Új Szó, 2011. június (64. évfolyam, 126-151. szám)

2011-06-28 / 149. szám, kedd

www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2011. JÚNIUS 28. IVtULM hAUUAlU \J Jókai Mária: Azt láttam igaznak, amit gyűjtéseim során az emberektől kaptam. Őszinték voltak velem, mert közülük valóként tudtam kérdezni tőlük Lélekben kiegyenesedve óvni az örökséget (Somogyi Tibor felvétele A zoboralji és a Zsitva- parti szokáshagyomá­nyok, népi gyermekjáté­kok, néprajzi értékek, vi­seleti tradíciók - s persze a tanítónői hivatás! Ez az élete, a múltőrzéshez ritka teljességgel kötődő munkássága. MIKLÓSI PÉTER Fáradhatatlan kincsgyűjtő, aki a globalizáció felé haladó vi­lágunkban következetesen őrzi főként a szlovákiai, de tágabb értelemben az egyetemes ma­gyarság néprajzi klenódiumait. Életformájával átörökítője en­nek az általa fellelt folklór­kincsnek; évtizedekkel mérhető munkásságában szándékosan azonosul a bomló közösségek­ben gyűjtött, sajátos szereppel bíró anyaggal, miközben tuda- tosan-tudattalanul európai színvonalon tátja egész szemé­lyiségét a világ elé. Ennek fé­nyes bizonysága a „Párta, Párta - Zoboralji lakodalmasáért 1985-ben Kecskeméten kapott UNESCO-díj, tizenöt évvel ké­sőbb az Életfa-díj, majd a Szlo­vák Köztársaság Ezüstplakettje. Jókai Máriával ma már a Vere- bélyhez csatolt Felsőahán, az ő szülői házában beszélgetünk. Kezdjük avval, hogy túl a hetvenen miért fontos szá­modra ez a ház? Létezik-e olyan jóérzésű ember, akinek ne lenne kötő­dése gyerekkorának hajléká­hoz, az egykori családi fészek­hez?... Most viszont, pár évvel valóban túl a hetvenen - ami­kor a gyermekkornak már csak fakuló emlékei vannak meg -, a szülők végső nyugvóhelye, a temető van közel. Noha Léde- cen kitűnően éreztem magam, hiszen elképzeléseim zömét megvalósítva erőim teljében laktam ott, mégis eljött az idő, hogy már csak arra gondoltam: vissza kell jönni a szülői házba. Ettől a rádöbbenéstől egyre jobban húzódtam hát haza. Van ennek a háznak olyan zuga, amelyet mindmáig a kedvencednek mondhatsz? A szüleim szobája. Azt igye­keztem úgy berendezni, hogy minden sarka órájuk emlékez­tessen. Ahán, ahogy faluhe­lyen illik, a könyha volt a köz­pont, ott zajlott a napi élet. És megvolt az úgynevezett tiszta szoba, amit mifelénk nagy­háznak mondtak. Ide csak öl­tözködni jártak, és a menyecs­ke stafírungja, bútora is itt vár­ta a sorsát. Minő különbséget érzel a Zsitva-part, a tényleges szü­lőföld, illetve ahogy mondani szoktad: a fogadott szülőföl­ded, azaz a Zoboralja között? Számomra mindkettő ked­ves. Amikor nyugdíjasként ha­zajöttem, havonta egyszer amoda is vissza-visszajártam. Feltöltődni. Újra meg újra lát­nom kellett, hogy a Tríbecs- hegység hogyan öleli át Léde- cet, de nemkevésbé hiányzott Gímes is. Tulajdonképpen már csak itthon, Ahán tudatosítot­tam, hogy én évtizedeken át nemcsak dolgoztam a zoboralji emberekkel, hanem a mentali­tásukat is fölvettem. Talán ezért akartam velük később is rendre találkozni, egyszerűen csak látni őket. Mostanában is visszajársz? Igen, bár ritkábban. De ha találkozunk valahol, például