Új Szó, 2011. november (64. évfolyam, 253-276. szám)
2011-11-12 / 262. szám, szombat
Szombati vendég 9 www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2011. NOVEMBER 12. Udo Kiér: „Az ördögi csapdák vonzanak. Egy tébolyító bestiával vagy egy igazi pokolfajzattal nagyobb kalandokat élhet meg az ember..." Démoni figurákkal került be a hollywoodi filmekbe Kierspe. Udo Kierspe. Ez a hivatalos neve. így azonban csak a közeli rokonai, egykori iskolatársai ismerik. Európában és Amerikában egyaránt a legtöbbet foglalkoztatott német színész Udo Kierként lett. Három betűt hagyott el a vezetéknevéből, de világhírt kapott helyette. SZABÓ G. LÁSZLÓ Szabályos testhez szabálytalan arc, zöld macskaszemek, hideg, riasztó tekintet, visz- szafogott stílus. Ami viszont ugyanennyire jellemző rá: a csillogó értelem, a magas fokú intelligencia, a kifinomult modor. Frankensteinjén, a hetvenes években, tömegesen ájultak el a mozikban. Külső adottságaira építve egymás után osztották rá a taszító, hátborzongató alakokat. Pedig nem mondható Csúnya férfinak. Első látásra megnyerőnek sem. Izgalmasnak annál inkább. Ezt fedezték fel benne a világ legkülöncebb rendezői is. Jellegzetes vonásai mögött az extra kategóriát. A vérben pancsoló, gyilkos vadat. Az elátkozott gonoszt. A horrorfilmek hősét. A telhetetlen vérszívókat. „Fáradt vagyok a bűntől” - súgja a fülembe magyarul Udo Kiér, de úgy, hogy közben kiráz a hideg. A dobhártyámra lehelte a szavakat, ajka a fülcimpámhoz ért. Tud még pár szót magyarul. Jancsó Miklóssal forgatott 1979-ben a Magyar rapszódiában. Egy évvel később már Bódy Gábor rendezte a Nárcisz és Psychében. Később két tévéfilmben: a Katonákban és a Krétakörben. Alakításaiért a magyar kormány díját kapta. Nagy rendezők ikonikus figurája. Andy Warhol, Paul Morrissey, Fassbinder, Wim Wenders, Lars von Trier, Gus van Sant színésze. Véres arccal, fagyos mosoly- lyal jön a beszélgetésre. Karlovy Vary menti a menthetetlent: káprázatos háttérképet kínál a zavarba ejtő látvány mögé, Udo Kiér sejtelmes hangja valahogy mégis elvonja a figyelmemet róla. Végül is tetszik... külsőleg is készült az interjúra. Ön, aki Frankensteinként élve boncolta áldozatait, Trier filmjében, a Királyságban pedig úgy festett, mintha egy vérrel teli vödörből húzta volna ki a fejét, idejön egy tökéletes maszkkal. Az ügynöke helyett a sminkesét hozta magával? Örülök, hogy nem kell magyarázkodnom. Azt hittem, a nyitókérdést ezekkel a véres horzsolásokkal szolgálom. De ha nem, hát nem. Megkérdezhetem... ... ne kérdezze! Legyen elég annyi, hogy egy apró baleset kézzel foghatatlan eredménye. Nem mély a seb, de felszisszennék, ha hozzáérne. A sebzett arcú Drakula. Az „önfelmetsző” Jack. A szakadt képű Frankenstein. Könnyű megfogalmazni a látványt. Tényleg, kit nem játszott még ezen a vonalon? Magát az ördögöt is rám osztották már, csak vérfarkas nem voltam eddig. Az még hátravan. A vámpírokkal is rokoni kapcsolatban állok. Legutóbb Izlandon szürcsöltem egy szűzlány vérét. Kap azért olykor-olykor hétköznapi figurákat is. Rendőrfőnököt, terroristát, autó- kereskedőt. Azok is illenek a fizimiskájához. Bár láttam egy fiatalkori képét a neten... dús, sötét haj, szúrós szempár, érzéki ajkak... nagy étvágyú, vagy inkább mohó ágytomász benyomását keltette. A szerelmi történetek messziről elkerültek, ha erre kíváncsi. Bennem mindenki az ördögöt látja. Fiatal korom óta. Mondjuk, engem