Új Szó, 2011. november (64. évfolyam, 253-276. szám)
2011-11-12 / 262. szám, szombat
SZALON 2011. november 12., szombat 5. évfolyam, 45. szám November 13. a magyar nyelv napja - a Magyar Parlament 2011. szeptember 26-i egyhangú, ellenszavazat és tartózkodás nélküli döntése A nyelv minékünk megtartó pillérünk Néha úgy érezzük, a kelleténél is intenzívebbek azok a viták, amelyek tájainkon a nyelvhasználatról szólnak. A megemelt hőfok mintha éreztetné, hogy többről van szó, mint csupán egy nyelv használatának lehetőségéről. CSÁKY PÁL Ha visszatekintünk a történelembe, láthatjuk, hogy az egyébként jobb sorsra érdemes kelet-közép-európai régió eléggé instabil, turbulens helye a világnak. Országok alakultak, majd megszűntek, többnemzetiségű birodalmak jöttek létre a helyükön, érdekek csaptak össze az emberek feje felett, háborúk tizedelték őket. S ezt a változatos kaval- kádot is túl kellett valahogy élni: egyénként is, de közösségként is. Bizony, gyakran megesett, hogy az állandósult változások között a nép ajkán élő nyelv volt az, ami a nemzet legmarkánsabb ismertető jelévé, összetartó erejévé vált. így volt ez a lengyeleknél azokban az években is, amikor Lengyelország gyakorlatilag nem létezett, amikor - öt alkalommal - a szomszédos országok felosztották egymás között. így volt ez nálunk, magyaroknál is 1541 után, miután de facto megszűnt a Magyar Királyság. A tágabb értelemben vett Magyarország területe három államalakulat fennhatósága alá került: az északi részek a Habsburg Császárság, a keleti részek az Erdélyi Fejedelemség, a középső és nyugati részek pedig hódoltsági területként az Oszmán Birodalom alá tartoztak. S ki lehetett ilyen körülmények között magyar? Az, aki magyarul beszélt, s aki magyarnak vallotta magát. Ám ha mindehhez hozzávesszük még azt a körülményt is, hogy a hivatalos ügyintézés nyelve az 1830-as évekig a latin volt, még egy szinten bonyolultabbá válik a kép - s még nagyobb fontosságot kap a népnyelv szerepe. Nem csak nálunk, magyaroknál volt fontos ez a kérdés. ,A felvilágosodás utáni cseh nemzet abban az értelemben új, hogy a régebbi, egységes és nyelvileg viszonylag közömbös hierarchikus cseh társadalomtól eltérően az egyenlőségre épül, és önmagát az anyanyelv alapján definiálja” - írja Jan Patočka Mi a cseh? című esszéjében. Az addigi cseh társadalomban két jelentős réteg alakult ki. A felsőbb réteget alkotó nemesség, ipari polgárság és gazdag kereskedő réteg a német nyelvet használta, míg a széles bázisú cseh nyelvű társadalom a szláv nyelvet. Az új társadalom, az új nemzet kialakulásához vezető folyamat elindítója a felvüágosodás szellemében megvalósult emancipáció, ideológiáját pedig az előromantika, Rousseau és Herder határozták meg. A nyelvi kérdés érzékeny témát jelentett a szlovákság számára is. Náluk kétszintű volt a verseny: az elsőben meg kellett vívniuk belső küzdelmüket az egyes nyelvjárások között, míg a második emancipációs küzdelmet jelentett a cseh nyelvvel szemben, s ez a küzdelem lényegében a szlovák nemzet önálló nemzetként való elismeréséért folyt, azt öltöztette nyelvi köntösbe. ,A cseh és a szlovák nemzet kapcsolata éppen Štúr felléptével A nyelvtudás azonban nem izolált kategória. Csak a tárgyi tudással egyetemben érvényesülhet... válik