Új Szó, 2011. augusztus (64. évfolyam, 177-202. szám)

2011-08-27 / 200. szám, szombat

2011. augusztus 27., szombat SZALON 5. évfolyam, 34. szám A palota zárt udvarán a sárkánnyal küzdő Szent György szobra áll, ugyanaz, amely a prágai várudvarban és a kolozsvári Farkas utcában... Tükörtermi történetek 1.1968. augusztus elején a pozsonyi Primáši palo­ta tükörtermében ült utoljára egymással szemben Alexander Dubček és Leonyid Brezsnyev. SZIGETI LÁSZLÓ A hosszú asztalnál a csehszlo­vák állampárt reformokat hirde­tő élcsapata és a Varsói Szerző­dés politikai vezérkara ült. San­da gyanúval nézték egymást. A Dubček és Kádár közti korábbi összhangérzés kevés volt ahhoz, hogy a Nagy Testvér ellenében a kis testvér törekvéseit támogas­sa. Ebben feltehetően az ötven­hatos forradalom érkezésének és elfojtásának tünetei is gátol­hatták. Ez azonban feltételezés, s mivel az intuíció tudattalan fo­lyamatának lényegét nehéz megragadni, maradok a reali­tásnál, mely szerint a hatvan­nyolcas Kádárt meggyőződésé­nek és érzéseinek zsinórmértéke reaktivizálta. A palota előtti teret és a rákötő utcácskákat a várakozás lelküle- te töltötte ki. A monoton esőben várakozók sejtették, hogy bent az ellenszenv basáskodik, mégis izzott bennük a vak remény, hogy megértésre talál a harma­dik út, amely elutasítja a létező szocializmus és a kapitalizmus hamis alternatíváját. Csakhogy a kommunista vezérkar nem a szocializmus megreformálható- ságának esélyét, hanem a kétpó­lusú világrend fenntartotta ha­talmi status quo megváltoztatá­sának kockázatát látta ebben az útban. Kivált a szovjetek, akik már többször keltek erőszakkal a nemzetközi proletariátus egy­ségének védelmére, és egyetlen tartományuknak sem engedé­lyeztek soha semmilyen lényegi eltérést. Legfeljebb árnyalatit. Mint ötvenhat vérbe fojtása után Magyarországnak, ahol az ér­telmes lélek megtapasztalhatta, hogy diktatúrában kizárólag ár­nyalásokkal teremthető emberi meghittség. Késő este volt, amikor a bejá­rati oszlopfők között megjelen­tek a tárgyaló felek, élükön a két főszereplővel. Az erős reflektor- fény könyörtelenül kiélezte lel­kiállapotukat. Alig húszméter­nyire álltam tőlük. Dubček arcán látszott, hogy nem adta fel az el­veit, mégis nyugtalanítóan ha­tott, hogy egy addig láthatatlan fáradás tünetei ültek vonásaira. Csak a katonai megszállás tette egyértelművé, hogy ezek már a gyávaság lelki terhének stigmái voltak. Brezsnyev is letört volt, gesztusaiban a megértés pará­nyi jele sem mutatkozott. Be­szédéből gyanakvás áradt, ami­re Dubček és Svoboda nevének skandálásával felelt a tömeg. A tér egzotikumot árasztott, dikta­túrában az egyéni szabadság és nemzeti függetlenség szenvedé­lyes egyértelműségét. Búcsú­záskor Brezsnyev gépiesen von­ta keblére egykori Szásenkáját, a kisvezérek pedig a melléksze­replők észrevétlenségével isz- koltak el. Érdekes lenne tudni, hazafele átjárta-e Kádár Jánost a kipróbáltság kényelmetlensége és a cinkosság láza? Eszébe ju­tott-e, ha Dubček fegyveres el­lenállásra biztat, ugyanúgy vé­gezheti majd, mintNagylmre? A látottak ellenére nem csak diáktársaim, a térről hazabakta- tók is hittek még abban, hogy a nagyvilág részesül az üzenetből, amely szerint a prágai tavasz hí­vei nem akarnak visszacsukó- dást a diktatúra rezervátumába. És tesz értünk valamit. Tizen­nyolc évemmel a Pozsonyból Dunaszerdahelyre tartó hajnali vonaton én is ebben hittem, pe­dig köztudott volt, hogy a vas­függönyön túlról ötvenhatban sem érkezett felmentő sereg. If­júságom ezt a tényt nem az összegzés reflexével, hanem az­zal a gondolati ürességgel kezel­te, ahogy az érdektelen dolgokra szokás nézni. Az önáltatás ab­szurditásával. II. Hagyománnyá vált, hogy a szlovákiai jobboldal pártjai a pozsonyi Primáši palota tükör­termében írják alá koalíciós szerződésüket. 