Új Szó, 2011. július (64. évfolyam, 152-176. szám)
2011-07-09 / 158. szám, szombat
20 Szombati vendég________________________________________________________________ ÚJ SZÓ 2011. JÚLIUS 9. www.ujszo.com Theodor Pišték: „Hosszú éveken át úgy beszéltek rólam, mintha a Nemzeti színpadát hagytam volna ott egy vándorcirkusz manézsa miatt..." Formánnál nem beszél, Havelnek nemet mondott New Yorkban, a Modern Művészetek Múzeumában egyetlen cseh film látható: František Vláčil rendezése, a Marketa Lazarová. Költői alkotás. Időtlen ballada. Stílusos kosztümjeit Theodor Pišték álmodta meg. SZABÓ G. LÁSZLÓ Theodor Pišték a cseh film legjelesebb jelmeztervezője. Vláčilhoz köti a Méhek völgye is, Jih Menzelhez a Sörgyári capriccio, Milos Formánhoz az Amadeus, amelynek kosztümjeiért 1984-ben Óscar-díjjal jutalmazták, majd a Valmont, amelyért a franciák Césarral díjazták, harmadikként pedig a Larry Flynt. De van még vagy száz más film is a listáján. Emlékszem egy kiállításra Karlovy Varyban. A nyolcvanas évek második felében, amikor már Oscar-díjas filmes volt, meggyűlt a baja a helybéli elvtársakkal, akik aztán... ... különböző feltételeket szabtak nekem is meg a galériának. Megbízhatadan személynek tituláltak. Igen. A festményeim már a falon lógtak, amikor a városi rendőrök még a pil- seni feletteseikkel tárgyaltak. A végén aztán úgy döntöttek: Forman nem lehet jelen a megnyitón, ha látni óhajtja, nézze meg a képeket előtte. Rudolf Hrušínskýt sem hívhattam meg, mert éppen akkortájt kobozták el a vadászpuskáját, és ha fotó készül az első napról, akkor érdeklődők nem lehetnek a képen, csak egy seprű, egy vödör és egy felmosórongy. Az amerikai nagykövetet Karlovy Vary határából küldték vissza Prágába azzal, hogy ne fáradjon tovább, a Pišték-kiállítást lefújták. Mindezt annak is köszönhettem, hogy elismerően szólt rólam az Amerika Hangja. Nem lehetett ez egyfajta megkésett bosszú azért, mert nemet mondott a titkosrendőrséggel való együttműködésre? Sok minden közrejátszhatott ebben. Egy londoni utam előtt valóban meglátogatott egy titkosrendőr. Rém ideges volt, miközben beszélgettünk. Aztán nagy nehezen mégis megfogalmazta jövetele célját, de bizonyára azért, mert nem talált rajtam fogást, megköszönte, hogy fogadtam, és dolgavégezetlenül távozott. Némi „ellenszolgáltatásért” az Érdemes Művész címet is felkínálták annak idején. Ez még a barrandovi filmgyárban történt. Nincsenek mögöttem hőstettek, de a lelkiismeretem tiszta maradt. Képzelem, mi mindent látott s tapasztalt azokban a hónapokban is, amikor Forman az Amadeust forgatta Prágában. Még a statiszták közé is beépültek a rendőrök. De ami mindannyiunkat meglepett: ők is megérezték, hogy most valami rendkívüli dolog részesei, és lelkesek voltak, minden rendezői instrukciót ügyesen végrehajtottak. Pedig nem volt köny- nyű nyélbe ütni az itteni forgatást. Jó pénzért azonban a párt központi bizottságának a vezérkarát is meg lehetett venni. Kétmillió dollárt nekik sem volt erejük visszautasítani. Hiába tiltakozott a barrandovi filmgyár elkötelezett rendezői magja, Forman stábja megkapta az engedélyt. Egyvalamit kellett csupán megígérniük. Hogy nem kavarnak bele a politikába, nem veszik fel a kapcsolatot a cseh disszidensekkel, Formánnak pedig a becsületszavát kellett adnia, hogy nem találkozik Václav Havellel. És állta a szavát? Olyannyira, hogy bár Václav Havel egy egész napon át ott nézelődött a felvételek színhelyén, a Rendi Színháznál, egyetlen szót sem váltottak egymással. A forgatás lefolyását senki sem kockáztatta, erre nagyon ügyeltek az amerikaiak. Forman prágai sofőrjének természetesen naponta jelentést kellett tennie, de ötven