Új Szó, 2011. október (64. évfolyam, 227-252. szám)

2011-10-24 / 246. szám, hétfő

www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2011. OKTÓBER 24. Vélemény És háttér 5 Fico Slotáékat csak azért engedte a tilosban legelészni és hízni, hogy fölzabálhassa őket Vigyázat, embervadászat! A tény, hogy Robert Fico már most kinyilatkoztat­ta, a március 10-én ese­dékes előrehozott vá­lasztásokat követően gond nélkül hajlandó lenne együttműködni Mikuláš Dzurinda SDKÚ- DS-ével és Ján Figeľ KDH-jával, további evi­denciákat gerjeszt. BARAK LÁSZLÓ Az egyik, hogy a Smer-SD elnöke hulla biztosra veszi, a választásokat követően ő osztja majd a lapot. Éhes disznó mak­kal álmodik, mondhatnék, hi­szen egyáltalán nincsen tutira lezsírozva a szóban forgó vok­solás eredménye. Akkor sem, ha a vonatkozó felmérések két­ségkívül arról szólnak, hogy Szlovákiában Mr. Fico az ügye­letes közéleti Fluor Tomi. A kételyt támasztja alá ugyanakkor Fico - főként hívei tesztelésére fölbocsátott - lufija, mely szerint el tudja képzelni az. együttműködést Dzurindáék- kal. És a náluk valamivel még fundamentalistább jobboldali párttal, a KDH-val is. Korántsem arról van szó, hogy az édes úrban egyszeriben kimúlt a doktriner én, és immár az ördöggel is leül zsugázni. Szigorúan a nemzet meg az állam érdekében... Fico attól parázhat már most, hogy a választásoknak megint olyan eredménye lesz, mint tavaly. Vagyis győz ugyan, de minek. Ha képtelen lesz a hatalomgyakor­láshoz partnert szerválni. Igaz, anno a választókon kívül ezért maga is sokat tett, hiszen élből pökhendi és hisztérikus árok­ásóként regnált egészen a vá­lasztások napjáig. Amely tevé­kenység olyannyira hatékony volt, hogy hülyét kaptak tőle a vele esetleg megalkudni legin­kább hajlandó jobboldali politi­kusok is. A barbár Slotáékon kívül. Akik viszont addigra majdnem elfogytak, elsősorban saját, kocsmai szintű ugatásban és alávaló tolvajtempóban kime­rülő hatalomgyakorlási techni­kájuk miatt. Erre az öngyilkos politizálásra pedig még rátett Robert Fico célirányos kanni­balizmusa. Értsd, Fico nemzet­testvéreit, Slotáékat tulajdon­képpen csak azért engedte a ti­losban legelészni és hízni, hogy fölzabálhassa őket. Majdnem teljesen sikerült. Aki tehát Ficóval szövetkez­ne, épp arról nem szabad meg­feledkeznie, hogyan sütött ma­gának pecsenyét annak idején süket és vak koalíciós partnere­iből. Ennek a groteszk horror­nak kellene igazán elrettente­nie a jobboldali politikusokat Ficótól. Azon kívül, hogy Ficó­val lepaktálniuk a jobboldal szarba lépéssel felérő ballépése lenne. Ami ugyan nem jelent hirtelen halált, de egy rothadá­si folyamat kezdete. Ennyit Fico kampánynyitó sóderéről. Meg arról, miért és miként jutott el a szlovákiai po­litikusi kaszt odáig, hogy más­fél évvel a reguláris választások A szlovákiai magyar pártkatonák aligha felejtették el a leg­utóbbi választások óta, ki a „zellenség". és kormányváltás után megint indul a mandula, vagyis az embervadászat...! Van ennek a helyzetnek egyébként specifikus magyar, főként szlovákiai magyar vonat­kozása is. Etekintetben azonban valamivel egyszerűbb a képlet, mint a többségi köznép eseté­ben. Vagy bonyolultabb? Néző­pont kérdése. Egyszerűbb lehet, hiszen a szlovákiai magyar pártkatonák aligha felejtették el a legutóbbi választások óta, ki a „záruló” meg a „zellenség”. Akik pedig nincsenek így idomítva, politikai alapismeretek hiányá­ban, avagy tudatosan mellőzve azokat, zömmel virtusból, vagy­is érzelmi alapon, könnyes szemmel legfeljebb