egyházi búcsúkon, zarándok­latokon, egészen fölvillanyo- zódom. Napjainkban miféle falu Felsőaha? Fényes Elek 1851-ben így jellemzi: ma­gyar-szlovák falu; nagyon jó búzája, bora, gyümölcse, szé­nája, erdeje és vízi malma van. Mi maradt meg mindeb­ből mindmáig? Mára erősen modernizáló­dott, s Verebélyhez tartozva közigazgatásilag sem önálló. Nekem a régi Aha tetszett job­ban. Oda kötnek az emlékeim is, hogy zuhog vagy hőség van, esetleg hideg metsző szél fúj, gyerekekként rengeteget csa­tangoltunk a határban. Különö­sen a szőlőhegyet szerettem, áhol a dombról körös-körül nézve nagy levegővel szívtam magamba az egész vidéket. Ak­koriban szoktam meg a kétkezi munkát is, amit a szőlődombok csendjében, jobbára másoknak segítve, mindmáig szívesen végzek. És akkor a dombtetőről újra magam előtt látom a Sírhe­gyet, az Alsómalom-szögét, a Pettyimet, a Káposztást; de eszembe jut az is, hogy mifelénk a nagylányoknak csak a falu szé­léig, a Verebélyre nyíló főútig il­lett elsétálni. Kiröppenve ebből a zárt közösségből, hogy találtad fel magad a Komáromban nyílt óvónőképzőben? Apám magyar iskolában akart engem taníttatni, így a toborzás során beíratott oda. Hirtelen kétéltű lettem, Komá­romban városi ruhám volt, de ha hazajöttem, népviseletben jártam, itthon nem akartam más lenni, mint a többiek. És hogy magyar vagyok, azt szin­tén a családban tudatosítot­tam, mert Ahán azon három­négy família közé tartoztunk, akik nem reszlovakizáltak. A negyvenes-ötvenes évek fordulóján miről álmodott a lány? Kamaszlányként mi szeretett volna lenni a ké­sőbbi pedagógus és néprajzi gyűjtő? Ma már csak mosolygok raj­ta, de először légikisasszony! Néha elszállt a falu fölött egy- egy repülőgép, én pedig mindig csak menni, utazni akartam va­lahová, így ezt találtam ki ma­gamnak. Későbbet rájöttem, hogy egy sáros, apró faluból aligha lehetek stewardess, ezért aztán vasúti kalauz, majd kato­na is akartam lenni, csak hogy kitáruljon előttem a világ... Ehhez képest... ... igen, ehhez képest jócskán helyben maradtam itt a Zsitva- partján és a Zoboralján. Megbántad? Nem. Mert az állandó me­hetnék helyett néprajzi gyűjté­seim során már az örökös kí­váncsiság űzött. Szerte a nagy­világban bizonyosan sok min­dent láthattam volna, itt viszont kaptam valami pótolhatatlant az élettől. Főként az őszinte szó és az értékek becsületét. Taní­tónőként a diákok ragaszkodá­sát. Amikor 1963-ban, fiatalka tanítónőként, Gímesen a helyi néprajzi kiállítás előkészületei­ben vehettem részt, én azt olyan örömmel csináltam, hogy nem igaz! Későbben pedig már egyre elmélyültebben, következete­sebben foglalkoztatott a ha­gyományőrzés. Eleinte miért épp a gyere­keket érintő néprajzi örök­ségre összpontosult a fi­gyelmed? Mert velük naponta dolgoz­tam az iskolában. És fontosnak láttam újra megtanítani őket azokra a népi játékokra, ame­lyeket a nagyszüleik még tud­tak, de mert otthon már nem gyakorolgatták, kezdtek ki­veszni a köztudatból. A pedagógus a játék révén tud a legközelebb jutni a gye­rekek leikéhez? Valóban ez a legrövidebb út ahhoz, hogy a gyerek