1998-ban, a mečiarizmust elűző Dzurinda- kormány megalakulásakor eu­fórikus hangulat uralta a palo­tát. A 2002-ig megtett reformlé­pések azonban jelentős cselek­vési hiányról tanúskodtak, a pár­tok egymás iránti bizalma is megingott, és négy év elteltével egyik párt sem próbálta megha­tározni saját felelősségét abban, hogy kormányzása alatt miért nőtt óriásira a visszafordítható- ság kockázata. A második, ölbe hullott kormányzás koalíciós szentesítésekor már nem lehe­tett önfeledt az öröm. Ezt a Dzu- rinda-kormányt az önösszesze- dés kényszere vitte a mértéktar­tó költségvetési gyakorlat kivál­totta dramatikus helyzetsorok folyamatos időbeli átélésébe. Ekkor a szlovák dráma azzal írta önmagát, hogy a félvállról kommunikált reformok és a ter­jedő korrupció okán a jobboldal kitette magát a mečiarizmusnál okosabbnak és erősebbnek tet­sző útszéli baloldal bizantikus- ságának. A reverzibilitás drama­turgiáját már nem a jogállami­ság írott és íratlan normáit meg­gyalázó Vladimír Mečiar, hanem az aktualizált nemzeti szocia­lizmussal kecsegtető Robert Fi- co formálta. S miközben az elé­gedetlenek tábora jogos jussá­nak tekintette az irracionális ígéretekben foglaltakat, a kor­mányzat védekezésbe szorult, morális tőkéjét javarészt elher­dálta, ami versenyképességének megújításától is megfosztotta. A 2006-os választásokon nem győzhetett más, mint a termé­keny társadalmi skizofrénia, amelyben a vezér azonos az or­szággal meg a nemzettel, az ál­lamhatalommal legitimizált erőszak megnyilvánulásai pedig elszaporodnak. Robert Fico és pártja szerepzavarait mindmáig hitelesíti az a cinkos akusztika, amelyet, a magyarokat kivéve, a cseh és az európai baloldal legje­lentősebb pártvezérei egy rurá- lis szólással nyugtáznak: A mi fi­unk borja. Az ebben rejlő amora- litás, amely saját elveivel szem­ben az újbarbár kulturáltság eszményét hitelesíti, a globali­zációval talaját vesztett európai baloldal értékrendjének tartha­tatlanságáról rántja le a leplet. Igaz, az európai jobboldalról ugyanez elmondható. Fico 2010-ben is magasan nyerte a választásokat, mégsem tudott kormányt alakítani. A Fidesz mintájára kisgömböcként beke­belezte a népnemzeti választók jelentős hányadát, de marad­ványpártjaikat nem sikerült be­olvasztania. Ezért nem beszél­het most ő is fülkeforradalom­ról. De majd fog. III. Az 1998-as, 2002-es és a 2010-es négyes fogatok mindig más formációt képeztek; mind­össze két pártelnök láttamoz- hatta mindhárom koalíciós szer­ződést: Mikuláš Dzurinda és Bu- gár Béla. Ők, párttársaik és a pártjaikra voksoló demokrata érzelmű szavazók pótolhatatlan szerepet játszottak abban, hogy Szlovákia gördülékenyen lett az euroatlanti intézményrendszer és az euroövezet tagja. Ha vala­kik, ők ketten tudatosítják, hogy a szlovákiai demokratikus erők teremtő viszonyát az államhoz egyedül a koalíción belüli orga­nikus egyenrangúsággal lehet fenntartani. Közös kormányzásaikat még­is többször kikezdte az eltérő nézet hangsúlyos szembeállítá­sa. Politikai, gazdasági