Új Szó, 2011. december (64. évfolyam, 277-301. szám)
2011-12-17 / 291. szám, szombat
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2011. DECEMBER 17. __________________________________________________________Szombati vendég 9 Markovics Ferenc: „Még nem állt az új híd Pozsonyban, az óvárosban, amikor a templom falánál fényképeztem egy vasajtót, rozsdás lakattal..." Hetvenöt évét hetvenöt fotóval kötötte össze Hetvenöt évéhez hetvenöt képét láttatta Markovics Ferenc Budapesten, a Mai Manó Házban. Hetvenöt éve mögött a lélek legdicsőbb harmóniája, derű és gyengéd humor, hetvenöt képén a fotográfusi pálya teljes elhivatottsága, a szakmai tudás kvintesszenciája, a lehetetlenen is áthatoló megszállottság. SZABÓ G. LÁSZLÓ Markovics Ferenc lapunk több évtizedes munkatársa, magyar és külföldi filmek fáradhatatlan állófotósa, neves magyar művészek és világhírű sztárok portréinak sajátos kézjegyű mestere, aki nemcsak a fényképezőgépet - a tollat is remekül forgatja. Legutóbbi könyve, a Rögzítőshow egyszerre fotóalbum és izgalmas történetekkel megtűzdelt önéletrajz, amelyben a megmosolyogtató szöszszenetek és rövidebb prózai művek ékelődnek a „zenélő-me- sélő” felvételek közé. Csak hogy a kép teljes legyen... Életmű-kiállítás vagy csak egy szelet a tortából? - ez itt a kérdés. Amióta egy nagyra becsült fotós kollégám 1960-ban, amikor már negyven képe volt, retrospektív kiállítást rendezett magának, óvatosan bánok ezzel a szóval. Azt szoktam mondani: hat évtized alatt elkövetett bűneimből egy csokrétát szedtem össze. Valóban az vezérelt, hogy miképpen tudnék örömet szerezni velük. Nagyon sok mindent kiállíthattam volna, de olyan képeket szedtem elő a mélyrétegekből, amelyek esetleg derűt fakasztanak. Nekem már azon is mosolyognom kell, hogy hetvenöt év. Ne felejtsük el: a filmgyárban dolgoztam. A sminkesektől sok mindent ellestem. A L’Oréal is tanulhatna tőlem. Tehát Cegléd, 1936. Erre meg az a válaszom, hogy a születésre ugye, azt szoktuk mondani: ekkor és ekkor látta meg a napvüágot. Rám ez sem érvényes. Én a legsötétebb hónapban, novemberben születtem, éjjel kettőkor. Hol van akkor napvilág? De attól a perctől fogva, hogy először vettem kezembe a gépet, mindig a fénnyel dolgozom. Villanófénnyel azonban csak a legritkább esetben. Azt igyekszem elkerülni. A vaku elég kemény, lapos fényt ad. Ó és én nem vagyunk jó viszonyban. Vegyük elsőként a Louis Armstrongról készült portrét. A Népstadion fényei mellett készült. Ámde! Miután engem ott lerántott a színpadról két úr, két kiérdemesült díjbirkózóbajnok, mert ők voltak a biztonsági őrök, nem vettem biztosra, hogy ez a nyelvöltögetős kép megvan-e? Ezért éjfélkor felmentem Armstrong öltözőjébe, valami csoda folytán minden biztonsági ponton átjutottam, és ott álltam előtte. A feleségét kértem meg, hogy szedje elő a mester platinatrombitáját, majd amikor a páija befejezett egy rádióinteijút, megkértem őt, álljon be nekem egy pózba. Ott például csak vakuval tudtam fotózni. Armstrong úgy vette szájához a trombitát, mint minden amerikai lemezborítóján, vagyis csak a szájához emelte, de nem fújt bele. Készítettem én is két- három ilyen képet, majd megkértem őt, hogy drága mester, könyörgöm, fújjon bele! Erre ő nagyot nézett, de belefújt. Férfi és nő - sok év múltán. Egy táncos és egy színésznő. Angelus Iván és Papadimitriu Athina. A harminchét évvel ezelőtti változata Sára Sándor Holnap lesz fácán című filmjének forgatásán készült. Tudomásom szerint semmi közük nem volt egymáshoz. De ez a kép azóta is bennem motoszkált, ezért megkértem őket, hogy újra ösz- szehoznám ezt a szituációt. Elmondtam nekik, mit szeretnék, és abban a pillanatban ráálltak. A régi kép mindkettőjüknek megvan, de Athina már el is felejtette. Amikor megmutattam neki az akkori felvételt, azt mondta: „Jé, ez Nóra!” A lányát látta önmagában. Tényleg nagyon hasonlít rá. Athina kevesebbet változott, Iván látványosan, de szépen öregszik. A kora miatt azonban nem kell aggódnia: a papája százkét éves, a mamája tólencvennyolc. Genetikailag kódolva van a jövője. Nem véletlenül fogadta tagjai közé a Magyar