Új Szó, 2011. július (64. évfolyam, 152-176. szám)
2011-07-09 / 158. szám, szombat
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2011. JÚLIUS 9. Szalon 19 A Belong zenéjében sem a refrének vagy a dallamok játsszák a főszerepet, hanem az egymás mellé helyezett hangrétegek összecsengése az érdekes Emez gitár, amaz zongora Ezúttal elsőre nem hallgatóbarát zenéket ajánlunk - Tim Hecker érzéki zajkísérleteit, valamint a Belong színtelen popzenéjét. KISS TIBOR NOÉ A kétezres évek elején egy új műfaj került az undergound zenei színtér homlokterébe, melynek mérföldköve Christian Fennesz Endless Summer című albuma volt (2001). Műfajról beszélünk, csak éppen az elnevezéssel vagyunk bajban. Az osztrák művész által fémjelzett zenei világ több hagyományból merített, mintha valaki elektronikus (főleg az ambient és a noise stílusjegyeit magán viselő) alapok közé beleejtett volna egy-egy dallamot, harmóniát, majd az egészet jól megkeverte. Fennesz későbbi lemezein ez a megközelítés egyre direktebbé vált, a koncerteken már legtöbbször valódi gitárral kísérte a saját laptopját. Fennesz munkásságának színvonalához leginkább a kanadai Tim Hecker művészete hasonlítható. A civilben politológusként kutató 37 éves zenész a Radio Amor (2003) című lemezzel robbant be a színtér élvonalába. Heckert is ugyanaz a kérdés foglalkoztatta, mint Fenneszt: hogyan lehetséges összhangba hozni a legkülönbözőbb forrásból származó zörejeket a klasszikus értelemben vett zenei dallamokkal? A Radio Amor pompás kísérletnek bizonyult. A konceptalbum sztorija Jimmyről, a Costa Ri- ca-i halászról szól, aki heteket tölt a tengeren, miközben egyetlen kapcsolata a külvilággal egy rádió. Ez a rádió hatvan percen keresztül sistereg, de valahol az éterben mégis feltűnik egy-egy melódia, bizonyos hangokat pedig akár azonosíthatunk is, emez egykor gitár volt, amaz meg zongora. A heckeri diszkográfiában említést érdemel a Harmony in Ultraviolet című lemez (2006), s alighanem a klasszikusok között emlegetik majd a kanadai alkotó legújabb albumát is, amely a Ravedeath, 1972 címet viseli. A lemeznek különleges akusztikát ad, hogy egy reykja- víki templomban került felvételre. A korábbi Hecker-munkákhoz képest ezúttal sokkal felismerhetőbb az egyes hangok eredete, az orgona és a zongora - talán a társszerzőként szereplő Ben Frostnak köszönhetően - hangsúlyos szerepet kapott a műben. Amely a direkt hangzások ellenére minden eddiginél egységesebb heckeri hangmasszát zúdít a nyakunkba. Technikai értelemben nehéz leírni egy Tim Hecker-tételt. Esetleg próbáljunk meg elképzelni egymás után, esőcseppekként hulló zongorahangokat, amelyek lassan kezdetleges dallammá rendeződnek. Majd bekapcsolódik az orgona, ami a dal második felétől egyre hangosabban visszhangzik, gerjed. Talán gitárt is hallunk, az is gerjed. Ráadásul folyamatosan ugrálunk a különböző hangminták között - mintha valaki a keverőpult mögött ülve hol az egyik hangszert hangosítaná fel, hol a másikat, hol pedig mindet egyszerre. S amikor az összes potméter nullázódik, nem marad más, mint egy motor kattogása. Ebben a pillanatban értjük meg, hogy a kaotikusnak tűnő, rendezetlen hangfoszlányokat valamiféle ritmus mégiscsak egyben tartotta. A leírás elsőre riasztónak tűnhet, a végeredmény mégis különleges zenei élményt nyújt. Klausztrofobikus, melankolikus, ugyanakkor megtisztító erejű ötven perc vár ránk az albummal - valamit valamiért. Egy hallgatást megér a YouTube-on, kezdőknek a No Drums, haladóknak a Hatred of Music I ajánlható. A Tim Hecker által kikövezett ösvényen indult el a Belong nevű zenekar is. A Turk Dietrich és Michael Jones nevével fémjelzett duó - a dzsessz egyik fellegvárának tekinthető - New Orleansból indult. A Belong bemutatkozó nagylemeze, az October Language (2006) a cím ígéretéhez híven egy komor októberi délutánt idéz, szemerkélő esővel és az elmúlás érzésével. Erről az albumról is elmondható: nyomokban gitárt tartalmazhat. Az egyértelmű Hecker-ha- tás miatt a zenekar eltűnhetett volna a süllyesztőben, az idén megjelent Common Érával azonban az együttes kicsit más irányba fordult, s ezért figyelmet érdemel. Az album esetén arról azért nem beszélhetünk, hogy a duó valami egészen újszerűt alkotott volna. A Belong inkább leporolta a nyolcvanas-kilencvenes évek dreampop zenekarainak lemezeit, leginkább a Cocteau Twins és a My Bloody Valentine hatása érződik az albumon. Vagy a Cure-é: Robert Smith valószínűleg ilyen zenét játszana most, feltéve, ha húsz évvel később, a nyolcvanas években születik. Az említett zenekarokra jellemző révült, fátyolos pophangulat minimalista, elsatírozott díszletek közé