Új Szó, 2011. július (64. évfolyam, 152-176. szám)
2011-07-23 / 170. szám, szombat
8 Szombati vendég ÚJ SZÓ 2011. JÚLIUS 23. www.ujszo.com Gorán Bregovics: „Minden muzsika a hagyományos népzenéből ered. Abból merített Stravinsky is, vagy éppen John Lennon és Paul McCartney..." Pezsgő a cigányoknak, balkáni zene a világnak Ha igaz a megállapítás, mely szerint a pokolba ugyanolyan rövid út vezet, mint a mennyországba, akkor Goran Bregovics lakodalmas és gyászzenekara mindkét szakaszon ugyanannyi ideig kísérhet bennünket. SZABÓ G. LÁSZLÓ Bregovics, az umca-umca- umca bosnyák királya Karlovy Vary idei fesztiválján kétszer harminc percet nyomott mindkét szertartást megidézve a balkáni romák szilaj, vérpezsdítő zenéjével. De tud ő mást is. Tangót, keringőt, rock and rollt, tvisztet - zenei étlapján azonban a fő menü évtizedek óta változatlan: szélsőséges érzelmek közt kavargó, idézőjeles szentimentalizmussal átitatott délvidéki muzsika. A rendkívül hatásos balkáni világzene. Az apai ágon bosnyák, anyai részről szerb zenész Emir Kusturica filmjeinek zeneszer- zőjeként lett világhírű, egykor legendás barátságuk azonban ma már a múlté. Nagy alkotói páros volt az övék, több jeles produkció (Cigányok ideje, Arizonai álmodozók, Underground, Macskajaj) kötötte őket egymáshoz, aztán mégis kettéváltak útjaik. „Disz szong is kőid Kalasnyikov - konferálta be egyik dalát a pompás cseh fürdőváros szabadtéri színpadán. - Ju nou, gájsz in Szarajevó ofn kéri gansz.” (Ennek a dalnak Kalasnyikov a címe. Tudjátok, a szarajevói srácok gyakran cipelnek fegyvereket.”) Igaz, hogy több szarajevói zeneiskolában tehetségtelennek tartották annak idején? Először hegedülni tanultam, aztán gitározni, de valóban, több intézményből is elutasítottak. A legfájóbb elválást azonban az édesanyám okozta az életemben. Tizenhat éves voltam, amikor apámtól elköltözve engem is elhagyott. A rokonaim támogatásával szerencsére mindig számolhattam, én azonban úgy döntöttem, megállók a lábamon. Zenéltem, újságot árultam, építkezésen maltert kevertem, cipekedtem, aztán különböző együttesek tagja lettem. Eleinte punkdalokat írtam, őrült gyors számokat. De ki az, aki egész életében punk akar lenni? Kusturicával hol találtak egymásra? Természetesen Szarajevóban. Nem olyan nagy az a város, hogy ne tudtunk volna egymásról. Teljesen mellékes volt, hogy én muzsikus vagyok, ő rendező, a harmadik valaki festő, ugyanazokba a bárokba, kocsmákba jártunk. Olyan helyekre, ahol a kétkezi munkás, a művész és az entellektüel között semmi különbség nem volt, hiszen a közös ellenség képe összekötött bennünket. A művészet, mint olyan, másodrendű volt számunkra. Emirrel is előbb voltunk barátok, mint alkotótársak. Akkortájt főiskolás volt Prágában, és első filmjét készítette elő. Tetszett a történet, ám meg sem fordult a fejemben, hogy én majd egyszer zenét írok valamelyik filmjéhez. Nem is volt szüksége zeneszerzőre, hiszen az első két filmjéhez kedvenc bandáinak a dalait használta fel, másrészt pedig mint helyi rock and roll sztár nem is akartam filmzenét írni. Főleg nem egy független filmrendezőnek. Kevés pénz, siker meg semmi. Akkor minek? A harmadik filmje előtt Emir aztán jelezte, hogy eredeti zenét szeretne, és megkért, hogy hozzak össze neki valamit. Ha nem lettünk volna olyan jó barátok, azt sem vállaltam volna el. Kusturica életét, és ezt ő sem tagadja, irgalmatlanul felforgatta az Underground. Önre milyen hatással volt ez a nagy viharokat kiváltó film? Rám a forgatás volt nagy hatással. Ez egy háborús alkotás, amely a boszniai vérengzések idején született, így meglehetősen zűrös vallási-politikai körülmények között jött létre. Mi már akkor Párizsban éltünk, Emir is oda menekült az összetűzések elől. A történet is Párizsban pattant ki a fejéből, a felvételek Prágában, Budapesten, majd Belgrádban zajlottak. Két évig forgattuk a filmet, a végeredmény pedig egy kilencórás alkotás lett, amelyet alaposan meg kellett vágni. Kimerítő munka volt ez számomra is, hiszen