és szociá­lis kérdésekben egyaránt, most mégis maradnék a magyarnál. A közvetlen konfrontációban való tisztázottság sorozatos szlovák elhárítása miatt a többségi szlo­vák és a kisebbségi magyar érde­kek egyenrangúságban megva­lósult szervesülése mindmáig nem jöhetett létre. A szlovákiai magyar politikai reprezentáció­nak minden eredményért ko­moly politikai és mentális csatát kellett vívnia. Mindig, s ez még sokáig így is lesz, hiszen a hete­rogenitás homogén egységgé válása nemcsak a szlovák politi­ka bizantikus felfogásában (Smer, HZDS, SNS, KDH), ha­nem a szlovák illiberális demok­ráciafelfogásában is (SDKU, SaS, s bizonyos elemeiben Híd- Most, MKP) hárítandó elvárás. Annak dacára, hogy a korszerű szabadságnormákhoz igazodó szlovák és szlovákiai magyar ci­vil szervezetek és demokraták számára a folyamatos hárításra nem nyújt felmentést köztársa­ságuk ifjúkora. A megegyezés szorgalmazói nagyon is akaiják, hogy többségi oldalon a szlovák történelmi magyarfóbia, ki­sebbségi oldalon pedig az etni­kai nacionalizmus kikerüljön Közép-Európa historico-patoló- giájából. IV. Aki elfogulatlanul igyekszik látni e térség történelmi patoló­giáját, az a fasiszta és kommu­nista diktatúrákból ismert el­nyomó és csatlós viszonyrend- szer helyzeteit nem vetíti rá a li­berális demokrácia többségi-ki­sebbségi kapcsolatrendszer nemegyszer vitathatatlanul torz és skizoid helyzeteire. Leg­feljebb az a legelfogódottabb gondolkodó, aki eszmetársai­val, híveivel és támogatóival egyetemben, a nemzeti partiku- larizmus apokaliptikus radika­lizmusát összekapcsolja a vallá­silag meghatározott közösség sorsával. Tőkés László ebbéli felfogása szerint a jelenkori Romániában és Szlovákiában az elnyomó együtt kormányoz az elnyomottal. Ez a gondolko- zási minta azt a kulturális ha­gyományt örökíti tovább, amelyben a nacionalizmus, az egyház és az állam szimbiózisa egyetlen minőséghez köthető, a nemzetegységet transzcendáló (Képarchívum' entitáshoz, s a nemzeti különál­lás érveivel tagadja a másként integráló rendszerek érvényes­ségét. Helyzetértékelése a tu­datvilág manipulálásának ha­sonló eszközeivel él, mint a szürrealisták, akik paranoid módon félreérthető atmoszfé­rával és kétértelműségekkel ir­ritálták a befogadót. Tőkést sa­ját igazsága fosztja meg a kü­lönbségtétel szabadságától, ezért nem képes látni, hogy amíg Brezsnyev és Dubček kö­zött alárendeltségi viszony- rendszer feszült, Dzurinda és Bugár mellérendeltségi vi­szonyrendszerben állnak. Ők már nem a diktatúra nekropoli- szának, hanem a demokrácia magnetizmusának reprezen­tánsai. S noha egyre önsebzőbb világban politizálnak, mindket­ten elismerik, hogy egy közös­ség annál jelentősebb lesz, a sa­ját gondjaira adott válaszaiban annál rugalmasabb és okosabb, minél több szempontot képes birtokolni és érvényesíteni. Tő­kés nem ismeri el, hogy az ön­korrekció képességéhez az ő pa­radigmája már csak történelmi referenciaként használható. V. 2010 júliusában a tükörte­remben megszokott kicsiséggel ragyogott minden. Harmadik koalíciós szerződését újonnan alapított pártja képviseletében az ország egyik legnépszerűbb politikusa, Bugár magabiztosan jegyezte. Az ország egyik leg­népszerűtlenebb politikusa, Dzurinda mimikáját az akarat aszketikus vonásai uralták. Az eltelt tizenkét évben mindket­ten alaposan megőszültek. No­ha Dzurindának a kormányfője­löltséget még a választási