kitárul­kozzon és a lehető legtermé­szetesebben viselkedjen. Hogy előbukkanjon az a tiszta forrás, amit szerencsésebb esetben még otthon is megláthat. Mi mondható tiszta for­rásnak? Ami eredeti kincs. Aminek pont a maga természetes egy­szerűségében van az értéke. Ami együtt él az emberekkel, s egyben helyhez köti őket. Amit a dédszülőktől a dédunokáig mindenki lélekben kiegyene­sedve óvhat örökségként, tart­hat a sajátjának. Amiben mon­danivaló, tartalom, üzenet, esz­tétikai becs rejlik. Manapság is játszanak még a gyerekek? Mást és másképpen. Leg­alábbis a kérdés hagyományos értelmében, mert most nincs olyan, mint amikor mi kimen­tünk vasárnap délután az utcá­ra, és játszottunk. Lényegében én is már csak adatközlő va­gyok, aki a saját gyermekkorá­ról mesél. Eszerint az sem helytálló már, amit Kodály Zoltán su- gallt? Nevezetesen, hogy mi­nél hosszabb a gyerekkor, annál boldogabb a felnőtt­kor? Az mindenkor helytálló, hogy a gyerekekben ott rejtőzik a te­hetség szikrája. A tanító dolga felfedezni, és kibontani annak legerősebb oldalát. Sőt, tovább fejleszteni azt. Az a gyerkőc ak­kor felnőtt korában is sokkal ki­egyensúlyozottabb, boldogabb lesz; egész életében más szem­mel nézi majd a világot. Ez alól nyilván te sem vagy kivétel. A lelked ma is akár egy kamaszlányé? Legbelül sok még az elképze­lésem. Ám ha eszembe jut a ko­rom, akkor már jóval prózaib­ban gondolkodom! És ne én akarjam elvégezni, ami a fiata­lok dolga. Lenne. Sohasem zavart, hogy taní­tónőként, tehát nem hivatá­sos néprajzosként végezted a kitartó gyűjtőmunkát, cso­portvezetést? Nekem épp ez a szakmai függedenség adott szabad szárnyalást. Azt láttam igaz­nak, amit gyűjtéseim közben az emberektől kaptam. Őszinték voltak velem, mert közülük va­lóként tudtam kérdezni őket. Egyvalaki az ő szűkebb közös­ségükből, hiszen a falu népé­hez a tanító áll a legközelebb. Olykor mégis belém nyilall, hogy talán többet kellett volna tennem. Ennyi munka, a sok-sok si­ker dacára békéden vagy önmagaddal? Elégedetiennek kell lennem, mert hiába tettem sokat, a dup­lája az, amit még el kellett vol­na végeznem. Lenézésben is volt részed? A főhivatású néprajzi gyűjtők részéről! Akadtak bírálóim, akik kifo­gásolták, hogy nem vagyok profi néprajzos. Csak azt felel­hettem, egy tanító vagyok, akit ez mindig érdekelt. Nyitott szemmel járva kerestem a nép­rajzi értékeket. De amit meg­tettem, azért felelek. Mind a Zoboraljáról, mind a Zsitva mentéről tudom, amit tudni lehet. Tiszta a lelkiismeretem. És a Csemadokot is sok minde­nért el lehet marasztalni, de maradandó érdeme, hogy évti­zedeken át kézben tartotta a néprajzi gyűjtőmunkát. Ma­napság bizony nem tudom, irányítja-e azt valaki... Nem a rossznyelvűség be­szél belőlem, ám a konszoli­dáció éveiben ez nem egyfaj­ta szelep volt a Csemadok- ban, elterelendő a figyelmet a politikáról? Nem tudom. Viszont volt például egy olyan folklórcso­port az Ipoly mentén, amely val­lásos motívumokat is igénylő szokáshagyományt elevenített föl. Szerepelt benne egy asz- szony, aki szemrebbenés nélkül kijelentette: ne féljen senki, az