Új Szó, 2011. október (64. évfolyam, 227-252. szám)
2011-10-15 / 239. szám, szombat
8 Szombati vendég_______________________________________________________________________________________ ÚJ SZÓ 2011. OKTÓBER 15. www.ujszo.com Parti Nagy Lajos: „Nálam nincs rend, reggeli, ebéd, vacsora. Ez teljesen változó. Attól függ, hol vagyok, mit csinálok. Szakaszok vannak. Ráérek vagy nem..." Simlisséget oltott egy hájas-nyájas figurába A mániás evés mint az önsorsrontás egyik módozata. Ez is lehetne az alcíme Parti Nagy Lajos Az étkezés ártalmasságáról című új könyvének, amelyben a nagy szómágus, a páratlan nyelvzsonglőr, az utolérhetetlen fogalomkreátor az egészséges táplálkozás margóján a szellemi méregtelenítéshez is receptet ír. SZABÓ G. LÁSZLÓ Kis magyar abszurd: egy isten háta mögötti település kultúr- házában termékbemutatót tart előadó és menedzser. Olyan „hájas nyájas”, de még inkább: kellemetlen fazon az előadó, a menedzser pedig, a porcukros szájú Ilike, igazi „háj láv jú, baby”. A történet harmadik szereplője, az Emese Acapulco Diabetikus Gyógyíró, az „örök fiatalság ősanyja, a méregtelenítés istennője”. Miközben Ilike, hogy normál súlyát tartsa, hol a büfét, hol a mosdót látogatja, az előadó megállás nélkül szövegel. A terméket el kell adni. A közönséget meg kell nyerni, de előbb meg kell ijeszteni. Elvégre testünk „a kéj, a rágazati és szopati bűnözés hona. Előbb az órái jön, aztán a has, mondjon bármit a költő”. Engedjen meg egy hastáji kérdést az elején: milyen az étvágya mostanság? Van, hogy rám jönnek olyan zabálási dühök. Ez is benne van a pakliban. Minden. De nem is hiszem, hogy van olyan ember, akinek nem lennének például örömpótléki vagy egyszerűen csak stresszoldó evései, pláne, ha nem dohányzik. Ennek hatalmas irodalma van. Valószínű, hogy létezik szomorúságevés is. Ki hol áll meg, ki meddig húzza túl, ki mit csinál, ha nincs ilyen. Ez kinek-kinek a saját stratégiája. Azért is gondolom, hogy ez meglehetősen univerzális téma, mert nem hiszem, hogy ettől valaki így vagy úgy, vagy amúgy mentes lenne. Ha a személyiségében mentes, akkor nem az a családjában. És itt a fitneszkul- túra, amit mindenki számára egyfajta követelményként képes állítani a média, illetve főleg a reklámpiac. Nekem ez univerzális tárgy, és mégsem a tárgy érdekel annyira, hanem amit jelent, sugall. Hogy az ember fél a haláltól, a saját szétromlásá- tól. Ez a könyv tulajdonképpen szenvedélyregény. Valóban. Egy zabolátlan szenvedély kórosságáról, ártalmasságáról szól. Nekem személy szerint arról: azonnal csökkentsen! a napi sóadagomat, mert már így is késő. Elém valóban tükröt tartott a könyv, és bevallom - rám is ijesztett rendesen. Mindig kiderül valamiről, hogy káros az egészségünkre. A sóról történetesen régóta tudjuk. De két-három hónap múlva Európában egyszer csak beindul egy sajtókampány, amelyik elkezdi magyarázni, hogy különféle hírneves laboratóriumi elmék rájöttek: csak az E betűs élelmiszereket érdemes fogyasztani. Az egész piacnak van egy orvosi és méltánylandó része, de a nagyobb része, azt hiszem, ugyanolyan lelkiismeretlenül működik, mint a reklám. Ha pénzt lát benne, akkor ugyanazt és annak