több mint hatórás anyagot komponáltam. A forgatás végére any- nyira elfáradtunk, hogy többéves szünetről álmodoztunk. Az Underground már a sokadik munkája volt ugyanannak a csapatnak, ezért a stáb tagjai kölcsönösen unták egymást. Mindannyian tudtuk: csak a magunk útját járhatjuk. Természetesen volt ennek az időszaknak egy komoly pozitívuma is. Két cigánycsalád zenekarával dolgozhattam folyamatosan, olyan p'rofi muzsikusokkal, akiket esküvőkre és temetésekre hívtak. Az Undergroundban ráadásul színészként is jelen vagyok, ami aztán új lehetőségeket teremtett számomra. Igen, bekerült a norvégsvéd összefogásban készült Országúti vagányokba, majd az olasz Roberto Faenza A magány börtöne című rendezésébe is. Miközben Emir Kusturica már a saját együttesével, a No Smokig Or- chestrával koncertezett Eu- rópa-szerte. Undok a kérdés, tudom, mégis fel kell, hogy tegyem. Szereti a zenéjüket? Nagyon különbözik a zenei ízlésünk. Ez most elég diplomatikusan hangzik. Jó, akkor azt mondom: mivel Emir és barátai érett fejjel kezdtek el játszani, néha az az érzésem, mindent megtesznek, hogy behozzák az „elvesztegetett” éveket. Gyorsan lettek híresek, az biztos. Nagyon erősen csak arra összpontosítanak, hogy slágereket újának. Az én pályámnak is volt egy ilyen szakasza, szerencsére rég túl vagyok rajta. Az angolszász és az amerikai slágerlisták élére is feljutottak a dalaim, így ma már nem kell azzal foglalkoznom, hogy hol ismernek, a világ melyik részén. Inkább olyan dalokat akarok írni, amelyekkel nem untatom a közönségemet. Ilyen számokat szerezni pedig sokkal nehezebb, mint egynyári slágereket. Ettől függetlenül még koncertezhetne Kusturicáékkal. Mondom, teljesen más utakon járunk. Emir az amatőrök lelkesedésével pengeti a gitárját, én pedig megszállott muzsikus vagyok. Már akkor tudtam, hogy sosem fogunk együtt zenélni, amikor még punk- együttesben játszottam. Emirrel jól megy a munka, szórakozni is nagyon lehet vele, de a zenénkben nincs meg a közös nevező. Az ön stílusára nyilván a párizsi évek is nagy hatással voltak. Párizs lüktető, multikulturális város, amelynek életét nagyban befolyásolták azok a művészek, akiknek különböző okok miatt el kellett hagyniuk a hazájukat. Párizs valósággal vonzza ezeket az embereket. Mindig is értette őket, elfogadta, befogadta, művészetüket a sajátjába olvasztotta. Óriási szerencsém volt, hogy a háborús konfliktusok idején épp Párizsba kerültem, mivel ez az a hely, ahol az idegenben nem mindig az olcsó munkaerőt vagy a tolvajt látják, hanem a művészt is hamar felismerik benne. Ezért olyan színes a város kultúrája, miközben a világ sok más, egyébként jelentős pontjáról ezt még nem mondhatjuk el. De az olaszok, a spanyolok és a skandináv államok is hasonlóképpen közelednek már az ott megragadt idegen ajkú művészekhez. A balkáni zene népszerűsítésében komoly szerepe volt Kusturica Undergroundjának, amelyhez olyan zenét komponált, hogy a neves francia rendező, Patrice Chéreau Margó királynéjának, a grúz Nana Dzsordzsadze A szerelmes szakács 1001 receptje című alkotásának és a román Radu Mihaileanu Velencében díjazott Életvonatának is ön lett a zeneszerzője. Egyetlen zenei irányzatot sem ismerek jobban, mint a Balkán népzenéjét, pedig volt időszaka az életemnek, amikor Iggy Popban láttam az Istent. A mi zenénkben azonban minden ott van, hiszen a Balkán már a középkorban is határt alkotott az ortodox katolikusok és a muzulmánok között. Ez a két etnikum örökké gyilkolta egymást, csak békeidőben volt idejük kultúrára, amely e két eltérő nemzet partját mosta össze. így jött létre Európában egy egyedülálló kultúra, amely Közép-Európa, Oroszország, a Földközi-tenger és a Közép-Kelet népeinek muzsikáját egyesíti. Ebben a csodás zenei egyvelegben az én szerepem az lett, hogy megerősítsem a Balkán muzsikusainak önbizalmát. Régen nagyon sokan a latin-amerikai zenéből merítettek, ma a világ érdeklődése a Balkán kultúrájára irányul. Felébredt a Nyugat. London, Párizs vagy éppen New York