drámaivá, a kezdet a szlovák nyelv törvényesítése, amelyet a csehek sokáig elszakadásnak nevezetek. A döntő tett neve jellemző: ami számunkra szerves fejlődés eredménye és egyedüli lehetséges út volt, az a fiatal cseh burzsoázia számára árulás és hátba döfött kés” - írja Vladimír Mináč Itt nemzet él című esszéjében. Ez a nyelvi vita nem nyelvészeti vita volt, hanem politikai per. Per a szlovák önállóságért. S nálunk, magyaroknál? A török hódoltság koráról így ír Nemeskürty István:,A nemzet, a társadalom, a nép élni igyekszik. Megszervezi önmagát, iskolák, templomok, nyomdák, énekmondók: ha sikerül, még a törököt is megfutamítja. Kivirul a nyelvünk! A nyelv helyettesíti az államot, az országot. A nyelvünk - mi vagyunk! ” S hogy a nyelv mint nemzet- fenntartó erő müyen lelki támpontot jelentett a kor emberének, álljon itt erre például Kisfaludy Šándor Himfy szerelmeinek 1807-ben írt előszava: ,A nyelv köti az embereket egy oly nemzeti nyalábbá, melynek a politika vészei nem árthatnak. Nyelvünk nélkül egyenként ingadozó, gyökeret nem verhető nádszálak vagyunk, melyeket a politikának legkisebb szelei kitekerhetnek: szóval, a nyelv lelke a nemzetnek. Szükség tehát főképpen nyelvünket a lehető tökéletességre hoznunk - hacsak mindörökké meg nem akarunk a becsmérezés szerint maradni: egy vélekedéseink, szokásaink, indulataink, vallásaink által széjjelszaggatott, lelketlen, egyenetlen, viszály- kodó s emellett mégis nemzeti büszkeséggel nevetségesen felfújt embercsoport.” A probléma tehát nálunk is fennállt még a huszadik század elején is, hiszen hasonlóképpen fogalmaz Füst Milán is nyolc évtizeddel ezelőtt, A magyarokhoz című ... a tárgyi tudást pedig csakis anyanyelven tudjuk a leggyorsabban, leghatékonyabban megszerezni. írásában: „Szent e nyelv! S több kincsed nincs neked! Ne hagyd tehát, hogy elmerüljön, visszasüllyedjen a ködbe, melyből származott.” S ugyanez pragmatikus átiratban Kosztolányinál, a Lélek és nyelv című írásban: „Ha idegen nyelven tár- salgunk, bármennyire is otthonosak vagyunk benne, bizonyos idő múltán kifáradunk. Érdeklődésünk lankad, tompul: pihenni vágyunk... Csak az anyanyelvvel nem lehet soha jóllakni, csak azt fogadjuk magunkba korlátlanul úgy, hogy minden szemerjét azonnal vérré változtatjuk.” Van egy régi magyar mondás: ahány nyelvet tudsz, annyiszor vagy ember. Ám tegyük mellé a szintén régi (Comenius által is hirdetett) intelmet: a műveltséget, de a tudást is az anyanyelveden tudod elsajátítani a leghatékonyabban. A közelmúltban egy barátom mondta lelkesen: képzeld, négy gyerekem közül kettő a nyelvtudása miatt nyert nemzetközi pályázatot. Mindkettő multinacionális cégnél pályázott, s mindkettő esetében a pályázati kiírás feltétele volt, hogy az érdeklődő jól tudjon angolul, németül, csehül, szlovákul és magyarul. A multi ugyanis egységnek látja Kö- zép-Európát. A fenti kívánalmak pedig ki másnak, mint egy szlovákiai magyarnak írattak ki. Mert sok prágai tud angolul és németül, de melyik közülük magyarul is? Ugyanez Budapesten: a német s az angol nyelv ismerete evidencia, de ki tud közülük csehül vagy szlovákul? Úgy vagyunk ezzel, mint az olimpiára készülő versenyzők. Ha sikeresek akarunk lenni, több nyelvet kell tudnunk. Ez többletmunka, természetesen. De többet is