sem tömé ki a frász, ha egy angyallal töltenék egy éjszakát. Az angyalok unalmasak. Az ördögi csapdák vonzanak. Egy tébolyító bestiával vagy egy igazi pokolfajzattal nagyobb kalandokat élhet meg az ember. Színészként is ezek a szerepek kavarják fel a fantáziámat. A szeretni való, pozitív hősöket szívesen meghagyom másoknak. Azok engem felettébb untaménak. A nők közül sem a finom, törékeny szépségekért rajong. Brigitte Nielsen, Pamela Anderson... dús keblek, hosz- szú combok, festett loboncok. Madonna és Nicole Kidman is a kedvenceim közé tartozik. Madonnával videoklipeket forgattam, Nicole-lal a Dogville- ben játszottam, és kézen fogva sétáltunk végig a cannes-i fesztivál vörös szőnyegén. Alighanem úgy festettem mellette, mintha a gorillája lettem volna. Élveztem nagyon. Olvastam egy döbbenetes történetet a születése körülményeiről. 1944, Köln. Közeledik a háború vége. A szövetségesek azonban még javában lőnek. Nem sokkal a születésem után bombatámadás érte a kórházat. Igen. A romok alól szedtek ki bennünket a mentők. Anyámat és en- gemet is. Csoda, hogy életben maradtunk. La stagione dei sensi. Ez az első film a neve alatt. Huszonöt évesen, 1969-ben forgatta. De nem abban kaptam az első szerepem. Az egy rövidfilm volt, A St. Tropez-i út. Huszonkét évesen kerültem bele. Méghozzá úgy, hogy Németországból Londonba mentem, hogy megtanuljak angolul. Engem sokáig papok neveltek, meglehetősen kötött keretek között. London maga volt a szabadság. A Regent Streeten volt az iskola, s ott, a közelben, egy étteremben szólított meg Robert Stigwood, a Bee Gees menedzsere. „Tudsz énekelni?” - kérdezte. Nem, egyáltalán, feleltem. „Nem baj, csinálunk egy lemezt. Érdekes arcod van.” A lemez el is készült, a zenészek legnagyobb döbbenetére. Tetszettem Bobnak, az az igazság. Addig gyötört, amíg ki nem préselte belőlem a dalt. így ismertem meg később Mike Same-t, a híres énekest, aki szintén látott bennem valamit, mert amikor belefogott első rövidfilmjébe, rögtön rám gondolt. Én meg hirtelen iszonyú büszke lettem. Megváltottam a belépőt a hőn vágyott filmbizniszbe, mert ez valóban az. Üzlet. Nem véletlenül nevezik filmiparnak az amerikaiak. A művészethez az égvilágon semmi köze nincs. Leonardónak, Giacomettinek vagy Picassónak igen. A filmkészítés valami egészen más, de élvezem nagyon. Hitler lehetek, az ördög fattya vagy éppen démon. Bármi, amit belém lát egy rendező. Csaknem kétszáz film után biztosan van már egy kialakult módszere, amellyel megformálja a karaktert. Nem kell „módszeri’. Elég, ha beleélem magam a történetbe. A forgatókönyvíró számba adja a szöveget, a rendező mond egy-két jó ödetet. Ha meg nem, akkor kitalálok valamit. Ennyi. Nem kell ezt misztifikálni. A pop-art király Andy Warhol műhelyébe ki vezette be? Paul Morrissey. Rómából repültem Münchenbe, és mert nem akartam egyedül utazni, átültem egy rokonszenves, szakállas férfihoz. Pár perces beszélgetés után megkérdezte, mit dolgozom, mi a hivatásom. Színész vagyok, mondtam. Elővett gyorsan egy tollat, elkérte a telefonszámomat, de mivel nem talált papírt, az útlevele utolsó oldalára írta. Pár nappal később Münchenben fel is hívott, hogy találkozzunk. Akkor már éreztem, hogy valamiért fontos vagyok neki, de nem árulta el. Éttünk egy túrótortát, és elbúcsúztunk. Három hét múlva már New Yorkból hívott, hogy új filmre készül, amelynek Carlo Ponti lesz a producere, és volna egy kisebb szerep