Új Szó, 2011. november (64. évfolyam, 253-276. szám)
2011-11-30 / 276. szám, szerda
www.ujszo.com UJSZO 2011. NOVEMBER 30. Kultúra 7 Megrázó filmes pillanatok a modern kori rabszolgatartásról - címszerepben a sárosfai Szitás Balázs Világ körüli turnén a Csicska A film kockáin a minimalista nyomorúság jelenik meg (Fotó: M&M Film és Laokoon Film) December 4-éig tart az Egy világ filmfesztivál Közeli-távoli problémák TALLÓS1BÉLA Budapesten a zsűri az idei filmszemle legjobb rövidfilmjévé választotta. Májusban megjárta Cannes-t, majd Sanghajban, a maga kategóriájában, szintén a legjobbnak ítélték. Alig két hete pedig a stockholmi film- fesztiválról is elhozta a legjobb rövidfilmnekjá- ró díjat. Till Attila rendezéséről van szó, a Csicska (Beast) című magyar produkcióról. CSANDA MÁTÉ Két fő karakterre épül az egész látvány: az egyik oldalon az apa (Thuróczy Szabolcs), egy vidéki kistermelő, aki mezőgazdálkodásból, piacozásból éppen hogy el tudja tartani feleségét és három gyermekét. Meg a címszereplő, az egész sztori bökkenője, problémája és éle, aki a film húsz perce alatt alig szólal meg, merthogy csak a dolgát végzi: a család csicskása, az ötvenezer forintért megvett modern kori magyar rabszolga - a sárosfai Szitás Balázs alakítása. A film minden mozzanata a modern kori rabszolgaságról szól, egy Magyarországon is szomorúan aktuális jelenségre reflektálva. Nem egy színpadi szegénységet látunk, nem is egy lecsupaszított, minimalista nyomorúság jelenik meg - a legtöbb mozzanat akár egy híradós dokumentumfilm képanyagából is származhatna. Az udvaron, az istálló körül is minden olyan valóságszagú, a füvön szétszórt műanyag játékoktól kezdve a konyha és az ebédlő- asztal hangulatán át a mackónadrágok és tornacipők látványáig. Till Attila forgatókönyve leheletfinoman, igen precízen és könyörtelenül kirajzolja, hogy miféle szövődményeket, beteges egymásba hurkolódá- sokat termelhet ki a mindent átjáró szegénység. Hogy az egymásra utaltság, a kényszeres egymásba csimpaszkodás olykor mennyire torz és embertelen életformákat képes eredményezni. S ahogy a családot is elsősorban a keménykezű apa tartja életben, a film dramaturgiája is inkább az ő alakja köré szerveződik, színészileg is ő a hangsúlyosabb karakter. Ha viszont csak a képek, vizuális ingerek és rácsodálkozások felől figyelem az egészet, akkor egyértelműen a csicska, a hol gépként, hol rabszolgaként, hol pedig játékként kezelt fiatalember áll az egész gyújtópontjában - sápadt, csontos arca, kábultan kiüresedett tekintete, amiben mintha mégis lenne valami furcsa frankensteines izzás, ernyedt tartása, nyúlott barna pulóvere, lassú, lompos mozdulatai, behúzott nyaka -, látszik rajta, hogy menne, szabadulna, kéredzkedne. Az apa persze nem ereszti. Nem mintha ő lenne az egyedüli főgonosz: tudja, hogy a fennmaradáshoz szüksége van rá, és azt is, hogy ha engedné, a fiú alighanem visszacsúszna a nyomor még szürkébb és még reménytelenebb bugyraiba. Alighanem. Szerencsére nem látunk egyperces néma csöndeket, emelkedett hallgatásokat vagy mesterkélten megszűrt fényhatásokat. Egyszerűen csak beszélni kezd az alföldi tanyavilág, a hátsóudvar, a málladozó vakolatok. A veranda, a tornác, a fóliasátor, s csupán egy-két pillanatra merevül ki az egész egy horrorszerű jelenetté, amikor a szolgát láncra verve elteszik pihenni, s az apa perspektivikusan távolodik az előtérből, mintha csak egy kora reneszánsz angyali üdvözlet képi szerkezetét látnánk, kifelé tartva a sötét istállóból, bele a gazos-kigyúrt kertbe, a horizont felé. Néhány másodperc erejéig a Bice-Béka című Poe-novella emléke is bevillan. Csakhogy míg ott a címszereplőnek, a torzszülött bohócnak sikerül világraszóló bosszút állnia gazdáin és eltartóin, a királyon és miniszterein, ez esetben szó sincs megváltásról. Itt, Till Attila képsoraiban, a magyar tanyavilágban, semmi csattanó, semmi parádés megoldás nem kínálkozik. Látunk ugyan egy menekülési kísérletet, de mire lepereg a film, nyilvánvalóvá válik, hogy a végkifejlet (a