lemezboltjaiban észt, arab, afrikai zenészek alkotásait árusítják. Hatalmas népszerűségre tettek szert a kis országok zenészei is. Szerintem nincs ebben semmi meglepő. A zeneirodalom pontosan érzékelteti: minden muzsika a hagyományos népzenéből ered. Abból merített Stravinsky is, vagy éppen Lennon és McCartney. Filmjeinek hosszú listáját tekintve szembetűnő, hogy csak európai alkotásokhoz, javarészt koprodukciókhoz komponál zenét. Hollywood sosem hívta? Többször is hívott, de nem mentem, mert nem vagyok jó zenekari szerző. Sőt még azt is elárulhatom: nem vagyok igazán jó filmzeneszerző. Ez most elég furcsán hangzik, hiszen páratlan zenei tudásával Kusturica filmjeihez is rengeteget hozzátett. A boszniai háború kezdeti szakaszában nem is komponáltam mást, csak filmzenét. Igen. De ez is csak azért alakult így, mert más munkám nem volt. A háború első három évében több mint húsz játékfilmben dolgoztam, ezekre azonban ma már nagyon kevesen emlékeznek. Én magam sem vagyok igazán büszke mindegyikre, de meg kellett élnem valamiből. Nem hogy egyetlen ajánlatot sem utasíthattam vissza - voltak forgatókönyvek, amelyeket el sem olvastam. Megkértem a rendezőt, mondja el röviden, miről szól a film, milyen elvárásai vannak velem szemben, és már nyúltam is a kottapapírért. Mostanában azonban egyre kevesebb film stáblistáján olvasom a nevét. Évente egy filmet vállalok. Már az is bőven elég. Koncertezni sokkal jobban szeretek. Akkor élvezetes egy munka, ha belső megnyugvással jár, a zeneszerzést pedig csak akkor tudom igazán élvezni, ha az a film valóban értékeket közvetít. Én még mindig nem veszítettem el a nagy illúziót, mely szerint a film igazi művészet lehet - ha komoly emberi értékek hordozója. Ilyen alkotásokat azonban ma már csak a független filmesek fesztiváljain vagy egy sztármentes európai mustrán lehet látni. Nem szívesen járnék úgy, mint a hatalmas tehetségű olasz filmzeneszerző, Ennio Morricone, aki pályája során több mint háromszáz filmben dolgozott, de elárulta, talán csak hathoz tudott olyan zenét írni, amelyre élete végéig büszke marad. Engem ez nagyon nyugtalanítana. Elmúltam hatvan, nem szeretnék már olyan dolgokkal foglalkozni, amelyek semmiféle örömet nem jelentenek. Karlovy Vary egy világturné állomása. Mennyire fárasztó egy ilyen hosszú koncertsorozat? Körbejárjuk az egész világot. Vannak hetek, amikor mindennap máshol játszunk. Ki etetné ingyen a cigányokat? Nehéz, irtó nehéz egy ilyen vállalkozás, de a zenélés miatt mégis megéri. Kényelmes szállodákban lakunk, a lányok pedig mindenütt gyönyörűek. Igaz, hogy komolyan fontolgatja a hazatérést? Hogy szeretne már visszaköltözni Szarajevóba? Nincs rá tudományos magyarázatom, hogy miért van ez így. A szívem húz vissza. Pedig a háború annyira felforgatta a várost, hogy még most sem mondható nyugodt helynek. Ám az ott élők humora és az ottani ízek szakramentumosan hiányoznak. Két évvel ezelőtti albumának a sokatmondó Alkohol címet adta. Gondolom azért... ... mert a koncertjeinken én is elég sokat iszom. A zenélés és a kellemes iszogatás elválaszthatatlan egymástól. Az Alkohol két részből áll. Az első a Szilvapálinka és pezsgő címet kapta, a másik, amelyen nemrég kezdtünk el dolgozni, Pezsgő a cigányoknak címmel kerül majd forgalomba. A Gipsy Kings, a francia Stephan Eicher, a román Florin Salam remek társak az együttzenéléshez. A muzsika nagyon mélyről fakad az ember lelkében. Kunderáról könnyen állítjuk, hogy francia író, hiszen franciául ír. De Bartók, Gershwin, Janáček, Stravinsky zenéjéből azonnal hallható, milyen kultúrában gyökerezik. A zene nyelve valóban univerzális, nem mindegy azonban, hogyan használjuk. Holnap a Carnegie Hallban lépek fel, holnapután Tomszkban, aztán Kraszno- jarszkban és Novoszibirszkben. Ezek jókora átmenetek, kulturális téren is óriási különbségek. Jól akkor érzem magam, ha a koncertünkön olyan a hangulat, mint egy szerb lakodalomban. Abból tudom, hogy jól játszunk. Hogy jól beszéljük azt a bizonyos univerzális nyelvet.