dollár ellenében ő is sok mindenre kapható volt. Jó pár évvel később egy egészen más helyzetben találkoztam az úrral. Akkor már Václav Havel volt a Vár ura, de még mindig Husák rendőrei voltak szolgálatban. Havel felkérésére a díszőrség egyenruháját kellett megterveznem, az FBI ügynökei már George Bush látogatását készítették elő, és kit látok a sofőrök között? Azt, aki egykor Formant hozta-vitte az Amadeus forgatásán. Ön és Forman honnan ismerték egymást? A katonai előkészítőből. A hatvanas évek cseh új hulláma helyett az operatőre, Miroslav Ondncek hozott össze bennünket. Az ő tanácsára hívott fel Forman éjjel kettőkor. „Hé, volna kedved egy nagy kosztümös filmhez? - süvöltött a telefonban. - Mozart és Salieri.” - Mikor kezdjük, kérdeztem, és másnap már festményeken tanulmányoztam a rokokót. Hogy aztán élete egyik legfényesebb napján ott állhasson Los Angelesben, kezében az Oscarral. Ma már hihetetlen, tudom. Tíz dollárt kaptam az útra, a kint tartózkodásomra. Az volt a szerencsém, hogy a repülőtéri taxiért nem kellett fizetnem, amikor megérkeztem. Hogy ingyen vittek egy luxusszállóba, ahol aztán Ondncek kisegített. De a díjkiosztó gálát megelőző két napon így is csak olyan vendéglőkbe jártam, ahol az innivaló mellé ingyen adták a mogyorót. Mennyire vette biztosra a győzelmet? Volt valaki, aki nagyobb eséllyel indult? Volt. Dániel Lean filmje, az Út Indiába. Annak volt egyébként a legszebb körítése. Besétált a színpadra egy élő elefánt. Az Amadeusnál meg berohant egy csomó statiszta, kölcsönzőből vett, szörnyű kosztümökben. Azt hittem, szétrobbanok. Forman is azzal nyugtatott, hogy nincs esélyünk, így aztán nem is reménykedtem. Annyira nem, hogy még köszönőbeszédet sem írtam. Ültem kényelmesen a helyemen, az előttem levő széksor alatt a cipőmből is kiléptem, egyszer csak hallom a nevemet. Gyorsan felhúztam a cipőt, bekötni már nem is volt időm, zavaromban pedig elkezdtem csókolgatni Glenn Close kezét. Kirk Douglas volt nagyon kedves. „Ünnepeltesd magad, ez a te napod!” - lökdösött előre a színpadon. Beszélhet bárki bármit, hogy így az Oscar meg úgy az Oscar, ha megkapja, ott, helyben elsodorják őt az érzelmek. Diana Ross is ott állt mögöttem, azt hittem, ő lökött meg hátulról, hogy szedjem már össze magam. Hátranézek, Uramisten, mit látok!? Az elefánt bökdösött az ormányával. Mintha ugyanazt mondta volna, mint a jó öreg Douglas papa. Prágában is volt nagy ünneplés, miután megjött? A repülőtéren csak a feleségem várt a két fiammal. Egy párthivatalnok azonban később megkérdezte: „Dollárban menynyit kapott?” Nem tudta, hogy ez nem olyan díj. Később viszont sokat teremhet. Elsősorban annak, aki kint marad. Én nem akartam ott folytatni. Még kint voltam, amikor két divatszalonból kaptam jól hangzó ajánlatot, és vagy öt fűmbe hívtak. Másnap elmentem New Yorkba a csehszlovák nagykövetségre, hogy hosszabbítsák meg a kinttartózkodási engedélyem. Felhívták Prágát, ahol közölték: szó sem lehet róla! Két lehetőségem volt. Vagy lemondok a családomról jó hosszú időre, vagy hazajövök, és búcsút intek a lehetőségeknek. Természetesen ez utóbbit választottam. Ki gondolta akkor, hogy egyszer, méghozzá rövid időn belül a kommunizmusnak is befellegzik. Nyolcvanküencig jöttek újabb felkérések is, amelyekről sorra le kellett mondanom, utána pedig már mások voltak érdekesek, nem én. Ahogy ez általában lenni szokott. A velencei kalmárról is így maradtam le, amelyben A1 Pacino játszotta a főszerepet. A Formánnál forgatott Larry Flynt után mondtam ki, hogy ennyi volt, és elég is volt. így is többet adtam a filmnek, mint amenynyit kellett volna. A festészet sokkal jobban érdekelt. Nyilván fél szavába