került - ez a Belong. Az alig negyvenperces album elsőre olyan, mintha ugyanazt az egy számot hallgatnánk újra és újra. Néhol csak suttogással, másutt énekkel is találkozunk. A dobgép tompán puffog, tiktakol, akár egy metronóm. A gitár is csak aláfestő eszközként szerepel az albumon, többnyire nem dallamokat játszik, hanem csupán egy másik szőnyegréteget képez a szintetizátor mellett. Ami pedig a hangzást illeti: hiába tekerjük maximumra a hangerőt, a zene mintha mindig éppen egy másik szobából szűrődne át. A Tim Heckerrel való rokonság megmaradt: a Belong zenéjében sem a refrének vagy a dallamok játsszák a főszerepet, hanem az egymás mellé helyezett hangrétegek összecsengése az érdekes. Popzenei köntösben, ez meg aztán különösen érdekes. Mindezek ellenére mégsem olyan könnyű belefulladni a Belong szürkeségébe. A különös kísérlettel a zenekar bebizonyította, hogy lehetséges ambient popot játszani. De hogy érdemes-e ambient popot játszani? Nehéz elképzelni, hogy a Common Érával a Belong ne merítette volna ki a műfajban rejlő potenciált. KÖNYVAJÁNLÓ A semmi erőltetése VERES ISTVÁN Veres István első kötetét olvasva az juthat eszünkbe, minek ír valaki prózát, ha a benne foglaltakat szóban is elmondhatná. A szerző motivációját ezzel könnyen be is határolhatjuk. Egyfajta azonosíthatatlan íráskényszerről van szó, amely kimerülni látszik a szöveg puszta létrehozásában. Ettől viszont még nem kellene, hogy a szöveg olyan legyen, amilyen. Az íráskényszer ugyanis nem kevés embernek ad rendszeres elfoglaltságot, az eredmény viszont nem mindig érdemes jobb kritikára a székelési kényszer eredményeinél. Próbáljuk tehát meghatározni, mi lehet az a tényező, ami a kötet olvasóját arra kényszeríti, hogy az első novella elolvasása után ugyanezt tegye a többivel is. A cselekmény érdekfeszítő volta aligha ösztönözhet ilyesmire. A kiművelt nyelvi megfogalmazás szintén nem. Marad tehát az a párbeszéd, amelyikben Kuptor Dzsoni őzmegfigyelő elbúcsúzik Weisz Gizellától. Megható, érzékletes leírás, mely az olvasó elé tárja egy ritka foglalkozástűző, sebzett lelkivi- lágú egyén érzelmeit. Aki elolvassa, érteni fogja, miért forog a Föld a saját tengelye körül (is), valamint hogy miért hívják görögdinnyének a görögdinnyét. Illetve nem, tévedés történt. Kuptor Dzsoniék párbeszédét nem is Veres István írta, hanem egy erdélyi író, neve... Bogori Árpád... vagy Bobor. Ő írta a Sinistra körzetet is. Az okfejtés tehát hibás. Ha megpróbáljuk Veres szövegeit párhuzamba állítani a magyar irodalom alkotásaival, egyből szemet szúr a Petőfi- párhuzam. A szabadságharc költője ugyanis szintén kimerítően foglalkozik a kutyatémával, akárcsak Veres. A rövid és hosszú, kerek és szögletes kutyákkal kapcsolatos részek - ahogy a Fazonigazítás című opusban megjelennek, megválaszolni látszanak azokat a kardinális kérdéseket, amelyeket Petőfi A kutyák dalában, valamint az Anyám tyúkjában (Morzsa kutyánk, hegyezd füled! - írhatott volna hegyes kutyákat is) felvet. Veresnél ugyan a kutyatéma csak fragmentumaiban van jelen, mégis érzékelhetően kitetszik a sorok közül, a kutyákra mint ontológiai tényezőre tekint a szerző, míg Petőfi megelégszik az etnikai csoportok vulgáris megbélyegzésével (kutyafejű tatár). A másik széttörhetetlen kapcsot a két szerző életműve közt a szerelem témája képezi. Mindketten mágikus megrög- zöttséggel veszik elő újra és újra a férfi-nő kapcsolat motívumrendszerét. Petőfi elsősorban munkakerülési indokot és önmeghatározása egyik eszközét látja benne („Szabadság, szerelem! E kettő kell nekem”), Veres viszont beéri a jelenség megfoghatatlanságának („senki sem látta, de mindenki szeret rá hivatkozni”) újbóli és újbóli megállapításával. Az eddig leírtakból kristály- tisztán kitetszik, Veres szövegei lényegében Petőfi és az őt követő petőfieskedők (Székely József, Tóth Kálmán) műveinek olcsó, epikásított koppintásai. Veres irodalmi hozadéka tehát egyenlő a semmivel, annál is inkább, mert a fentiekből világosan meghatározható az a markáns és karakteres semmi, amit a szerző műveiben újra és újra erőltet. Az pedig, hogy saját kötetéről ír recenziót, irodalmi hagyományunkhoz méltatlan, továbbá mélyen elítélendő. (Veres István: Galvánelemek és akkumulátorok. Pozsony, Kal- ligram, 2011) LETNÝ HUDOBNÝ VEČER ♦ S* póCHu fit \ tkj«f I* <Mb> \ntktxi sjr»*fógov NYÁRI ZENEI EST A The Redete Band Fabian Supancic Organ Trio A Szalon szombat esti zenei ajánlata. Helyszín: Somorja, At Home Gallery, Művészetek Háza, kezdés: 18.30. SZALON Szerkeszti: Csanda Gábor. Levélcím: Szalon, Új Szó, Lazaretská 12, 811 08 Bratislava 1. Telefon: 02/592 33 447. E-mail: szalon@ujszo.com
