Új Szó, 2011. augusztus (64. évfolyam, 177-202. szám)
2011-08-27 / 200. szám, szombat
Szombati vendég ÚJ SZÓ 2011. AUGUSZTUS 27. www.ujszo.com John Turturro: „Amerikában egyre több vasat kell tűzben tartani. Ha hosszabb időre láthatatlanná válik az ember, nagyon nehéz előtérbe kerülnie..." Ikonikus alakja lett az amerikai független filmnek Kis szerepek nagy mestere. A semmiből és az alig valamiből farag ikonokat. A legtöbbször: tébolyító- an excentrikus fazonokat. Erős karaktereket. SZABÓ G. LÁSZLÓ John Turturro ugyanis tesz érte, hogy emlékezzünk rájuk. Valósággal belénk szuggerálja különc figuráit. Mintha nem is játszana másféle szerepeket, csak olyan elképesztő, riasztó vagy éppen röhejes csodabogarakat. „Hollywood szereti a sötét, kiszámíthatatlan alakokat. Előttem is gyorsan ajtót nyitott. Csakhogy én nem akartam olasz vérű, amerikai bérgyilkosokra specializálódni. Forgatókönyvek tucatjait utasítottam vissza azzal, hogy nem szeretném, ha a néző már előre tudná, mit kap tőlem.” Hollywoodi lidércnyomás, Agymenők, Holdfénysze- lence, Kvíz show, A síróember, A nagy Lebowski, Titkos törvény - ezek a legfontosabb filmjei. De van már egy újabb, még az említetteknél is fontosabb opus. A Michael Di Jiacomóval forgatott Valahol ma este, amellyel Karlovy Vary idei fesztiválján valóban övé volt egy este. Két magányos ember keresi benne az egymás felé vezető utat - de csak telefonon. Minél közelebb kerülnek ugyanis egymáshoz, annál jobban tartanak a személyes találkozástól. Turturro itt sem lép ki a fura fickó kategóriájából, beszédstílusával, gesztusaival azonban megint valami eredetit hoz létre, miközben a belső magányról is megírja kimerítő dolgozatát. Jó kimondani: zseniális színész. Abból a vonalból, ahol a függedenek (Steve Buscemi, Tim Roth, Harvey Keitel) állnak, s akik közül a legtöbbször a Coen fivérek, Spike Lee vagy Tom DiCillo választanak. Időbe telt azonban, míg kiharcolta függedenségét. Martin Scorsese Dühöngő bikájában állt először kamera elé 1980-ban, de ott még Robert De Niro alakítására figyelt a világ. Öt évvel később, ugyancsak Scorsese jóvoltából A pénz szagában és William Friedkin Élni és meghalni Los Angelesben című akciófilmjében játszik. Kiemelkedően. Barton Fmk, a Hollywoodi lidércnyomás alkotói válságba került, depresszióba zuhant és hallucinációkkal küzdő írójának megformálásáért Cannes-ban a legjobb férfialakítás díját kapta. Húsz év telt el azóta. John Turturro valóságos diadalmenete ez a húsz év. Karlovy Vary fesztiválja is ezt díjazta most. Ezt a parádés alakításokban gazdag húsz évet. Mit is mondott a színpadon, kezében az elismeréssel? Hogy biztató egy ilyen díj? Biztató és lelkesítő. Erőt és lendületet ad. Mi is olyanok vagyunk, műit a cirkuszosok. Igyekszünk megragadni műiden lehetőséget, hogy a közönség láthasson bennünket. De ötvenen túl már egy üyen rangos fesztiváldíj igazán elhiteti az emberrel, hogy nem dolgozik feleslegesen. Nekem ez nagyon nagy boldogság. Gyerekként a tévé előtt ülve álmodoztam arról, hogy egyszer én is színész leszek, és most elmondhatom, hogy sikerült, remek munkám van. A buzdítás, az elismerés pedig mindig jól jön hozzá. És miért akart olyan nagyon színész lenni? A filmek miatt. A legjobb rendezők alkotásait láttam. Mind elbűvölt. Fellini, Bunuel, Kurosawa, Forman. Elkápráztattak. De Sica, Rossellini, Pasolini, az olasz neoreálistäk. Bergman és Truffaut is nagy hatással voltak rám. Az ő filmjeiket játszották a mozik Amerikában. Ma már legfeljebb eldugott helyeken vetítik őket. A hatvanas évek végétől ugyanis már csak a kasszasikerek fontosak az Államokban, az amerikai mozik negyven éve nem nevelnek normális nézőket. Tizenhét évesen New Yorkban európai filmekre jártam. Művészfilmekre. Ilyeneket ma aligha találnék. Nagyot változott a világ. Brooklyn milyen volt a hatvanas években? Queensben születtem 1957- ben. Az egész gyerekkorom a zenéről szólt. Szicíliai dzsesszéne- kesnő volt az anyám, két fivérem dzsesszzenész. Apám, a brook- lyni zsidó ácsként dolgozott az építőiparban. Otthon állandóan szólt a zene. Sőt nemcsak otthon, az egész negyedben, ahol laktunk. Minden családban volt rádió vagy lemezjátszó, és minden ablakból másvalaki hangja szólt. Frank Sinatra, James Brown, Jimi Hendrix. Értük rajongtak az emberek. A mozi és a zene. Ez volt az egyetlen menekülési útvonal a hétköznapok egyhangúságából. Nem nyomorogtunk, de a pénz sosem vetett fel bennünket. Jól sejtem, hogy a színészet iránti lelkesedésében inkább az édesanyja támogatta? Ő mindig mellettem állt, pedig semmiben sem mutattam különösebb tehetséget. Valamit mégis éreznie kellett bennem, mert soha nem hallottam tőle olyat, hogy: „Ne álmodozz, fiam!”, vagy hogy: „Verd ki a fejedből, úgysem fog sikerülni!”. Épp ellenkezőleg. Biztatott. Elhitette velem, hogy bármire képes vagyok. Hatévesen jelentkeztem egy rajzversenyre. Nem mintha abban különösebben kitűntem volna, hiszen egészen addig csak szörnyeket rajzoltam. A versenyre az anyánk arcképét kellett elvinni. Szegény anyám! Úgy nézett ki a képen, mint Frankenstein menyasz- szonya. Zokogtam, hogy milyen csúnyára sikerült, hogy én többre nem vagyok képes, de anyámnak az is tetszett. Lehet, hogy a zsűri tagjai órákon át ezen nevettek, de díjazták a rajzomat. Kaptam egy nagy doboz csokoládét. Anyám elmondhatatlanul büszke volt rám, ki is tette a képet. Ennél jobban nem támogathatott volna az elképzeléseimben, ez óriási ajándék egy szülő részéről. A fiaimhoz én is így viszonyulok. színházba meghívtak. Brecht, Steinbeck, Ionescu darabjaiban kaptam szerepeket, és Az ügynök halálába is bekerültem a Broadway-n. Arthur Millert játszani minden színész számára nagy öröm. John Patrick Shanley darabjával, a Danny és a mély tengerrel Obie-díjas lettem, ami a legrangosabb színházi elismerések egyike Amerikában. Shanley következő drámájában már nekem írta a pszichopata szerepét. Ezt követően kerültem be Woody Allen Hannah és nővérei című filmjébe. Mindemellett Mac, a New York-i ács, aki a megszállottak odaadásával végzi a munkáját, s közben észre sem veszi, hogy a családja széthullóban, mind a mai napig a legkedvesebb szerepeim egyike. Spike Lee és a Coen fivérek filmjeiben évek óta állandó helye van. Udvari rendezőinek is nevezheti őket. Spike úgy tekint rám, mintha én lennék ő - fehérben. Egyidősek és régi jó barátok vagyunk, azonos az érdeklődési körünk, ugyanazokat a filmeket szeretjük. Természetesen vannak dolgok, amelyekben eltér a véleményünk, de nem annyira, hogy üvöltözve mondjuk a magunkét. Összeköt bennünket természetesen az is, hogy mindketten brooklyniak vagyunk. Ott, ahola gyerekkoromat töltöttem, többségben feketék éltek. Aztán más helyre költöztünk, közel a Kennedy repülőtérhez, ahol főleg angolok, skótok, írek, olaszok és zsidók laktak, ám az osztálytársaim nagy része megint csak fekete volt. Nagyon sok barátra találtam köztük, beleláttam az életükbe, ismertem jól azokat a problémáikat, amelyekről Spike beszél a filmjeiben. Amikor a kezembe adta a Szemet szemért forgatókönyvét, azt mondta, válassz magadnak szerepet. Én a rasszista Pinót választottam, Spike pedig tudta, hogy miért döntöttem így. Ismertem jól az üyen alakokat, az utcán naponta találkoztam velük. És azt is tudtam, hogy éppen ezért el is tudtam játszani a figurát, bár olyan szemét szavakat adott a számba, hogy nem volt egyszerű dolgom. S azt hogyan viseli, amikor két rendezőre, történetesen Joel és Ethan Coenre kell figyelnie? Ha mindketten mást akarnának, nehéz lenne velük. Csakhogy ők „két testben egy lélek”. Az egyikük elkezdi, a másikuk befejezi a mondatot. Nagyon különleges a humoruk. Felszabadultan tudnak kuncogni olyan dolgokon is, amilyeneken mások nem. Ethan egyszer órákig nevetett egy tapétamintán. Én már el is felejtettem, milyen volt, és a többiek sem álltak meg fölötte, egyedül Joel. Természetesen ő is hosszasan hahotázott. Ha fontossági sorrendet állítanánk fel a filmjei között, mi követné a Macet? A Hollywoodi lidércnyomás, Ott már komoly szerepem volt. Ráadásul a forgatás heteiben született az első fiam. Még az az érzés is megmaradt bennem, hogy amikor először láttam a kész filmet: teljesen elképedtem. Szokatlan volt ugyanis, hogy hosszasan ott ‘vagyok a vásznon. Nagyon hosszú időbe telt, míg újra meg tudtam nézni a filmet, és azt mondtam: ez így rendben is van! Joel és Ethan Coen szerint sokkal rettenetesebbre formáltam a figurát, mint ahogy ők elképzelték, de a színésznek az a feladata, hogy magával ragadja, és feszültségben tartsa a nézőt. Hogy végigvigye őt a történeten. Függetlenül attól, hogy a fickó, akit játszik, ro- konszenves-e vagy sem. Bevallom, én úgy istenigazából most, a Valahol ma este láttán kedveltem meg, bár A nagy Lebowski Jesusaként is irtóra bírtam. A Valahol ma este most az első helyen áll a listámon, hiszen ez a legújabb filmem, s hozzá a feleségemmel, Katherine Borowitz-cal játsszunk végig. Mint két magányos, egymáshoz egyre erősebben kötődő, közös utat mégsem találó ember. Ne felejtsük el: létünk egyik alapeleme a magány, s ha azt egy olyan több mtiliós nagyvárosban éli meg az ember, mint New York, akkor az sokkal intenzívebben hat rá. Szó volt róla, hogy én rendezem a filmet, szerencsére nem ez történt. Tizenkét napunk volt a forgatásra. Nem vagyok benne biztos, hogy idegileg jól viseltem volna. Amióta én is rendezek, tudom, az sokkal bonyolultabb folyamat, mint színészként végigvinni egy szerepet. A színész csak önmagára és a partnerére figyel, a rendezőnek egy egész csapat munkáját keü kézben tartania. S ha még játszik is a filmben... Ugyanakkor az is érdekes helyzet lehet, hogy színészként, de rendezői aggyal hallgatja a rendezőjét. Ötletekkel előállni csak a forgatókönyv írása és a felkészülés során lehet. A kamera előtt már nem. Ez katlan szabály, amely rám is vonatkozik. Yasmina Reza színművét rendezte nemrég New Yorkban, Brooklynban Beckett darabját állította színpadra, s most dokumentumfilmet is rendezett. Közben ír és játszik. Színészként néha fél évig semmit sem vállalok. Ha nem tetszik a szerep, nem nehéz lemondani róla. Olyankor csinálok valami mást. Például zenés dokumentumot, mint most. Szenvedély a címe, formailag olyan, mint a Buena Vista Social Club, csak ez Nápolyhoz kötődik. Ami pedig Beckettet illeti: sokan félnek tőle, mert nem értik a humorát. Én szeretem. Sokkal szellemesebbnek találom a műveit, mint Kafka regényeit. Amerikában egyre több vasat kell tűzben tartani, ha az ember szem előtt akar maradni. Ha hosszabb időre láthatatlanná válik, nagyon nehéz előtérbe kerülnie. Édesapja hogyan reagált művészi hajlamaira? Sehogy. Apám szókimondó ember volt. Ami a szívén, a száján. Jó szaftosakat káromkodott. Azon a nyáron, amikor hirtelen húsz centit nőttem, és magasabb lettem, műit ő, egyszer úgy rám ripakodott, hogy megijedtem tőle. „Ülj le, hogy lássalak!” - süvítette. Egyébként szeretett. Sokat segítettem neki az építkezéseken. Érdekelt az ottani környezet, pedig filmekben akkor még nem is láttam építőmunkásokat. Egy évvel azután, hogy a Coen fivérek A halál kereszt- útján című rendezésében dobott egy nagyot, rendezőként és forgatókönyvíróként is bemutatkozott. A Mac két okból is fontos. Amikor megírtam a történetet azokról az építőmunkásokról, akiket akkor már jól ismertem, annyira jól fogadták szakmai körökben, hogy a tervezett színpadi változat helyett forgatókönyvet írtam belőle. Csak éppen rendezőt nem találtam, aki elfogadta volna. Kizárólagos alapon végül én maradtam a sorban. És jó, hogy így alakultak a dolgok. Elkezdtem rendezni. A csoda az volt, hogy rögtön az első ilyen munkámmal a legjobb elsőfilmes díját, Aranykamerát nyertem Cannes-ban. De ami ugyancsak fontos abból az időből: akkor már olyan élvezettel írtam, hogy beiratkoztam egy titkárnőknek szervezett gépírótanfolyamra, hogy hasznosan tudjam kitölteni a forgatási szüneteket. Nem akartam tétlenül várakozni, sajnáltam az időt, ami értelmetlen beszélgetésekkel telt, s még a szerepből is kiestem közben. Később aztán vittem magammal az írógépet, és az öltözőben tovább szőttem az otthon elkezdett történetet. Ez a jó szokásom azóta is megvan. A hosszabb forgatási szüneteket írással töltöm. Ne hagyjuk említés nélkül azt sem, hogy harmincnégy éves volt, amikor első filmjét, a Macet rendezte. Erre csak azt tudom válaszolni, hogy addig is gyűjtöttem a tapasztalatokat. Még színpadon is. A New York-i Állami Egyetemet, majd a Yale drámatagozatát elvégezve több