vég) elegánsan és szomorúan nyitva marad. Sejtetve, hogy a szegényes realitás, a mindennapi rutin és az egymásra utaltság végül is minden másnál erősebb kötőanyag. Pozsony. Az idén tizenkettedik évfolyamába lépő Egy világ (Jeden svet) elnevezésű doku- mentumfilm-fesztivál annak idején azzal a céllal indult, hogy elsősorban a fiatal nemzedék figyelmét a nagyvilágra irányítsa, s felismertesse: problémáink nem szűnnek meg, illetve zárhatók le saját hazánk határaival. A világ bármely távoli pontján történő események érintenek bennünket valamilyen formában, s nem lehetünk közömbösek irántuk, mivelhogy a világ egy - ahogy a fesztivál címe állítja. A fesztivál ahhoz igyekszik hozzájárulni, hogy dokumentumfilmek segítségével behatóbban - ne csak a hírek-tu- dósítások szintjén - ismerhessük meg a világnak azokat a közelebbi-távolabbi helyeit, ahol valamilyen konfliktushelyzet zavarja az élet rendjét. A fővárosban tegnap kezdődött fesztivál 70 dokumentumfilmet mutat be, nyolc tematikus szekcióba sorolva az alkotásokat. Az idei évolyam fő témája a világháló. Ezzel összefüggésben új szekció is megjelent, mely a kommunikációs trendekre fókuszál. Ez a tematikai blokk, melynek elnevezése: Az új médiák világokat változtatnak, az arab világban történő változásokkal foglalkozik. A szabadság útjai szekció dokumentumai főként Burmára (Mi- anmar), Fehéroroszországra és Kubára figyelnek. De az afrikai Kamerunról is szó lesz, ahol a homoszexualitást még mindig büntetik. További szekciók az emberjogi problémákat felvető filmeket, az emancipáció afgán és iráni hőseinek törekvéseit megörökítő mozgóképeket csoportosítják. De van olyan szekció is, melynek eredetiben beszédes a címe: Naša r/evo- lúcia - mely az evolúció és a re- volúció szót vegyítve arra utal, hogy e blokk filmjei (a poszt- kommunista országokban vizsgálódva) a múlttal való kiegyezés problémakörét feszegetik. Ezúttal sem hiányoznak majd azok a mozgóképek, amelyek a bolygónk védelme, illetve megmentése érdekében kifejtett tevékenységet dokumentálják. A fesztivált tematikus tanácskozások, vitaestek is kiegészítik, amelyeken olyan témákról lesz szó, mint az arab forradalmak, a fehérorosz diktatúra, a romák szegregációja, az atomenergia Fukusima után, a homoszexuálisok jogai, a feminizmus, a hazai bíróságok helyzete, de szó lesz arról is, hogyan ismerkedjünk a világhálón. A fesztivál pozsonyi helyszínei: a Lumiere mozi, a Mladosť mozi, az SZNG moziterme, a KC Dunaj és az A4 - Nultý priestor. Az Egy világ egyes alkotásait márciusig Szlovákia más városaiban - köztök Kassán, Nyit- rán, Rimaszombatban, Besztercebányán, Rozsnyón - is láthatja majd a közönség. A teljes program, az egyes filmek rövid leírása és egyéb praktikus információk megtal- hatók a www.jedensvet.sk honlapon. Ardamica Ferenc köszöntése Losonc. Hetvenedik születésnapja alkalmából holnap a Magyar Kulturális Központban köszöntik Ardamica Ferenc írót, újságírót. Laudációt mond Mizser Attila költő, a Palócföld című folyóirat főszerkesztője. Ardamica Ferenc eddigi munkásságáért megkapta egyebek közt a Szlovák Irodalmi Alap díját (1996), a SZMÍT nívódíját (1998), a Magyar Újságírók Országos Szövetsége pedig 2006-ban Aranytollal tüntette ki. A születésnapi köszöntő kezdési időpontja: 16.30. (ú) A NaNoWriMo-mozgalmat a befutott írók is felkarolták, Neil Gaiman, Audrey Niffenegger és Meg Cabot biztatta a résztvevőket November a regényírás hónapja; a mennyiség számít, nem a minőség BŐDT1TAN1LLA A mai napon világszerte több ezren finiseinek a regényükkel. November ugyanis a NaNoWri- Mo, a National Novel Writing Month, vagyis a nemzeti regényíró hónap. A mozgalom 1999-ben az USA-ban indult, mára azonban nemzetközivé vált. Tavaly világszerte több mint kétszázezren kapcsolódtak be, s 37 500-an sikerrel teljesítették a célkitűzésüket, köztük 36 magyar. A NaNoWriMo szabályai egyszerűek: novemberben (elsejétől harmincadikéig, éjféltől éjfélig) kell írni egy legalább 50000 szavas regényt. Aki ezt megteszi, NaNo-győztesnek számít. Nem a