ő ura a pártelnök, nem lesz sem­mi baj - és a szentelt gyertya meg a rózsafüzér zokszó nélkül ott díszelgett a színpadon. Mára viszont, sajnos, elkallódtak a forgatókönyvek, az eredeti fényképek; hol vannak a rend­szeres tárlatok, a szakmai össze­jövetelek, a tiszta forrást felmu­tató fesztiválok, az eredeti „vi­rágba szőtt álmok”, hol a lelke­sedés? Komoly aggályaim van­nak! Most a műsorcsalamádét kínáló falunapokkal van meg­szédülve a világ, ott aztán szinte akármi jó. Ha visszájáról lóg va­lakin a szoknya, úgy is remek!... Ugyanakkor pont a ha­gyományok jelentik, jelente­nék számunkra a kapaszko­dókat? Szerintem a hagyományőr­zés azon kevés kultúrák egyike, amit kell és érdemes támogat­ni. Zoboralja azért tarthatta magát olyan sokáig magyar szigetként, mert az a 13 falu be­le tudott kapaszkodni a ha­gyományaiba, a gyökereibe. Nincs ennél értékesebb, tisz­tább, szebb dolog a világon. Az elfordulással a jövőnket adjuk föl? A jövőnket és az embersé­günket. Közösségként úgy vet­kőzünk ki a magyarságunkból, mint annak idején a falusi em­ber a népviseletből. Nem szokták azt mondani, hogy régimódi vagy? Lehet. De a gyerek a legelső útmutatást a családban kapja, csak azután jön az iskola, a pap. Ezért esik rosszul, ha látom azokat a családokat, amelyek­ben az apukát meg az anyukát még a magyar iskolában én ta­nítottam ími-olvasni, de ők az ő gyereküket kézen fogva már a szlovák iskolába viszik. Ennél nagyobb fájdalom, megalázta­tás egy tanítónőt nem érhet. Ar­ról nem is szólva, mit érezhet­nek a nagyszülők, ha az unokák szájából kilopják az ősök nyel­vét. Az rossz kifogás, hogy nincs már magyar iskola - mert arról ki tehet, ha nem azok a szülők, akik elpártoltak a saját iskolá­juktól, az anyanyelvűktől? Most az a divat, hogy nem kell meg­harcolni a magyar iskoláért, in­kább az a sikk, hogy a szülő már a bölcsőben sem magyarul be­szél a gyermekével. Számomra ez rettenetesen nagy, kiábrán­dító csalódás. Kibújunk, nem vállaljuk önmagunkat. Pedig nem bor mellett, magyarországi kiránduláson, választások előtti összejöveteleken kell magyar- kodni, hanem magyarként élni a hétköznapokon. Legyek akár fekete bárány, de nekem az a benyomásom, hogy a dolgok könnyebb végét keressük. Ezt nem tudom elfogadni. Akadnak válogatott szo­morúságaid? Ha lennének is, önmagam­hoz is vagyok annyira őszinte, hogy belássam: ami elmúlt, az elmúlt; vagy én mulasztottam el, vagy mások hibáztak. Marika, évtizedek óta is­merjük egymást, mégsem kérdeztem rá soha: nem hi­ányzott a család? Egy, még fi­atal tanítónő korodból szár­mazó fotó tanúsága szerint igencsak szemrevaló lány » voltál. Mai zsargonban: klassz csaj! Az már elmúlt... Mindig olyanok akadtak a látóköröm­be, akiket nem tudtam meg­kedvelni. Talán mert rengeteg teendőm volt, talán mert ma­ximalista vagyok, és ha meg­ígérek valamit, akkor is meg­csinálom, ha belekékülök. S ezt várom el mástól is. Bizto­san másként alakul az életem, ha lett volna családom, most viszont már csak ebbe kell be­letörődnöm... Az vigasztal, hogy a tervem mégiscsak ren­geteg.

Next

/
Thumbnails
Contents