Új Szó, 2011. november (64. évfolyam, 253-276. szám)
2011-11-12 / 262. szám, szombat
N em tudna tükörbe nézni, ha nem vállalná fel önmagát. Elismeri, 36 évesen nem biztos, hogy elegendő élettapasztalatnak nevezhető az övé, de úgy érzi, 20 éves kora óta nagyon sok rossz érte, ugyanakkor nagyon sok jó is, s a rosszból okul az ember. Megkapta a pofonjait, de megy tovább a saját útján. Bár nem szeretek vájkálni az emberek legintimebb ügyeiben, nem tudom megkerülni... Nyugodtan kérdezz a homo- szexualitásról, engem nem zavar. Szóval - vállaltad a dupla kisebbséget. Egy pillanatig sem tartottál attól, hogy mit von maga után. Ilyen dolgoktól nem félek, számomra a homoszexualitásom és a magyarságom nem téma. Ez van. Ha az ember felvállalja saját magát, akkor vállalja ezt is - azért ez nem mindig egyszerű. Mert magyarnak születik az ember. De homoszexuálisnak? Úgy érzem, én ilyennek születtem. S mindig vállaltam. A pozsonyi GUnaGÜ színházban van egy darabom önmagámról, decemberig fut, mert már négy éve játsszuk, s számomra nagyon nehéz újra és újra visszazuhanni abba a mélybe, amelyből írtam a darabot. Teljesen a padlón voltam, kellett, hogy kibeszéljem magam. Segítségre volt szükségem, ezt a színházigazgatónktól, Viliam Klimácektől megkaptam. A GUnaGU-ban 1998 óta játszom - havonta egyszer egy saját talkshow-m is van. A Hot dog vagyok című darab pedig egy olyan művészi vallomás, amelyben meg akartam osztani az érzéseimet az emberekkel. Azt hittem, eljátsszuk tíz-tizenötször a darabot, de már pár száznál tartunk, s most egyre nehezebb megosztani az életem a nézőkkel, mert már máshol tartok. Egykor megkönnyebbülést hozott, az idők során azonban teherré vált Mert újra és újra átéled az életed bizonyos szakaszát. Manapság teher újra belekerülni abba a helyzetbe, amelyből kiindultam, teher végigjátszani az életemet. Mert eljátszok egy olyan részletet, amelyik kellemeden a számomra. Nem a betegségemről, a homoszexualitásom felismeréséről van szó, hanem a felvállalásról. Az improvizált darab arról szól, hogy milyen valójában itt, Szlovákiában 2000-ben vagy 2008-ban homoszexuálisnak lenni, hogy élnek a melegek, hogy éltem én, hogy élnek itt az emberek, mennyire létezik pro- miszkuitás. Erről pedig nehéz őszintén beszélni. De csak így érdemes. Őszintének nem könnyű lenni - ma sem. Farizeusok az emberek. Nehéz ezzel élni a szakmában is, mert sok a képmutató. Ha őszintén kimondjuk a dolgokat, ha a magunk útját járjuk, nehézzé válik az élet. Én nem játszottam meg magam. Három évig dolgoztam egy fit- neszközpontban edzőként, mert 2011. november 12., szombat, 5. évfolyam, 45. szám Jó volt önmagámmá válni 17. oldal „Szeretek élni, s ebből merítek erőt” Úgy érzi, 20 eves kora óta nagyon sok rossz érte, ugyanakkor nagyon sok jó is, s a rosszból okul az ember. Megkapta a pofonjait, de megy tovább a saját útján«?-* Vállalta a másságot, a tévé nagy nyilvánossága előtt vállalta a kettős kisebbséghez való tartozását. Horján Viktor heteken át egy férfival táncolt a Markíza Lets Dance műsorában, közben azt sem felejtette el elmondani, hogy magyar. egyszerűen nem tudtam megélni a szakmámból. Naponta színpadon állok, huszonötször havonta, de ez nem munka, hanem - hogy is mondjam - hobbi. Tíz évig játszottam az Új Színpadon, ezenkívül az Arénában, a bábszínházban, a Radosinai Naiv Színházban, 1998 óta vagyok a GUnaGU-ban. Bábszakon végeztél, Budapesten is töltöttél bizonyos időt, és Komáromban, a Jókaiban is... Két évig voltam Komáromban, Kiss Péntek József volt az igazgató, s nem vállaltam egy szerepet, mire azt mondta, hogy „a karrieremnek annyi...” El is jöttem Pozsonyba. Nem volt könnyű dogod, mert magyar akcentusod volt. Ez volt az egyik gond. De rendkívül nehéz Pozsonyban érvényesülni egy olyan embernek, aki kirí, mint én. Jött azonban Jozef Bednárik, aki ma már