számomra. És mi lenne az, kérdeztem. Frankenstein, felelte. Majd hozzáfűzte: Flesh című filmjének, amelyet Joe Dallesandróval forgatott, Münchenben lesz a bemutatója, és vár a sajtótájékoztatóra. És az a nap lett az én színészi születésnapom, mert amikor bejelentette, hogy következő filmjének én leszek a főszereplője, műiden újságíró interjút kért tőlem. Ezek után utaztam el Rómába, a forgatásra, ahol mindenki nagyon fegyelmezetten dolgozott. No alcohol, no sex, no rock and roll. Ennek a folytatása lett aztán a következő film Paullal, a Dracula, amelyhez le kellett dobnom pár kilót, hogy beleférjek egy tolószékbe. Heteken át csak salátát ettem és vizet ittam, le is fogytam, gyenge voltam és sápadt, s amikor elkezdtük a forgatást, már nem is nagyon volt erőm felállni a tolószékből. Egyszer meglátogattuk Vittorio De Sicát római lakásában. Azt hitte szegény, hogy a végét járom, annyira rosszul néztem ki. Az én házam a te várad, mondta, és leste minden óhajomat, mozdulatomat, hogy a kedvembe járjon. Fassbinderhez, a német film fenegyerekéhez is szoros barátság fűzte. Sihederek voltunk, amikor megismerkedtünk. Én tizenhat éves voltam, ő fél évvel fiatalabb. Kamaszbarátság, rengeteg kalanddal. Voltak helyzetek, amelyekből fejvesztve menekültünk. Én aztán Londonban maradtam, ő pedig elkezdett filmeket készíteni. De nem tartottuk a kapcsolatot. Emlékszem, hosszú évek után egy újságban láttam őt újra. Semmit sem változott. Ott volt a képe felett a cím: Az alkoholista zseni. Megkerestem őt, beszélgettünk egy jót, és a Bolwiesertől a Loláig több filmjébe meghívott. Aztán... nem fogom szépíteni a dolgot... meguntam őt. Nem vagyok hűséges alkat. Képtelen vagyok megállapodni valaki mellett. Elképzelni sem tudom, hogy engem egy rendező birtokoljon. Belefásulnék. Bódy Gáborral is csak három filmet forgatott. Igaz, ennek már csak azért sem lehetett folytatása, mert önkezével vetett véget az életének. A Nárcisz és Psychét egy évig forgattuk. Gábor annyi anyagot felvett, hogy a végén három változata lett a filmnek. Cannes- ban, Locamóban, Berlinben nagyon nagy sikere volt, és több díjat is nyert. Ilyen hosszú időt egyetlen szereppel azóta sem töltöttem, mentálisan is, fizikailag is nagyon igénybe vett. Ezzel együtt izgalmas munka volt. Csak fárasztó. Lars von Trier nem fárasztja? Nála sem vagyok családtag. Pedig a lányának én vagyok a keresztapja. Különös helyzet. Mannheimben ismerkedtünk meg 1984-ben. Én egy atomkatasztrófa utáni helyzetet ecsetelő rövidfilmmel versenyeztem a fesztiválon, amelyet én magam rendeztem. Egy amerikai katonát és egy gyönyörű szőke nőt játszottam benne. Fassbinder a hangját akarta adni mindkét figurához. De nem volt rá szükség, mert ez egy monológ volt az örökkévalóságról. Eredetileg egy Jean Genet-szöveget akartam felhasználni, de Fassbinder lebeszélt róla. Idézz inkább a Bibliából, mondta. Szereztem is egyet, remek könyv. Tényleg. Éőleg, ha 2 gramm fehér porral olvassa az ember. De a számomra fontos gondolatokat valóban megtaláltam benne. Be is kerültek a filmbe. Na, de vissza Trierhez! Mannheimben, miután megnéztem a filmjét, A bűn lélektanát, olyan hatással volt rám, hogy azt mondtam: mehetünk haza, a győztes filmet láttuk. És igazam lett. Trier nyert. A fesztivál igazgatóját mindenesetre azonnal megkértem, hozzon össze vele. Azt hittem, egy új Fassbinder jön majd a találkozóra, egy feketébe öltözött, megkeseredett