érünk a folyamat végén. A nyelvtudás azonban nem izolált kategória. Csak a tárgyi tudással egyetemben érvényesülhet. Azt pedig csakis anyanyelven tudjuk a leggyorsabban, leghatékonyabban megszerezni. „Hol találkozhattok velünk? Személyesen: Egyetemeken, kulturális rendezvényeken, felolvasóesteken és persze mindenhol, ahova meghívtok" Itt a Fiatal írók Köre! - Új írónemzedék a láthatáron CSANDA GÁBOR Augusztus végén, még nyíltak a kertben a nyári virágok, Tappancs, a kutya, a kert és az udvar gazdája, apró bocsként hempergőzött a szokatlanul sok láb közt, de azért úgy, hogy lehetőleg ne legyen láb alatt. Merthogy fontos dolgok történtek. Lábak alatt ugyanis a Fiatal írók Köre (FÍK) alapítóinak lábait kell érteni. A Dunaszerdahelyhez közeli Balázsfán ugyanis ekkor, ezen a kutya meleg augusztus 26-i napon alakult meg a FÍK, mely a honlapja szerint jelenleg már 34 tagot számlál. A szervezet Hodossy Gyulának, a Szlovákiai Magyar írók Társasága (SZMÍT) elnökének kezdeményezésére jött létre, s még hivatalos létrejötte napján el is fogadta alapszabályát, meghatározta főbb célkitűzéseit s megválasztotta vezetőségét. Eszerint a Fiatal írók Körének elnöksége hattagú, elnöke Raj- kovics Péter, az elnökség tagjai: Angyal Sándor, Czucz Enikő, Hajtman Kornél, Takács Zsuzsi és Vörös Gergely - nagyon valószínűnek tartom, hogy nevükkel a szlovákiai magyar lapok olvasói már találkoztak. A kör, melyről a már említett honlapján kívül mozgalmas Facebook-oldala révén is több hírt kaphatunk, természetesen minden ifjú irodalmár ernyőszervezete kíván lenni, s mindenekelőtt a pályájuk elején állók támogatásában és ösztönzésében érdekelt. Még konkrétabban: a fiatal költők- írók bemutatkozási és publikálási lehetőségeinek körét kívánja bővíteni, megjegyzem, nagyon helyesen, hiszen a legtöbbük számára már szűk volt az írószövetség lapja, az Opus által évente két alkalommal Peron néven futó melléklet. A fiatal írók tehát - mint már annyi előttük járó nemzedék - ismét megszervezték önnön intézményes kereteiket, sőt, úgy tűnik, minden korábbi generációs kirajzásnál gyorsabban elérik céljaikat is; programjuk oly ütemben látszik megvalósulni, hogy hamarosan újabb tervekkel kell előállniuk, vagy a már megvalósultak elmélyítését és összehangolását fontolgathatják. Különösen jó azt látni, hogy örülnek egymásnak s ennek a maguk teremtette közegnek és közösségnek. Mellesleg, minden irodalmi kirajzás közösségi kisugárzó és belső önfenntartó ereje is addig tart, míg a benne való öröm és lelkesedés tart. Vagy még addig se, hiszen - s itt engedjék • • • meg a fiatalok, hogy Polgár Anikó bölcs szavait ajánljam figyelmükbe - „a nyáj csak addig marad együtt, amíg nem termeli ki vezéreit”. Mihelyt az igazán tehetségesek kiválasztódnak s elindulnak a csak nekik szabott pályán, a szervezet is kénytelen lesz újraértelmezni vagy újraszervezni magát. Hogy aztán ez az idő (szerencsére vagy sajnos) még menynyire nagyon távoli vagy nagyon közeli, az most, november derekán még nem látható. Az írásban, az irodalomban viszont az (is) jó, hogy értékével, hatásával nem lehet előre kalkulálni. S nem is kell. PERON Fiatal írók művei ...és az írószövetség OPUS folyóiratának melléklete, melyet a fiatalok az irodalom szerencséjére lassan már ki is nőnek