jó barátom. Mindent megbeszélek vele, ami a magán- és a művészi életemet illeti. Tőle kaptam a lehetőséget az Örült nők ketrecében, s azóta elindult a karrierem. A fitneszség nem volt újdonság számodra, édesapád is ezzel foglalkozik. Igen, ő profi módon foglalkozott vele, számomra ez örökség volt, és érdekelt. Egy napon rájöttem, nem tudok megélni havi négyszáz euróból, ezért döntöttem a fitneszedzősködés mellett. Már több mint egy hete nem táncolok, de nincs sok szabad időm, rádióban, tévében szerepeltem, meghívtak az Adela show-ba. De nem tudom, mi lesz egy hét múlva... Bár most a Let’s Dance révén ismét tudomást vettek rólam. Volt egy ember, aki felhívott, hogy „Viktor, maga még él?” A betegségedről nyíltan beszéltél, nem titok, hogy hererákban szenvedsz. Ez azért megdöbbenti az embert. Két-három hétig, egy hónapig eltart a döbbenet, de aztán elmúlik, s vagy mély depresszióba esel, vagy rájössz, hogy szeretsz élni. Én szeretek élni, s mindent, amit még az élet tartogat számomra, ki szeretnék használni. Ezáltal annyira megerősödtem, hogy gúnyt űztem a betegségemből, s minél kevésbé bírtam, annál többet dolgoztam. Szeretek élni, s ebből merítek erőt. Az édesanyám, épp tegnap beszéltem vele telefonon, nagyon félt, azt mondja, dolgozzak kevesebbet. Ám én nem tudok pihenni, ha csak egy dolgot csinálok, nekem az nem elég. Táncoltam, premierem volt Bednárikkal - egy sanzonest -, aztán egy kis lélegzethez jutottam, mert csak két rádiófelvételem volt. Milyen a kapcsolatod az édesanyáddal? Hála a jó Istennek nagyon jó, olyan szüleim vannak, akik csaknem negyven éve együtt élnek, s a húgommal is, aki tanárnő, nagyon jól kijövünk, on is volt párszor a Lets Dance-en. A szüleim féltenek, mert vállalom önmagam. Hagytam, hogy egy jó ügyért meztelenül lefotózzanak, darabot írtam magamról, táncoltam férfival, s a világon eddig csak három ilyen pár volt. Igaz, előtte összevesztünk, két hétig nem beszéltünk, amikor megtudták, hogy táncolni fogok, nagyon ellenezték. Végül, amikor nyolc hétig tartottuk magunkat, ők is büszkék voltak rám. S any- nyira jólesik, hogy a szüleim felnéznek rám - és szeretnek, mert nem könnyű felnézni egy olyan emberre, mint amilyen én vagyok. Kezdetben nagyon negatívak voltak a reakciók. Ezért is adtam csak két interjút az egész táncverseny alatt. Most is megválogatom, kinek nyilatkozom, miért beszéljek azokkal, akik bántottak A táncversenybeli partneredet, Marek Vránát te választottad? Előtte nem ismertem, a produkció hozott még két embert, de végül is közösen választottunk, aszerint, hogyan fogunk illeni egymáshoz, már ami a vizualitást illeti. S végül kellemesen meglepett, hogy Marek sose volt ismert, nem szerepelt a tévében, de egyik napról a másikra felvállalta önmagát. Le a kalappal előtte. Szimpatikus srác, jó barátok lettünk, négy hónapig voltunk összezárva, többet voltam vele, mint a saját élettársammal. Sok mindent megbeszéltünk, sok bennünk a közös, ami a művészetet, az esztétikát, a táncot illeti. Jól éreztem magam vele, szép négy hónap volt. A színészeten kívül rengeteg dolgot csinálsz. Hol érzed magad leginkább otthon? A GUnaGU-ban. Érzem, hogy szeretnek a nézők, akik pár centiméterre vannak tőlem. Végül is majdnem mindenben játszom ott. Májusban kezdek próbálni egy új drámát, amit rólam írt Viliam Klimáček - a rákról fog szólni. Pedig azt mondtad, hogy az előzőt abba kell hagynod, mert újra és újra átéled a betegséget. Azzal is szeretnék kicsit küzdeni ellene, hogy megmutatom, vannak olyanok, mint én, akik erősek, és harcolnak. Mert én mindig harcolok. Szeretném megmutatni a másságát ennek a betegségnek is, mert úgy érzem, jól vagyok, meggyógyulok... Pozitív beállítottságú vagyok, van egy szép kapcsolatom, egy kellemes otthonom, a munkámat szigorúan elválasztom a magánéletemtől. S ez nagyon fontos! Urbán Klára