minőség, csakis a mennyiség a fontos. Ez persze első hallásra szentségtörésnek tűnhet. De nem az: mint Rudolf Anna, a magyar csapatkapitány magyarázza, a lényeg, hogy az ember elhallgattassa magában a „belső szerkesztőt”. „Voltaképpen arról van szó, hogy meg kell engedni magadnak, hogy szemetet új. Vacakot. Értéktelent. Rossz szöveget. Mindenfelé egymást érik az olyan pályázatok, felhívások, versenyek és tanfolyamok, amik arról szólnak, hogy írj valami fantasztikusan utolérhetetlenül fenomenálisát. Sőt, mindenkinek tele van az élete olyan elvárásokkal, amikor valami jót kell nyújtania. Felmented magad mindenféle elvárás alól. Hiszen egy olyan regény, amit egy hónap alatt írnak, valószínűleg pont olyan lesz, mintha egy hónap alatt írták volna. A cél tehát nem jó próza írása, hanem az, hogy a delikvens írjon, és lehetőség szerint közben érezze magát minél jobban. A NaNo arról szól, hogy nem kell az írásodnak jónak lennie. Ilyen mennyiséget ennyi idő alatt nem is nagyon lehetne jól megcsinálni” - mondja Rudolf Anna, akit a magyar résztvevők (idén 95-en vannak) talán inkább Poggi néven ismernek. A csapatkapitány ugyanis, társkapitányával, Mélykúti Katalinnal együtt az interneten és a való világban is koordinálja a régiója „WriMóit” (a NaNós szlengben így nevezik a résztvevőket), motivációs leveleket küld, közös akciókat szervez, s közben persze íijaamagaregényét. Rudolf Anna idén hetedszer vágott bele a regényíró nagy kalandba, s az első alkalmat kivéve mindig el is jutott az ötvenezer szóig (sőt, még annál is jóval tovább, a történet ugyanis nem mindig akar véget érni az ötvenezredik szó leírása után). ,A NaNo egy életérzés. Hat év hosszú idő. Szeretek írni, és főleg szeretek novemberben, csoportosan írni. Ha valamikor év közben eszembe jut egy ötlet, nem kell tologatnom, hanem beteszem az agyam egy kis fiókjába, hogy ’majd novemberben előveszem’. Tudok vele előre számolni, hogy novemberben elfoglalt leszek, tudok úgy tervezni, hogy nem vállalok el sok feladatot ilyenkorra. Nem forog éppen a NaNo körül az életem, de állandósult része - mondja a magyar csapatkapitány, s hozzáteszi, a NaNo egyik nagy pozitívuma, hogy egy olyan magányos folyamatot, mint az írás, közösségi élménnyé változtat. - Amikor valaki rossz passzban van, kedve volna feladni, biztos, hogy ráugrik vagy fél tucat ember, és megkérdezi: ’de most miért nem írsz?’ És ’ha engedetlen a főszereplőd, öld meg!’ A hivatásos nagy írók is azt mondják, a legfontosabb, hogy az ember minden nap írjon, akkor is, ha ‘ jól megy, és akkor is, ha rosszul, hogy a nehéz napokat is át kell vészelni valahogy, olyankor sem szabad feladni. Ez tartja életben a történetet, ettől fejlődik az íróember és a cselekmény is. A NaNo, ha mást nem is, legalább annyit elér, hogy egy hónapon át a résztvevők minden nap írnak. Csak azt nem szabad elfelejteni hónap közben, hogy ettől a harminc naptól még nem leszünk nagy írók.” Van azonban nem is egy olyan NaNós regény, amely végül nyomtatásban is megjelent (nyilván nem a harminc nap alatt összeállt nyersváltozat, hanem egy csiszolt, szerkesztett, rendesen összerakott szöveg). A teljes lista megtalálható a NaNo weboldalán (nanowrimo.org). Sara Gruen Vizet az elefántnak című regénye például nálunk is ismert és népszerű. Gruen egyébként egyike azoknak a befutott íróknak, akik motivációs szövegekkel segítik át WriMókat a holtponton, de az elkedvetlenedő írók Neil Gaiman, Audrey Niffenegger, Meg Cabot vagy éppen Naomi Növik biztató szavaiból is erőt meríthettek már. Az egyik legfelemelőbb érzés természetesen az ötvenezres álomhatár átlépése. „Hatalmas örömlöketeket szabadít fel, amikor az ember próbára teszi magát, kitűz egy csaknem telje- síthetetlennek tűnő célt, aztán győzedelmesen eléri azt - magyarázza Rudolf Anna. - Persze nem ugyanaz az érzés első alkalommal, mint másodjára, vagy ötödszörre, vagy akárhányadik alkalommal, de azért mindig nagy öröm marad. Az egy jó dolog, amikor az ember megbirkózik önmagával, és győztesen kerül ki a megmérettetésből.”