Jazz Szövetség - Ella Fitzgeraldot, a jazz és a blues fekete királynőjét is megörökítette. Mindig mindenki azt fényképezte, ahogy a koncertje során, mivel izzadt rendesen, beletemetkezett a kendőjébe. Én meg makacsul a vidám pillanatait próbáltam megörökítem. Ajazz, az én felfogásom szerint, alapvetően vidám műfaj, és én Ella Fitzgeraldot is derűsnek, felszabadultnak, csacsogónak láttam. Két „festmény” a pályakezdő Hernádi Juditról. Fehér kalapban, tüllfátyol mögül néz ábrándos szemekkel az egyiken, mélyen dekoltált, vérvörös, orfeumi ruhában hódít a másikon. Révész György Ady-filmje, a Ki látott engem? forgatásán készült mindkettő. Hernádi Judit akkor végezte a főiskolát, egy idős kokottot játszott, aki egy nagyváradi kávéház asztala mellett mereng a múltján, miközben régi képeit nézegeti. Ehhez kellett ezeket az úgynevezettjátszó fotókat előállítanom, így ő nem szerepelt a filmben, ezzel a külsővel, ebben a jelmezben, csak idősen. A fotózásnál a műteremben mindent berendeztem. Révész György ott állt a háttérben, ott leskelődött pipával a szájában. Én észre sem vettem őt, csak akkor, amikor Hernádi Judit azt kérdezte tőlem: „Mit csináljak a kezemmel!” Mondom, tedd a kebledre. S akkor szólalt meg Révész, hogy „Ferikém, nem volna jobb ötleted, hogy milyen kéz kerüljön a keblére?” Mire izgatottan azt feleltem: Volna, Gyuri bátyám, de nem tudok most mindennel foglalkozni! És kitört a nevetés a háttérben. Gobbi Hüda egy sírkertben, kaucsukbabával a kezében. Nem emlékszem erre a filmszerepére. Nem is volt ilyen. Ültünk egyszer a filmgyár büféjében, és a kollégáimmal beszélgettem. Nem azok a képek foglalkoztatnak elsősorban, amelyeket sikerült elkészítenem, hanem amiket ilyen-olyan oknál fogva nem, mondtam. Gobbi Hilda egy mellettünk levő asztalnál a forgatókönyvbe merülve készült valamelyik szerepére. S én azt meséltem, hogy ifjú koromban, Cegléden, nagyon sokszor jártam el a házunk közelében levő temetőbe. Egyszer, amikor belestem a rossz kerítésen, a gyerekparcella egyik sírjánál egy zilált tekintetű nőt láttam, ölében játék babával. Kombináltam hozzá egy történetet, hogy valószínűleg a lánya síijánál van, és még azt is elmondtam a többieknek, hogy úgy éreztem, nem lett volna etikus lefotóznom őt a lyukon, ezért nincs is meg a kép. Ahogy ezt kimond- tam, abban a pillanatban megtalált Gobbi Hilda: „Csináljuk meg!” De annyira váratlanul ért a hangja a szomszéd asztaltól, hogy odafordultam és megkérdeztem: Mit, művésznő? „Hát azt a történetet, amit előbb elmeséltél!” De mire kinyitottam a számat, nagyon határozottan előkapta a noteszát, és elkezdte mondani, hogy: „Holnapután találkozunk az Andrássy úton, a Művész Cukrászdában, te hozod a babát, én az öltözéket a Nemzetiből, s a Trabantommal kimegyünk a Kerepesi úti temetőbe. Te addig megnézed a helyszínt is, kiválasztod a legalkalmasabb sírhelyet.” Kiosztotta a feladatot. Mire felocsúdtam, már el is dőlt minden. Boldogan meséltem a kollégáknak, hogy Gobbi Hilda modellt fog állni nekem, mire jött a logikus kérdés: „És mennyit kér érte a művésznő?” Te jó ég, feleltem, én erre nem is gondoltam. „Hát, meg vagy te őrülve? Egy Kossuth-díjas színésznő csak úgy feláldozza neked a napját? Nem fogod tudni kifizetni. A gatyád is rámegy.” De már nem volt visszaút. Megcsinálom, ha minden értékem rámegy, akkor is, gondoltam. A megbeszélt időben találkoztunk a Művészben, kora nyár volt, Gobbi Hilda már ott üldögélt sötét ruhában, pedig időben mentem. Irány a temető! Útközben kiderült: tanulmányozta az elmekórtan idevágó szakirodalmát, hogy a teljesen széteső őrülttől a csendes, befelé forduló elmeháboro- dottig mindent el tudjon játszani a helyszínen. Nagyon nagy sorozatot készítettünk. A végén megállapodtunk, hogy három nap múlva találkozunk, viszem az előhívott, lenagyított képeket. Ki is terítettem az asztalra az egészet, ő pedig, mint aki egész életében zsűrizéssel foglalkozott, elkezdte leforgatni szép sorjában azokat a fotókat, amelyek nem tetszettek neki, majd rámutatott arra az egyre, amelyet a legjobbnak talált. Egyezett az ízlésünk. Nekem is az volt a