadionok ócska tribünjein éljük le életünket, de éjjelenként mindig ilyen meccsekről álmodunk, négygólos El Clásicókról a barcelonai Camp Nouban, százezer néző előtt. Gazdag József