arról lesz­nek képesek dönteni majd megint, idehaza szándékoznak- e politikusokat meg szövetsége­seket választani maguknak, avagy Magyarországon. Ami nem is olyan jelentéktelen kér­dés, mint amilyennek első látás­ra kinéz. A választól függ ugyan­is, bonyolítja-e majd az illető vá­lasztópolgár a saját helyzetét, avagy megoldja. Miközben egy­általán nem mindegy, ki, mit és miért tart megoldásnak... Mindenesetre politikusok mézes-mázas vagy heroikus ki­nyilatkoztatásait, de legapróbb gesztusait is - kövesse el azokat Ficótól kezdve az egyszerű (primitív?) emberek megváltó­jaként fellépő Igor Mat oviéig bezárólag bármelyik - annak az evidenciának a tudatában aján­latos kezelni, hogy azok a lehe­tő legtöbb egyszerű (primitív?) ember becserkészésére irá­nyulnak!- Gondold meg, szivem, hátha új alapokra helyezhetjük még ezt a koalíciót... (Peter Gossányi rajza) KOMMENTÁR Nem unatkoztunk LOVÁSZ ATTILA Unalmasnak semmiképp sem nevezhető az elmúlt hét politikai történéseinek sora - Szlo­vákiában forrt a levegő (ki is jósolt forró poli­tikai őszt az idén is?), Brüsszelben írásunk zá­rásáig legalábbis két fontos dologban egyez­tek meg az euróövezet miniszterelnökei, szombaton pedig Bugár Béla nyilatkozott a Híd választási stratégiájáról, ami - tetszik, nem tetszik - meghatározó programnyilatkozat lett. A brüsszeli eseményeket a nálunknál felkészültebbekre hagyjuk, hiszen a zárás idején csak azt tudjuk, hogy Görög­ország - ha az IMF is jónak látja - kap még némi forrást, és a görög állampapírokkal rendelkező bankok országaiban tőkeerősítés lesz, mégpedig közpénzekből. A szlovákiai események kissé viharosabbra sikerültek. Naponta kétszer kaptunk egymásnak ellentmondó híreket arról, hogy van-e még kormány vagy nincs, s lesz-e egyáltalán megoldás az átmeneti időszakra. Ha eddig ilyen alkotmányos fogalom nem létezett, most megszületett: van ideiglenes kormány, méghozzá ad hoc alkotmánymódosítás révén kapta meg a köztársasági elnök azt a lehetőséget, hogy korlátozott jog­körökkel felruházva a regnáló kabinetet bízza meg ügyvivői teendőkkel az előrehozott választásokig. Itt és most meg­nyugtató hír, de azt már korántsem tekinthetjük megnyug­tatónak, hogy A) egyszeri használatra alkotmányt módosí­tottunk és B) naponta kétszer Robert Fico mondta el a tutit valamely televízióban, élőben, hirtelen összehívott sajtótá­jékoztatón. Mindkét eseménynek rossz üzenete volt, hiszen Fico eleve elutasította az ideiglenes kormányalakítást, majd a gyakorlatban mintha ő alakította volna a dolgokat. A má­sik oldalon: ha ad hoc alkotmánymódosításokkal fogjuk megoldani a belpolitikai feszültségeket, akkor az amúgy sem pallérozott és időtálló alkotmányunkból lassan tépőka­lendárium lehet. A szlovákiai magyar választó viszont fontos üzenetet ka­pott. Ezeken a hasábokon fejtegettük rögtön a kormány bukása után, hogy a szavazatok maximalizálása olyannyi­ra fontos, hogy a két, kisebbségi érdekeket felvállaló párt együttműködése elemi szükséglet. Szombaton Bugár Béla pártja országos választmányának ülése után kimondta, a Híd négy prioritásának egyike az együttműködés, és kifej­tette, ezen a kisebbség többséggel való együttműködését értik. A Híd tehát a kampány legelején (mert kampány van, az világos) kimondta azt, amit a politikai elemzők csak Bugárék tavalyi választási sikere után mertek csön­desen leszögezni: hogy a szlovákiai magyarság politikai preferenciáiban paradigmaváltás történt. Hogy ez a vál­tás mennyire volt remény és mennyire lehet tartós hozzá­állás, azt