Új Szó, 2011. november (64. évfolyam, 253-276. szám)

2011-11-29 / 275. szám, kedd

8 Kultúra ÚJ SZÓ 2011. NOVEMBER 29. www.ujszo.com ...és hazamentek a legények a zenekari árokból Bál van az operaházban ÚJ SZÓ-HÍR Laboda Kornél a Komáromi Jókai Színházban a Szegény Dzsoni és Árnika című mesét vitte színre Nagy családegyesítő történet Pozsony. Nagy a titkolózás a félbemaradt Faust-előadás kö­rül a Szlovák Nemzeti Szín­házban. Az opera történetében példátlan eset november 23-án történt az új épületben, ahol az első felvonás utáni szünetről visszaérkező nézőkkel közöl­ték, hogy műszaki okokból nem tudják folytatni az elő­adást. A színház honlapján a sajnálkozáson és bocsánatké­résen kívül csupán annyi sze­repelt, hogy a jegyek három munkanapon belül (azaz teg­nap estig) visszaválthatóak, vagy bármely másik előadásra érvényesek a színház új épüle­tében, kapacitásától függően. Később szivárgott ki, hogy a rejtélyes „műszaki okok” kifeje­zés a szellőzőrendszer meghi­básodását takarja. A zenekari árokba a berendezés fűtés he­lyett folyamatosan hideg leve­gőt fújt, a zenekar tagjai pedig nem voltak hajlandóak ilyen körülmények között játszani, ezért az első felvonás után összepakoltak és kivonultak az árokból. A kórus egyik tagja la­punknak elmondta, hogy a színpadon megfelelő volt a hő­mérséklet, vagyis az énekesek nem fáztak, ám szolidaritásból csatlakoztak kollégáikhoz, mi­vel ők is tudtak a klímaberende­zéssel kapcsolatos gondokról. A rendszer tehát nem ott és akkor hibásodott meg, a zenészek már hosszabb ideje panaszkodnak, ám a vezetés szerintük a füle botját sem mozdította. A te­ELOZETES Pozsony. Holnap az Ifjú Szi­vek Táncszínház patinás szín­háztermében 17 órakor kezdő­dik az Expired Passport 32. klubestje. Az est elején szlovákiai ma­gyar irodalmi folyóiratok (Iro­dalmi Szemle, Kalligram, Opus, Szőrös Kő) szerkesztői nyitott kerekasztal-beszélgeté- sen vesznek részt, ahol bemu­tatják a lapjukat, ismertetik az aktuális szám tartalmát, illetve elmondják véleményüket a (szlovákiai) magyar irodalom jelenlegi törekvéseiről és aktu­ális helyzetéről. 19 órai kezdettel az Expired Passport a szokásostól eltérően nem akusztikus, hanem „han­gos” koncertet ad, vadonatúj remben állítólag a kezdetektől rossz a légáramlás, ha a zeneka­ri árokban meleg van, a színpa­don elviselhetetlen a forróság, ha viszont a színpadon állóknak kedveznek a technikusok, a ze­nészekre húz a hideg. A színház illetékesei csupán annyit nyilatkoztak, hogy min­dent megtesznek a hiba elhárí­tása érdekében, és nem akarták túl részletes, belső informáci­ókkal untatni a közvéleményt, ezért szerepel első nyilatkoza­tukban a „műszaki okok” meg­határozás. Az operaelőadáson aznap több mint háromszáz fős kö­zönség volt az ország minden részéből, sőt egy budapesti há­zaspár is jelentkezett lapunk­nál, akik kifejezetten a Faust miatt érkeztek Pozsonyba. Ők természetesen lekésték a je­gyek visszaváltására megsza­bott három munkanapot, és a „becserélés” lehetőségével sem biztos, hogy élni tudnak. Egyelőre nem tudni, lesz-e következménye a botránynak a zenészekre nézve, mivel a munkatörvénykönyv szerint a munkáltató köteles biztosítani az alkalmazottak számára a munkavégzéshez szükséges feltételeket, beleértve a megfe­lelő hőmérsékletet is. Az álta­lunk megkérdezett, nevének elhallgatását kérő szereplő sze­rint a zenekar tagjainak muszáj volt a tiltakozás ilyen látványos formáját választaniuk, hogy a színház vezetése komolyan ve­gye a problémát és megoldást keressen. (juk) szerzeményekkel megspékel­ve. 21 óra körül érkezik az est fénypontja, a Sonia és a Soul- breakers. A perui Sonia Zamb­rano Janis Joplin zenéjének, a blues-rocknak a szerelmese, és kiváló