került volna, hogy a Goya szellemeinek is ön legyen a jelmeztervezője. A nagy barátságok azonban csúnya véget érnek. Ezt értsem úgy, hogy ön és Milos Forman... ... már nem is találkozunk. Két ilyen kaliber hogyan tud ennyire elfordulni egymástól? Nem akarom részletezni a dolgokat. Legyen, elég annyi, hogy azt mondtam Formánnak, köszönetem jeléül, hogy engem választott jelmeztervezőjének, kap tőlem egy képet. Ezt meg is említi a könyvében. .. ha jól emlékszem, egy csehországi kiállítására aztán kölcsönkérte tőle a már neki ajándékozott festményt, amit aztán nem adott vissza neki. Nem így volt! Amikor véget ért a kiállítás, elkezdődött egy szörnyű huzavona, hogy ki fizeti a szállítás költségeit, a biztosítást és a vámot. A galéria igazgatója valahogy nem sürgette a dolgot, időbe telt, míg minden tisztázódott. De akkor már kezemben volt egy Amerikában feladott levél. „Müos Formánnak már nincs szüksége Theodor Pišték festményére. Martina.” Vagyis a felesége írta. Bűnösnek nem éreztem magam, sértettnek annál inkább. Mi lett végül is a kép sorsa? Otthagytam a galériában. Állítólag épp most akaija megvenni valaki. Ha Forman lemondott róla, már el is adhatja. Nem adom el. Megint kaptam egy levelet, amelyben arra kér, hogy adjam a Csehországban élő fiainak. Václav Havel filmjének, a Távozásnak is ön lett volna a kosztümtervezője. Másvalaki jó ideig szóba sem jött, aztán hirtelen visszalépett. Mi történt? A Larry Flynt után valóban azt mondtam, annyi időmet s energiámat elvett már a film, hogy nem vállalok még egyet, nem keű, befejeztem. Václav Havellel kivételt tettem volna. Barátok vagyunk, nincs mit magyaráznom. A forgatás azonban több műit egy évet csúszott, s amikor szóltak, hogy kezdünk, én már akkor másvalamivel voltam elfoglalva, amiből nem tudtam kiszállni. Fiatalon sikeres autóversenyző volt, serlegekből, látom, sokkal több van a házában, mint vázából. De van itt jó pár fesztiváldíj is, a megszámlálhatatlan kosztümökért. Festőként Washingtonban és New Yorkban is kiállított, nemrég Budapesten, az európai fotórealizmus kiállításán képviselte Csehországot. Közben az sem lett volna nagy csoda, ha annak idején a színészi pályát választja, hiszen szülei hivatását vitte volna tovább. Színészi tehetségből egy csöppet sem örököltem, így nem volt nehéz küépnem a szüleim árnyékából. Amikor felvettek a képzőművészeti akadémiára, azt hittem, végleg eldőlt a sorsom. A fordulatot František Vlá- čilnak köszönhetem, aki rám talált és „eltérített”. Kosztümtervezőként az egész világ ismeri, festményei révén jóval kisebb köröket futott. Van erre egy egyszerű válaszom: nekem is csak egy életem van. A hátralevő években azonban már tényleg csak festeni fogok. A hiperrealizmus megszállottja, aki az Amadeusban a rokokó legfényesebb gyöngyszemeit mutatta meg a vüágnak. Nem sokkal az akadémia elvégzése után, az ötvenes évek végén minden jelentős kiállításra meghívtak. Mehettem volna Párizsba is, de a képzőművészek szövetsége nem engedett Nyugatra. Aztán jöttek a filmek, amire a művészettörténészek csak legyintettek. Éveken át úgy beszéltek rólam, mintha a Nemzeti színpadát hagytam volna ott egy vándorcirkusz manézsa miatt. Azt hitték, végérvényesen letettem az ecsetet. Tévedtek. Én valóban a hiperrealizmus foglya vagyok. De a tükrön műidig átlépek. A titok izgat. Az, ami a horizont mögött van. Egész életemben ezt keresem. Közben azon izgulok, nehogy csalódást okozzon, ha egyszer sikerül megtalálnom. Attól a több mint száz fűmtől azonban, amelyekhez jelmeztervezőként kötődöm, képzőművészként is sokat kaptam. Megmutatták a fikció és a valóság találkozási pontját, ami inspirációs forrásnak sem utolsó.