a választási eredmények mutatják meg. Min­denesetre a kép tiszta, mindkét kisebbségi politika (hi­szen az MKP és a Híd a kisebbségi politika módszerében különbözik, a szlovákiai palettán pedig egyéb releváns kínálat e téren hiányzik) támogatói letehetik voksukat a maguk pártja mellé, a választás után pedig lehet együttműködni - ha mindketten a parlamentben lesznek. Pl. kisebbségi nyelvhasználati törvény vagy kultúrafinan­szírozási jogszabály terén. Még az sem volna baj, ha mindkét párt megüzenné választóinak, hogy ezen kérdé­sekben nem fogják egymást froclizni. Persze, leginkább az nem volna baj, ha a szlovák pártok közölnék, hogy nem a magyarkártyával akarnak szavaza­tokat maximalizálni. De ennyi erővel akár abban is re­ménykedhetünk, hogy a boltokban nem októbertől szól a Jingle bell. JEGYZET Koldusos dilemma JUHÁSZ KATALIN ba, hogyne cipeljem őket. Többen lehetünk ezzel így, mert a minap egy koldust lát­tam panaszkodni a helyi tévé­ben, aki szerint az emberek mostanában sokkal gyakrab­ban mondják, hogy nincs ap­rójuk. Apró alatt a tíz cent alatti érméket értik, ötven centes ritkán kerül a kalapba. Pedig ennél kevesebbet - a koldus szerint - nem illene adnunk nekik. Tulajdonképpen igaza van, mert az eurozónában lényege­sen több „munkával” kell összekoldulni a napi betevőt. A koronás világban általában egy ötöst vagy tízest szántam rájuk, hajó kedvemben talál­tak. Tizenöt koronát már so­kalltam, úgyhogy ötven cen­test sosem fognak kapni tő­lem, már csak azért sem, mert a pozsonyi koldusok megle­hetősen agresszív módszerek­kel kérik-követelik az ado­mányt. Szótlan ücsörgés, ácsorgás helyett bátran leszó­lítják az embert, és nekiszege­zik a kérdést, van-e egy kevés aprója. A vasútállomás kör­nyékén olyanok ólálkodnak, akik vonatjegyre gyűjtenek, és hónapok óta egy konkrét összeg „hiányzik” nekik ah­hoz, hogy hazautazhassanak végre. Akad olyan is, aki haj­léktalanszállóra szeretne utazni a város peremére, és buszjegyre kér pénzt. A legkü­lönfélébb történetekkel állnak elő, egyesek egész hihetően adják elő magukat, talán meg is érdemelnének némi aprót a produkcióért. Mert ennek a „hivatásnak” is vannak művészei. Közhely, hogy az adakozó sa­ját lelkiismeretén akar könnyí­teni, önmagát akarja nyugtat­ni azzal, hogy aprót pottyant a kalapba. De ha az ember el­kezd számolgatni, érdekes eredményre jut. Ha a forgal­mas pályaudvaron tíz megszó­lított közül akár csak ketten pottyantanak, estére negy­ven-ötven eurót is összegyűjt- het a szenvedőt alakító ama­tőr színész, ez pedig havonta több, mint az átlagkereset. Az említett tévéműsorban kis közvélemény-kutatást is vé­geztek a járókelők között, hogy ki milyen gyakran ada­kozik. Legalább öten válaszol­tak olyasmit, hogy a pozsonyi kéregetőknek nem érdemes adni, mert már nálunk is működik a koldusmaffia, a szerencsétlenek másoknak te­jelnek, bűnözőket támogatni pedig nem helyes. Két meg­kérdezett azt mondta, a kol­dusok nem is igazi rászorulók, többet keresnek naponta, mint a bérből és fizetésből élők. Ketten-hárman állítólag rendszeresen adnak aprót, de tényleg csak tíz-húsz centet. Egy fiatalember egyszer hasz­nált ruhát próbált adni az ut­cájukban rendszeresen kére- gető szakadt koldusnak, de nem kellett neki, kerek-perec kijelentette, hogy kizárólag pénzt „gyűjt”. Szóval a fene se tudja, mikor akarnak átverni, ki az, aki valóban rászorul az adományra. És persze, hogy mennyit kell adnunk ahhoz, hogy a koldus ne tegyen ránk gúnyos megjegyzést...

Next

/
Thumbnails
Contents