zenészekből álló buda­pesti csapatával igazi hatvanas­hetvenes évekbeli vibráló, di­namikus blues-rock-funky-so- ulmuzsikával örvendeztetik meg a nagyérdeműt. Ez még korántsem minden! Hihetetlen produkciónak lehet szem- és fültanúja az, aki vé­gigüli a sepsiszentgyörgyi Mi­nestrone Band műsorát. A zenekari szünetekben a Fi­atal írók Körének tagjai a mo­dern zene és irodalom közti tá­volságokat döntögetik majd a pozsonyi estében, persze kizá­rólag játékos módon, (-lager-) Laboda Kornél idén vég­zett a budapesti Színház- és Filmművészeti Egye­tem színházrendező sza­kán, Babarczy László osztályában, előtte há­rom évig dramaturgiát tanult. Dolgozott alter­natív műhelyekben és kőszínházban egyaránt - színészként, asszisz­tensként, dramaturg­ként, rendezőként. VARGA EMESE A Komáromi Jókai Színház­ban Lázár Ervin Szegény Dzso­ni és Árnika című meséjének színpadi adaptációját vitte színre. A darabról és pályájáról kérdeztük. Hogy kerültél színházi pá­lyára, miért kezdtél el szín­házzal foglalkozni? A gimnázium évei alatt sok mindennel foglalkoztam. Az irodalom, a zene, a képzőmű­vészet, a film egyaránt érdekelt. Az érettségi évében úgy döntöt­tem, hogy filmes irányban sze­retnék továbbtanulni, mert a film az a műfaj, mely magába foglalja az említett művésze­teket. Csakhogy abban az év­ben, amikor én felvételiztem, nem indult filmes szak a főisko­lán. Viszont mindenképpen a tűz közelében akartam marad­ni, s így kizárásos alapon dön­töttem el, mire felvételizek: szí­nész nem akartam lenni, a ko­reográfiához nem értettem... És akkor volt egy olyan szak, hogy színháztudományi, mely­ről később derült ki, hogy ez tu­lajdonképpen a dramaturgiát jelenti. Fel is vettek. Három év után felvételiztem s átléptem rendezői szakra. Tulajdonkép­pen itt, a főiskolán ismerked­tem meg igazán a színházzal... Az előadások közül, melye­ket rendeztél, melyiket tartod mérföldkőnek, meghatáro­zónak színházi jelened szem­pontjából? Másodéves dramaturg ko­romban Szolnokon dolgoztam a Pogánytánc című előadáson Szabó Máté mellett. Tanulságos próbafolyamat volt, ráadásul az egyik színész megkért, hogy ál­lítsak neki össze egy József Atti- la-estet. Rendező szakos vizsgá­im mind fontos állomásai a pá­lyámnak. Sokféleképpen kipró­bálhattuk magunkat, első év végén Pécsett egy gyárban - egy Labor nevű helyen - dolgozott az egész osztály. A reneszánsz éve volt, s a projektünk meg­nyert egy pályázatot. Izgalmas munka volt, öt rendező - sok helyszín -, reneszánsz témák. Ugyanebben az évben kaptunk meghívást a Horgas Péter által létrehozott AKKU műhelybe - ahol performance-eket csinál­tunk. Szóval izgalmas szakmai kalandokban volt részünk... És milyen a te színházad? Az általad említett színházi formák és stílusok közül me­lyik áll hozzád a legközelebb? Nem eldöntött ez még... Annyira elején vagyok a pályá­nak, hogy amikor elkezdek va­lamin dolgozni, még nem dön­töm el előre, hogy ebből mi lesz, mindig az anyagból kiindulva alakul ki a forma. Nem szeretem előre kitalálni a dolgokat. Van egy képem a világról, tudom, mit akarok csinálni, vagy azt, hogy milyen lesz a hangulata az elő­adásnak, de részletekig nem kö­telezem el magam. A jelmez, a díszlet természetesen megvan előre vagy ha zenés az előadás, akkor a zene, ezek adnak egy ke­retet az előadásnak - de ezt le­számítva szeretem, ha a próbán születnek meg a dolgok. Én azt szeretem a színházban, hogy nagyon sok ember közös munká­ja adódik össze, mindenki bele tudja adni a kreativitását az elő­adásba, mindenki hozza a maga alkalmazott művészetét. S ebből a „kevercsből” egyszer csak ki- rajzolódikegy előadás. Meseelőadást rendezni na­gyobb kihívás? Vagy egysze­rűbb feladat? Amikor csinálok egy elő­adást, nem