fazon, akinek az egyik keze mindig a lába között pihen. Tévedtem. Egy rokonszenves fiatal srác jött világos szvetterben. Megittunk két sört, gratuláltam a sikeréhez, s mivel még nem volt forgalmazója a filmnek, szereztem neki. Éz ugyanis egy ilyen kib...tt szakma. Ha nem állnak mögötted, lehetsz bármilyen tehetséges, senki sem fog tudni rólad. Larsszal több filmet készítettem azóta. Amikor a Médeát forgattuk, annyit kért csak tőlem, hogy: „Legyél egy megfáradt király.” Az voltam. Egy megtört Iaszón. Ja, és még azt is kérte tőlem, hogy a forgatást megelőző három hét alatt ne borotválkozzak, ne mossak hajat, és ne fürödjek. így utaztam Dániába eljátszani a szerepet. Mint egy ápolatlan fisz. Lars nem tud rossz filmet készíteni. Hogy vannak, akik nem szeretik? Én sem szeretek mindenkit, és nem is vágyom olyan rendezővel dolgozni, akiért az egész világ rajong. Egyenruhás szerepet is játszott eleget. Például Jancsó Miklósnál. Most is egy náci tiszt voltam, de lehettem már Hitler is - idős nőként. Engem mindig ilyen extra feladatok találnak meg. A pápa. Bartók Béla. Ha olyan rendező hív, akiben megbízom, szívesen megyek. Vagy megkérdezem, ki lesz a partnerem. A leggyakrabban azonban fogom az ollót, kivágom a forgató- könyvből a saját szerepemet, s ha anélkül is él a történet, akkor nem vagyok fontos, ki is maradhatok a filmből. Amerikában óvatosabbak, ha a rendező a mellékszerepet alakító színésznek is emlékezetes figurát ad. Ott a főszereplőn a hangsúly. A vámpír árnyékában John Malkovich vitte a prímet. Még a közelében sem állhattam, nehogy árnyékot vessek rá. Gus Van Santhez is köti egy remek film. Az Otthonom, Idaho. Berlinben láttam a Mala Nochét. Ő rendezte. El voltam ájulva tőle. A vetítés utáni fogadáson, még mielőtt elindultam volna felé, Gus odajött hozzám, és azt mondta, én vagyok az egyik kedvenc színésze. És így folytatta: „Már készülök egy új mozira, River Phoenix és Keanu Reeves lennének a partnerei, szeretném, ha elfogadná a német autókereskedő szerepét.” Pár hét múlva elküldte a forgatókönyvet, és mit látok benne? Hogy ezzel a két remek fiúval lesz ágyjelenetem. Teljesen elképedtem. Azonnal felhívtam a barátaimat, mesélem nekik a történetet, ők meg hogy: „Ugye, igent mondtál, River és Keanu az amerikai fiatalok bálványai, minden kinti színész boldogan szerelmeskedne velük.” Vettem egy régi koffert a bolhapiacon, belepakoltam a legjobb cuccaimat, és amikor megérkeztem a forgatás helyszínére, azt mondtam Gusnak, hogy legyen a pasi, akit játszom, mindig jól öltözött, annál ütősebb lesz, amikor ágyba kell mennie. De azért bevallom: izgultam rendesen. Ültem egy étteremben Keanu mellett, zavaromban azt sem tudtam, mihez kezdjek, ő meg, hogy: „Gyere közelebb hozzám!” Már kezdett bemelegítem a szerepéhez, én meg csak ott téblábol- tam a közelében. Cserhalmi György mesélte egyszer, akivel a Bódy-film- ben játszott, hogy a konyhában is remekül helyt áll. Főleg tésztafélék terén. De nem könnyíteni a helyzetet ketchuppal. Én készítem el a mártást is. Citromfű, fokhagyma, garnélarák. S hogy a szem is jóllakjon, a legszebb darabokat válogatom ki a piacon. Tessék, még a főzésben is ördöngös. Nemrég démonnak nevezett egy ismerősöm. Eljött hozzám, hogy megnézze a műkincsgyűjteményem, és azt mondta: te egy igazi démon vagy ebben a pompás birodalomban. És most búcsúzik a démon. Elindul a pokol irányába. A mennyország kapujából fordult vissza.