az ellenkezőjét is reklámozza. Ugyanazt a disznózsírt, ami eddig a koleszterin megtestesítője volt, most, ha hagyod, gondolkodás nélkül lenyomja a torkodon, mint a legegészségesebb táplálékot. Aztán az ilyen egészségvédők és okosok kitalálják, hogy csak sóval lehet konzerválni, az egészséges. Van ebben egy hihetetlen hektikusság, hisztéria, így működik az egész, mint az ember. Egyszer nagyon meggondolja, és ha mások az érdekei, megint másképpen gondolja. Tök ösz- szevissza van ez, és épp ez az összevisszaság veszi körül ezt a szerencsétlen, nagy testű, nagy dumás, széteső, számomra rém ellenszenves figurát, aki ebből él, ezt adja tovább. Szövegének tetemes részéből azt olvastam ki: Parti Nagy Lajos alapos kutatómunkát végzett a témában. Talán még egy „Hogyan táplálkozzunk egészségesen?” tanfolyamot is elvégzett. Az adatok zömének szabad hinni, de mégsem ajánlanám, hogy mindent bevegyen az olvasó, mert én sem emlékszem már, mi a blöff és mi nem. 2000 őszén találtam ki, hogy ezt a könyvet megírom. Vagyis tíz évig készült rá. És rögtön megírtam. Elsőre. Végig. Aztán végigírtam még egy csomószor természetesen, miközben ezer más dolgot csináltam az elmúlt tíz évben. De amikor írni kezdtem, még nem volt annyira magától értetődő, hogy ha az ember valamit keres, akkor beírja a Google-ba, és megtalálja. Én ezeket a tényeket könyvekből gyűjtöttem, utána olvastam. Ennek valóban nagy irodalma van, de inkább szórakoztató, mint vicces dolgokat találtam. Egy helyütt például azt úja: „Egyes bennszülött, valamint kannibál törzsek nem szívesen fogyasztották a fehér ember húsát, mert borzasztó sósnak találták.” Ezt egy egészséggyógyász jegyezte fel a 19. század végén. S mivel jól hangzott, beépíttettem. Hogy aztán mennyire igaz, mennyire nem? Rögtön ezután egy másik példát is felhoz: a vlagyi- vosztoki illetőségű Vlagyimir Buratov esetét, aki részegen nyársra húzta, megsütötte és elfogyasztotta csecsemőkorú gyerekét, majd amikor kijózanodott, erősen szomjazott, és „sóérintettségre” panaszkodott. Csak a hely és a név nem azonos, a történet viszont igen. Ez az európai kultúrában egyáltalán nem olyan ritkaság, mint gondoljuk. A kannibalizmus, a csecsemők megevése még a középkorban is előfordult. A Jancsi és Juliska alaptörténete, amit mi a mesék horroijának tartunk, nyilván egy létező történetté nőtte ki magát. A 14. században Németországban valóban voltak ilyen éhínsége- sebb időszakok. Éheztek, aszály volt, vagy ajég elverte a termést egész tartományokban, és akkor bizony ezek a dolgok megtörténtek. Felhizlalták a gyereket, és megették. Címzetes költőnkről, Vajda Jánosról is lerántja a leplet. „Szenvedélyesen, a tudatalattinak kijáró tisztelettel vizsgálgatta a saját urináját, s volt, igen, volt, hogy fiatal feleségével a legnagyobb egyetértésben, kéz a kézben rázogatták, vizsgálgatták az elmúlt napok ülepedéseit önnön produktumaikban. Tartották a fény felé, s olvastak benne, mint egy tükörben, a testük tükrében...” Ez annyira igaz, amennyire címzetes költőnk felesége, Bar- tos Rozália, aki ezt a történetet leírja, nem hazudott. De ez, azt hiszem, nem csak Vajdára igaz. A 19. század végén ez nagyon benne