kam­pány előtt át kellett engednie pártja alelnökének, épp neki, Iveta Radičovának köszönhető­en maradt játékban. Dzurinda jelenléte egyértelműen zavarta az összképet. De éppen csak. Mint a falon picikét ferdén álló kép látványa. Amelyről min­denki tudja, hogy lógó jobb sar­ka csak akkor lesz helyrebil­lenthető, ha az egyik figura ki­kerül a képből. Elkerülhetetlenek a morális hitelesség elherdálásának kí­sértései, épp miattuk uralta el­tökélt optimizmus a ceremóni­át. A hitelesség méltósága fél­árbocon lengett, a beteljesület­len hangulatot üzemszerű mű­ködés övezte. A ceremónia közepén súgtam Martin Bútorának: pont azon a helyen ülünk, ahonnan hatvan­nyolcban Brezsnyev dorgálta Dubčeket. Ez már másról szól, felelte gyógyító békésséggel, s hallatán az a mondat merült föl váratlanul bennem, hogy az em­lékezés nem más, mint maga a lélek. Nem emlékszem, kié. Mindnyájunké. Csakhogy a válaszaink nem minden esetben gyógyítóak. Ki­lencven tavaszán a szövetségi parlament házelnökével, Ale­xander Dubčekkel repültem Prágából Pozsonyba. Miután megtudta, hogy rendszerváltó mozgalmárként aznap a cseh miniszterelnöknél is jártam, egy lélegzettel ontotta rám: Maga olyan ember barátja, aki számon kérte, miért nem ren­deltem el katonai ellenállást, holott ő is tudja, ostobaság lett volna a vérözön! Félreolvasta a könyvét, keltem Petr Pithart védelmére. Kiélezte szelíd te­kintetét: Tudok a betűk közt ol­vasni! Megkérdezhettem volna, emlékszik-e még Václav Havel 1969 augusztusában hozzá címzett levelére, amelyben a cseh író a szovjet okkupációra adott dubčeki opportunizmus tüneteit elemzi. Éz abban csú­csosodott ki, hogy a törökorszá­gi nagyköveti poszt elfogadásá­val szentesítette a normalizáci- ót, s hallgatólagosan legitimi- zálta az ellenforradalmi hatal­mat. A Charta 77 vezetőinek vi­szont, akik többször is felaján­lották számára a minőségi el­lenállás terepét, mindig nemet mondott. Hogy miért? - ezt sem kérdeztem meg tőle. Azt hit­tem, a maszk mögött saját gyá­vasága mardossa, a mulasztás táplálta önvád, s csak a beszél­getés folyamán vált érzékelhe­tővé, hogy mögötte az ötvenes években koholt vádakkal kivég­zett kommunista szelleme rejlik öntudatlanul. Aki azért vallotta magát bűnösnek, hogy fennma­radjon az eszme igaza. VI. Tavaly novemberben meg­rendült Szlovákia. A gyilkos sa­ját lakásában végezte Id a haveli Csehszlovákia alkotmánybíró­ságának első elnökét. Gyászbe­széde közben Radičová elsírta magát, de a sokat látott tükörte­remben nem csak ő könnyezett. Senki nem vont direkt párhu­zamot erőszakos halála és a mély seb között, amelyet a ficói igazságszolgáltatás ütött rajta. Megvádolta, s a rendőrség olyan dokumentációkat kob- zott el irodaházából, melyekhez nem volt joga. Később felmen­tették, de az elrendelők tudták, hogy a félfeudalizmus remi­niszcenciáitól terhelt térsé­günkben a gyanú árnyéka le- moshatatlan. A véres üzenet pedig, még ha máig sem tudni, honnan érkezett, egyértelmű. Az értékrend, amelyet ezek kép­viselnek, nemkívánatos. Ernest Valko alig múlt ötven. Mondhatnám úgy is, nyolcvan­kilencben, mozgalmárként, együtt kezdtünk, s azóta renge­teg történet közös szereplői vol­tunk. A palota zárt udvarán a sárkánnyal küzdő Szent György szobra áll, ugyanaz, amely a prágai várudvarban és a kolozs­vári F arkas utcában. Gondos gyászmunkára kö­telez.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents