Új Szó, 2011. augusztus (64. évfolyam, 177-202. szám)
2011-08-13 / 188. szám, szombat
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2011. AUGUSZTUS 13. Szalon 19 A német mondat erődemonstráció: a nyelv folyamatos edzőgépen van, ha helyesen végezzük a gyakorlatot, valamely fontos izma mindig épp feszül Stuttgart - az ösztönös időutazók városa Schloss Solitude Ha a reneszánsz-humanista költők, írók idealizált szellemi köztársasága ma valósággá válna, alighanem az 1990-től létező stuttgarti Akademie Schloss Solitude alakjában öltene testet: ez az intézmény ugyanis rendszeresen 45 úgynevezett stúdiólakásában fogadja többkevesebb időtartamra a 35 év körüli, alakuló nemzetközi művészvilág (zene, film, irodalom, képzőművészet, videó, média stb.) képviselőitjelenleg éppen Kongótól Mexikóig, Guatemalától Svájcig. CSEHY ZOLTÁN Célja ugyanaz, mint a humanistáké: szabaddá tenni a lelket a művészet számára, olyan embereket ereszteni egymásnak, akik számára az alkotás nem valamiféle túlmisztifikált gesztushalmaz vagy magamutogató önstilizáció, hanem természetes létforma, szinte magától értetődő köznapi tevékenység, ahogy az ember felkel, vagy fogat mos. Ha kilépsz a stúdiódból, műtárgyak közt találod magad, a keresetlenség dokumentumai között, melyek éppoly természetes léttérré válnak, mint a kastély körüli erdő: konkrétan itt és most heteken át apró, drótból font katonák gyilkos sokasága, szinte önmaga rémségeiben tobzódó háborús agresszió, miközben ebben a mikrovilágban fel sem tűnik, hogy egy hatalmas, szegekből hegesztett lény puskát fog az egész lehetetlen civódásra. A világon túli észleletlen világ, melynek más világok állnak hatalmában. Ez az észrevétlen transzcendencia nem szükségszerűen agresszív. Ott van a túlcsorduló idillben is: az ablakom alatt Gluck Orfeo ed Eurydice című operáját próbálják, külön öröm, hogy a bécsi (olasz) változatot. Itt a boldogság válik kiszolgáltatottá, a halál kitartottja minden létező, a test magánya pedig fokozatosan a létezés teljes tudatától fosztja meg a lelket. Orfeo, az aradi születésű Valér Barna-Sabadus egyébként itt lakik a szomszédban, a hangja elképesztő, de én eleve elfogult vagyok a kontratenorokkal, s ha pirulva is, de be kell vallanom, hogy ezt a hangtípust, a futásból nemrég hazatért, gyakorló Orfeóét rendkívül érzékinek találom. Erotikusnak is kell lennie, hiszen az operában Eurydice gyakorlatilag két felvonáson át semmi egyéb, mint Orfeo vágya, hangja érzékisége. A kosztümös főpróba előtt olyan vihar kerekedik, mintha a zseniális olasz zeneszerző, Raffaele Grimaldi komponálta volna, aki pár nappal azután hagyta el a kastélyt, hogy megérkeztem. Azért esőkabátban is minden lezajlik, inkább állva nézem, minthogy a vizes székkel vacakoljak. Mitológián edzett lányom vasárnap a kastélyablakból kuporogva kémleli immár másodszor („de apa, te olyan engedékeny vagy!”) végig a barokk lépcsőáradatra átdolgozott darabot, és döbbenetemre azt kérdezi: de miért akar Eurydice visszajönni az elíziumi mezőkről? Nem jó ott neki? Vagy becsaptál, amikor azt mondtad, hogy az a boldogok mezeje? Tényleg: mért is akar visszajönni az antik mennyországból? Mert a ráirányuló vágy visszaadja a testét? Ha Gluck „kötelező” barokk happy endje nem is olyan jó, mint Monteverdié (nála Orfeo egyik lehetséges apja, Apollo emeli magához megdicsőült fiát, miután elbántak vele a bacchánsnők), mégis megindító: azzal, hogy Amor a hátrané- zős fiaskó után végül mégis visszaadja a testet Orfeónak, talán azt is üzeni, hogy az emberi vágy agressziójában kell lennie valami transzcendensnek, ami az istenekkel közös bennünk. Érkezésem harmadnapján épp nyílt nap van: reggel Erin Gee kifinomult hangkölteményeit hallgatom, Lee Ferguson ütőskompozíciójára nem is tudok odafigyelni, olyan elemi a hatás, aztán végigjárom a képzőművészeti tárlatvezetést, délután a csűrben felolvasások zajlanak: az indiai Vipul Rihki remek verseket olvas fel. Másnap, amikor Silke Pflüger egy svájci esszéíró társaságában megmutatja az automata mosó- és szárítógépeket, a könyvtárakat, a fém- és famegmunkáló műhelyeket, a médiaszobát, a zongorákat, és elmagyarázza, hogy a kulcsunk mindent nyit, hiszen a cél az, hogy a műalkotás az élet része legyen, és viszont, de azért zárjuk be az ajtót, mert a látogatók imádnak be-bekukucskálni ide-oda, hogy lássák, hogy alkot egy művész, máris otthonosabban érzem magam, és ebben nem csak az elkerülhetetlen mi-ők struktúra segít. Stuttgart kicsit olyan, mint a tejút, mely - ahogy azt a mitológiából tudjuk - egy istennő szoptatáskor kifröccsent teje. Vannak fényes pontjai, ködös és homályos elemei, de minden része táplál és szerves. Fő csapásvonala a Königstrasse, melyet a zöld U-nak nevezett parkrendszer hurkol kastélyokkal, színházzal, állat- és növénykerttel (ó, azok a szemérmetlen tavirózsák!), neohippi sátortáborral. A Hegel-házban örömmel ismerem fel annak a képnek a másolatát, melyet a városi galériában láttunk: két sor jófajta wurst, mindegyik megcímkézve egy-egy Hegel-mű címével. Elképesztően szórakoztató az egyik helyi lap képe is: fiatal, csupa mosoly, szinte giccsesen tökéletes szerelmespár pikni- kezés közben a bor és a wurst társaságában egy könyvet tart, a címe pedig mi más lehetne: Phänomenologie des Geistes. Manapság talán ez a gesztus felel meg annak a szarkasztikus láttatásnak, amit Otto Dix látásmódja képviselt a maga idején, illetve idéz meg ma az üvegkockában, a Kunstmuse- umban. Stuttgart teste, ha lehet egyáltalán szenvedést szenvedéssel összemérni, talán túl sokat szenvedett a háborúban: ilyenkor elkerülhetetlen a patinásnak szánt neohistorizmus (lásd királyi palota) térnyerése (az üdvözítőnek hitt „plasztikai sebészet”), ám itt társul ehhez valami más is, a jelen igenlése és teremtő ereje. Elképesztően pazar építészeti megoldásokra bukkanni a legváratlanabb helyeken, váratlan idillre a forgatagban, megnyíló áradásra a látszatnyugalomban. Gyereketetés közben felnézek a Königspassage mennyezetére, és nem tudom egykönnyen levenni róla a szemem: mintha valami elképesztő Kepler-illusztrációt látnék a Weltharmonikból. Félórányi buszút a szállásom, a Schloss Solitude: itt hasonló élményt nyújt az architektúra. Mindig lenyűgöztek az átmeneti korok alkotásai: e kastély mindent tud a barokkról, és ugyanakkor ösztönösen megérzi a klasszicizmust, pontosan úgy, ahogy Gluck zenéje vagy Tiepolo Menekülés Egyiptomba című képe a városi galériából, mely bátran letagadhatna akár kétszáz évet is. Mintha épp ezek az ösztönös időutazók alakították volna ki, illetve alakítanák továbbra is ezt a várost. Folytatása a túloldalon —M"““ Egy kész (Picassóé, áfáihoz támasztva) és egy készülő mű Kunstmuseum Stuttgart