kedvencem. És akkor jutottunk el oda, hogy megkérdeztem, hogyan is állunk anyagilag. Elkezdtem hebeg- ni-habogni, hogy művésznő, tetszene megmondani nekem, hogy mivel is tartozom? Neki erre kerekre nyílt a szeme, a nyakamba ugrott, megcsókolt, és azt mondta: „Te bolond, játszottunk egyet!” Darvas Lilit a Makk Károly rendezte Szerelem forgatása során fényképezte. De ez a pillanat, ahogy a körülötte zajló történésekből kilépve, egy ódon fotelben zárkózik magába... ... ez nincs a filmben. Mivel unta az öltözőt, ahol rendszerint egyedül üldögélt, elég sokszor bent maradt a műteremben. Bejött, körülnézett, felmérte, hol nincs útban, melyik részen forgatnak a díszletben, talált magának valamilyen helyet, ott leült és elmerengett. Nem is biztos, hogy észrevette, hogy közben fotózom. Óriási színésznő volt. Juliette Grecóról, a franciák legendás sanzonénekesnőjéről is olyan portrét készített, amely zenében fogant. Ő is nagy kedvencem volt a maga idejében. Moszkvából repült Budapestre. Akkoriban még gyalog is ki lehetett menni a betonra a Ferihegyi repülőtéren. Leszállt a gépe, és az elsők között állhattam ott a lépcsőnél, amikor lejött. Nem volt kisminkelve, nem számított ugyanis a nagy érdeklődésre. Rengeteg fotós és hódoló várta őt. Szerencsém volt, hogy jól helyezkedtem el, így jó sorozatot készíthettem róla. Délután és este aztán az Erkel Színházban fotóztam őt, amikor már hatalmas műszempillákkal lépett színpadra. Harmadnap már ezekből a képekből vittem neki a sajtóértekezletre. Volt ott egy kitűnő televíziós operatőr, aki meglátott a sok fotós között, és hangosan azt kérdezte: „Mi van, te nem is hoztál fényképezőgépet?” Nem, én képeket hoztam, feleltem. „Mutasd!” Kezébe vette a képeket, alaposan megnézte mindegyiket, majd amikor meglátta ezt a portrét, körbemuto- gatta, hogy: „Gyerekek, most fogtok olyat filmezni, hogy kikaparják a fotós szemét.” Ázon a képen ugyanis Juliette Grecón egy gramm smink sem volt. Meg is ijedtem kicsit, hogy mi lesz, ha valóban nem fog tetszeni neki. A sajtóértekezlet végén a titkárnője, aki mellette ült az asztalnál, ahol Greco, anélkül, hogy felnézett volna, különböző fotókat és lemezborítókat írt alá, egyszer csak elcsúsztatta az általam készített felvételt. Greco erre felkapta a fejét, mire az operatőrkolléga már villogó kamerával rohant előre, talán abban reménykedve, hogy most jön a pofon, s neki ez meglesz. Ezzel szemben az történt, hogy a művésznő megkeresett a tekintetével, és azt mondta: „Merd, Monsieur!” És ráírta a képre, hogy „Amiti, Greco.” Barátsággal, Greco. Ezt a felvételt még abban az évben kiállították a bordeaux-i nemzetközi fotókiállításon, a rangos Photo Cinéma egész oldalon lehozta, ennek nyomán a holland Philips lemezkiadó cég, amely Greco albumát forgalmazta, szintén bekérte propagandacélokra. Anthony Quinnt, Cocoyan- nis Zorbáját és Fellini nagy erejű Zampanóját hol sikerült lencsevégre kapnia? A Lánchíd budai hídfőjénél, 1966-ban. Olvastam, hogy itt forgat egy külföldi produkcióban, egy román földművest játszott a filmben, aki a második világháború idején nekivág a világnak. Engedélyt kértem a film producerétől, hogy fotózhassam a művészt, és nagy örömömre meg is kaptam. Bár a szeme le van hunyva a képen, valójában mégis úgy tűnik: megvan a tekintete. Mindig ezt dicsérték a képen. Huszárik Zoltán a Csont- váry forgatásán óriási kaktuszok között. Előjátszik a film egyik szereplőjének egy szicíliai villa kertjében. Zoli tündéri ember volt. Ötvenévesen ment el, rengeteg tervvel a fejében. Ment el a fotóosztály előtt a filmgyárban, bezörgetett az ablakon: „Feri, Spanyolországba megyünk, Nagy László verseit fogjuk megfilmesíteni!” Korai halálával komoly veszteség érte a magyar filmet. Rögzítőshow című kötetét egy Pozsonyban készült képpel zátja. Ezelőtt negyven évvel, amikor még nem állt az új híd Pozsonyban, az óvárosban, a templom falánál fényképeztem egy vasajtót, rozsdás lakattal. Ezzel a fotóval zárom eddigi éveimet. Most egy kis türelmet kértem magamtól, de a gépem nem porosodik. Vannak még elképzeléseim. Remélem, energiám is lesz a megvalósításukhoz.