volt az egészségkultúrában, hogy a vizelet színéből, ízéből, állagából különféle következtetéseket vontak le, az egészségre, a jövőre vonatkozóan. S egy rémisztő adat: „Az előrejelzések szerint 2015-re az elhízott felnőtt népesség száma el fogja érni a 2,3 mil- liárdot, ez Kína, Európa és az Egyesült Államok együttes lakosságának felel majd meg.” Ezek a prognózisok nagyjából igazak. En itt kénytelen voltam élő, eleven anyagot használni, s az utóbbi években, amikor újra és újra nekiálltam a könyvnek, már a világhálóról is frissítettem adatot. Rengeteg minden van, amit már nem vett fel a szöveg. A könyvnek ugyanis van egy reális terjedelme, amely nem haladja meg az ilyen jellegű előadás botrányon túli kereteit. Ez a szöveg elmondva két és háromnegyed óra. Ennél többet nem bírt volna ki. Ha ezen a terjedelmen túllépek, akkor már elindultam volna egy ötszáz oldalas regény felé, s azt az én hősöm monológ formában nem tudná végigbeszélni. Pár éve készült már egy hangjáték az anyagból, Csuja Imre kiváló előadásában. Remélem, a következő évadban színházi előadás is lesz belőle. Effektiv dögkút a testünk, állapítja meg, „dugulunk el egyre és egyre, az ereink, az agyunk, az önbecsülésünk.” A gyomor? „Nap mint nap eltünteti, magába zátja édes bűneink memento móriját... egy kupleráj, egy műsoros klozet szomorú takarítónője a gyomor, aki nyel és tűr, kinek sósav az éjjele, domesztosz a nappala, ki kefével hadonász szakadatlan”. Tökéletes hasonlat. Elolvastam, és hosszasan bámultam magam elé. Örülök neki. Az esztétikai hatás, a téma hatása, a tárgy hatása összeadódik. Együtt van. Mennyire élvezte mindezt írás közben? Ugyanakkora volt az öröme, mint amikor például Sárbogárdi Jolán esetét boncolgatta? Itt most más volt a helyzet. Sokáig azt éreztem, hogy az egész inkább nyomaszt, a könyv félig léte, hogy nincs meg teljesen. A tárggyal nem volt olyan sok dolgom. A figurát kellett minél pontosabban, minél keserűbben, sokszínűbben hajazva Csehovra, de attól el is tartva megrajzolnom. Ez volt a tét. Aztán eljött egy pont, amikor el kellett engednem őt. Többet már nem tudtam hozzátenni, eljutottam a falig, a két és háromnegyed óráig. Ha most írnám, csomó dolgot biztosan megváltoztatnék, de a lényeg maradna. Ami tíz évvel ezelőtt is ez volt. Csak mindig azt éreztem, hogy valamit nem tudok megcsinálni ebben az egy könyvben. Úgy látszik, ezt én az összes könyvemben tudom megcsinálni, az az „egészben” van benne. Valamiféle tragikus félelem a haláltól, az öntudatlan testtudat, a test tudása és nem tudása egyszerre, a vágyódás a test tudására, és a testtudás képtelenségének a belátása. Olyasmik, hogy az embernek a legtöbb köze mégis a saját testéhez van. Ezt a tárgyat kellett most nekem körbejárni, ezen a speciális terepen. Amit viszont én is élveztem írás közben: a simlisséget egy tragikus figurába oltani. Hogy tudok fontos tárgyakról beszélni, miközben szétlefetyel mindent, amihez nyúl, benyálaz. Vagy, hogy miképpen lehet ellenszenvessé tenni egy szánalmas, sajnálatra méltó embert úgy, hogy közben nem semmisítem meg mindenestül. Hogyan lehet ott tartani az undor és a sajnálat határán. Ezzel foglalkoztam. Hogy