nagyon szeretem a szájába rágni a nézőnek a dol­gokat. Szeretem, ha valami za­varos, ha valami kicsit ködös, és a nézőnek dolgoznia kell azon, hogy pontosan megértse, mi történik. Szeretek darab nélkül dolgozni, úgy dolgozni, hogy nincs drámánk, csak szövegek, s abból valamit összerakni a pró­bák során. Ezt egy gyerekelő­adásban természetesen nem le­het megcsinálni, ahogy persze azt sem, hogy ez egy banális, buta dolog legyen, nem szabad szájba rágni a gyerekeknek a történetet, mert ez dacot vált ki teljes joggal - hiszen senki nem szereti, ha hülyének nézik. Más­részt viszont kell egy következe­tes sztori, és nagyobb intenzi­tásra van szükség a színészi já­tékban is. Ami nem azt jelenti, hogy egy gyerekelőadást végig kell üvölteni és rohanni, hanem nagyon pontosan kell játszani. A Szegény Dzsonit te vá­lasztottad. Miért? Amikor először rendeztem meseelőadást, ugyancsak egy gyerekkori kedvenc mellett döntöttem - Michael Ende me­séiből készítettünk egy mesejá­tékot. Most Lázár Ervinre talál­tam rá újra, akit már gyerekként is nagyon-nagyon szerettem. A szegény Dzsonit viszont anno nem ismertem, most olvastam először. Faragó Zsuzsa dramaturg­gal készítettetek egy új dra­matizált változatot. Miben más ez, mint a korábbi feldol­gozások? Nyilván amikor epikát ülte­tünk át színpadra, az egy megle­hetősen kényes művelet, mert nemcsak arról szól, hogy szétír­juk a dialógusokat, hanem drá­maivá is kell tenni egy-egy epi­kus elemet. Lázár Ervin próza­íróként megtehette, hogy lélek­tanilag indokolatlanul hagyjon néhány fordulatot, ezeken ol­vasva átsiklik az ember, de a színpad törvényei ezt nem vise­lik el. Egy-két helyen belenyúl­tunk a történetbe, sűrítettünk, a cselekmény nagy részét ez nem változtatta meg, csak teleraktuk belső mozgatórugókkal. Izga­tott bennünket a „keretjáték”, ahogy fokozatosan rávetül a me­sére, beleolvad, majd kilép. Apuka és lánya két szerepet ját­szik, két síkon is jelen van - ezek néha átfedik egymást, néha kommunikálnak egymással. És van egy családi történet, ami a mesébe nincs beleírva, de na­gyon egyszerűen kikövetkeztet­hető belőle. Nálunk ez a mese egy nagy családegyesítő törté­net, a problémás anyuka vissza- hozatala a családba. Hogy érezted magad Ko­máromban? Mi a benyomá­sod a komáromi társulatról? Nagy kedvvel, bizalommal és bátorsággal álltak a munkához. Nagyon sok színházban, ha az ember azt találja mondani a színésznek, hogy akkor most improvizálj, elküldik a fenébe, mert nem mondja meg ponto­san, mit akar látni. Itt ennek nyoma sincs. Sokat tréningez­tünk a próbafolyamat első felé­ben. És senki nem vonta ki ma­gát a tréning kötelezettsége alól. Mind szakmaüag, mind emberileg jó érzésem volt a ta­lálkozástól. Megjelenik Kerouac első regénye Washington. Életrajzírói és csodálói is elveszettnek hitték, Jack Kerouac halála után több mint negyven évvel mégis meg­jelenik az író első regénye. A beatnemzedék jelképének szá­mító szerző korai műve a The Sea is My Brother (A tenger a testvérem) címet viseli. Kerouac, aki 1969-ben halt meg, 1942-ben alig húszévesen kezdte írni a regényt, amikor az Egyesült Államok Kereskedelmi Tengerészeiének szolgálatá­ban állt. Az Úton című kötet előtti évekről szóló könyv csütör­tökönjelenik meg angol nyelven. A regény egyértelműen tük­rözi Kerouac vándorlás, a meghatározott cél nélküli kóborlás iránti szenvedélyét. A mű főszereplője, Wesley Martin „külö­nös módon, remeteként szereti a tengert”. Az író a fennálló társadalom elleni lázadóként írta le alteregóját. (MTI) A szépirodalom és a zene találkozása Fesztivál a Passporttal „Jó érzésem volt a komáromi találkozástól” Jelenet a Szegény Dzsoni és Ámika című előadásból

Next

/
Thumbnails
Contents