hétköznapi határhelyzetekben az ember hogyan képes uralni és nem uralni a saját nyelvét, az uralhatatlanságnak, a nyelv- és testrontásnak mi az esztétikája. A hős, ez a bizonyos Fibinger mellékágon már a Hullámzó Balatonban is felbukkan, amelyet 1993-ban írtam. A saját teste, még mielőtt belefogott volna ebbe a könyvbe, mennyire érdekelte? Érdekelt, de nem írói értelemben. Figyelt arra, hogy egészségesen táplálkozzon? Közepesen. Néha jobban félek a haláltól, máskor meg nem érek rá ezzel foglalkozni, mert dolgozom. Néha nem is tudok enni, máskor meg sajnos ötször annyit eszem, mint egyébként. Ez teljesen változó. Nagyon tudok zabálni, az biztos. Miközben tudja: késsel és villával ássuk a sírunkat. Ez is az ön megállapítása. Egy üyen mondat az egészség- tudományi bonmot paródiája. Léböjtkúra, méregtelenítés? Rá tudta már szedni magát? Egyszer. Pár évvel ezelőtt. Egyébként nem olyan nehéz ezt kibírni. Kicsit kemény, de nem rettenetes. Mondhatnám: nem olyan nagy ügy. Ezer más dolog mellett nehezebb, ám ha az ember csak magára figyel, mert van rá ideje, akkor nem az. Vétkezni, evésileg, mivel szokott? Mindennel. A töltött káposztát spéciéi nem nagyon szeretem. De minden jóval le lehet szedni a lábamról. Nincs olyan, hogy ez a nagy kedvencem. Amióta nem dohányzom, van is rajtam egy masszív túlsúly, amitől nem tudok szabadulni. Próbálom leadni, de visszamegy. Amikor a könyv címét kitalálta... .... futottam a Margit-szige- ten. Futás közben találtam ki a figurát, ahogy ő beszél, és nyilván Csehovra hajazva, beugrott a cím. A dohányzás ártalmasságáról, Az étkezés ártalmasságáról. Az egy pici dramolett, az én szövegemnek jó, ha a negyede. Nagyon finom, helyes kamaradarab, egy elbeszélés, amit igazán lehet szeretni. Van is kapcsolat a két figura között. Átvettem egy-egy motívumot, hogy aki nagyon otthon van a csehovi szövegben, az hallja meg, hogy igen, van némi köze egymáshoz ennek a két szerencsétlen alaknak. Amúgy pedig... az én hősöm és a mellékszereplőm is meglehetősen extrém figurák. Csehovnál nincsenek extrém figurák, legfeljebb any- nyira, mint Mikszáthnál. Kicsit színesek, érdekesek, de nincsenek abszurd hősök. Nálam meg főleg ilyen abszurdok. Fél kettő van. Ebédelt már? Nem szoktam ebédelni. Délután szoktam enni, négy-öt óra felé. De akkor sem szertartásosan, hanem úgy összevissza. Nálam nincs rend, reggeli, ebéd, vacsora. Ez teljesen változó. Attól függ, hol vagyok, mit csinálok. Szakaszok vannak. Ráérek vagy nem. Miközben szeretem a hasamat. A túlsúlyt kellene leadni, legalább tíz kilót. Mindenki cipel magán valamit. Ha mást nem, mázsás kínokat. De fut. Még többet kellene, és rendszeresen. Csak mindig van valami. És nem úgy futok, hogy kiköpöm a tüdőmet. Lassú tempó. Áz életemet nem oldja meg, utána viszont nagyon jó. És jöhet egy szép darab gyulai? Olyan is van. Minden bűnözés. A gyomor viszont teszi a dolgát. Izek, zamatok, illatok, félelem, szív, koleszterin. Ez mind együtt van. Minden örömöt színez bizonyos bűntudat, de minden bűntudatban ott lapul az öröm. Ez így együtt, egymásban van, mint a tragikum és a komikum, a sírás és a nevetés. Ezek vegyes, köztes állapotok az ember életében.
