Új Szó, 2011. június (64. évfolyam, 126-151. szám)
2011-06-25 / 147. szám, szombat
SZALON 2011. június 25., szombat 5. évfolyam, 25. szám A szlovákiai magyarság Dél-Amerikába telepítésének terve 1946-ban Csehországba vagy Dél-Amerikába? A szlovákiai magyarság 1946-1947 telén végrehajtott erőszakos széttelepítési kísérlete óta, amely csehországi deportálásként vonult be a köztudatba és a történeti szakirodalomba, immár közel 65 esztendő telt el. POPÉLY ÁRPÁD A pártállami korlátok a deportálások, s általában a magyar kisebbség második világháború utáni meghurcoltatásának kutatását ugyan még nem tették lehetővé, a rendszerváltás óta eltelt több mint két évtizedben azonban már csaknem könyvtárnyi irodalma született a kérdéskörnek. A teljesség igénye nélkül itt csupán Vadkerty Katalin és Štefan Šutaj munkásságára utalnék, akik számos kiváló monográfiában és tanulmányban dolgozták fel a csehszlovákiai magyarság második világháború utáni kálváriájának egy-egy fejezetét. Túlzás nélkül leszögezhetjük, hogy a Janics Kálmán nyomán „hontalanság évei” néven ismertté vált időszak a magyar kisebbség történetének nemcsak a legtragikusabb, hanem egyúttal a leg- feldolgozottabb fejezetei közé is tartozik. Lehet-e még mindezekről a kérdésekről újat mondani? A kérdésre bizonyára számosán nemmel válaszolnának, a levéltárak mélyéről folyamatosan előkerülő, szinte megszámlálhatatlan mennyiségű dokumentum azonban újra és újra az ellenkezőjéről tanúskodik, egyúttal sok szempontból új megvilágításba helyezi a több évtizeddel ezelőtti történéseket. A közelmúltban a Cseh Parlamenti Levéltárban, az egykori csehszlovák Alkotmányozó Nemzetgyűlés Külügyi Bizottságának iratai közül került a kezembe egy megdöbbentő dokumentum, pontosabban egy javaslat, amely megvalósulása esetén a történészek ma már valóban csupán múlt időben beszélhetnének nemcsak az egykori Csehszlovákiáról, hanem annak magyar kisebbségéről is. Az Alkotmányozó Nemzet- gyűlés Külügyi Bizottságának 1946. október 7-i üléséről van szó, amelyen Jan Masaryk külügyminiszter és Vladimír dementis külügyi államtitkár tájékoztatta a bizottság tagjait a párizsi békekonferenciáról és annak várható eredményeiről. A békekonferencia plénumának tárgyalásai ekkor ugyan még zajlottak, az azonban már sejthető volt, hogy a konferencia elutasítja a lakosságcsere után Csehszlovákiában maradó magyar lakosság egyoldalú kitelepítésének jóváhagyására benyújtott csehszlovák indítványt, s a magyar kisebbség kérdésének rendezése céljából kétoldalú tárgyalásokra kötelezi Csehszlovákiát és Magyarországot. A Külügyi Bizottság említett ülésén a beszámoló elhangzása után Bohdan Chudoba, a Csehszlovák Néppárt nemzetgyűlési képviselője (egyébként neves cseh történész) terjesztette elő pártja nevében a magyar kisebbség Dél-Amerikába telepítésének tervét. Érvelése szerint, miután a magyar kormány a lakosságcsere-egyezmény végrehajtását is szabotálja, várhatóan szabotálni fogja a kétoldalú megbeszéléseket is, s nem feltételezhető, hogy bele fog egyezni a csehszlovák fél számára egyetlen elfogadható megoldásba, a teljes magyar kisebbség kitelepítésébe. Ezért meg kell találni azt az eszközt, amellyel rákényszeríthetnék egyezmény aláírását, mely lehetővé tette, hogy a csehszlovák kormány annyi szlovákiai magyart telepíthessen át Magyar- országra, amennyi magyarországi szlovák önként jelentkezik a Csehszlovákiába való átte- lepülésre. A deponálási akciót ugyan a lakosságcseréről folytatott tárgyalások felvételét követően, 1945 decemberében leállították, folytatását azonban 1946-ban is folyamatosan napirenden tartották, s hol a reszlo- vakizáltakkal, hol pedig a nem reszlovakizált magyarokkal kapcsolatban merült fel újra, mígnem 1946 őszén ismét a Magyarországra való nyomásgyakorlás egyik lehetséges eszközeként kezdtek foglalkozni vele. A Chudoba által felvázolt másik lehetséges megoldás a magyar lakosság tengerentúli kivándoroltatása lett volna. Jasal lenne Budapest tárgyaló- készségére is. Az előteijesztett javaslat ugyan „önkéntes” kivándorlást említett, annak ismeretében azonban, hogyan is értelmezték a csehszlovák hatóságok az önkéntesség elvét, nem lehetnek illúzióink az „önkéntesség” köntösébe bújtatott javaslat valós szándékairól. Hiszen a csehszlovák propaganda szerint a közmunka ürügyén végrehajtott csehországi deportálás is csupán „munkaerő-toborzás”, a deportált magyarok pedig „önkéntesek”, korabeli szóhasználat szerint „toborzottak” voltak annak ellenére, hogy karhatalmi erők igénybevételével, erőszakkal hurcolták el őket otthonaikból, hátrahagyott vagyonukat pedig elkobozták és az abba betelepült szlovák ún. bi- zalmiaknakjuttatták. veiben már nincs nyoma. Bizonyára a cseh és a szlovák politikai vezetés is tudatában lehetett annak, hogy a felvetett javaslat megvalósítása - akár erőszakos, akár kevésbé erőszakos módon került volna rá sor - nemcsak hosszadalmas előkészítést igényelt volna, hanem hatalmas magyarországi és nemzetközi tiltakozást váltott volna ki, hiszen azt még a deportálásoknál is nehezebb lett volna „bel- ügynek” minősíteni. Maradt tehát az egyszer már bevált módszer: a szlovákiai magyarság csehországi szétte- lepítése. Miután a kormány 1946. november 5-i ülésének határozata kimondta, hogy a magyar lakossággal szemben Edvard Beneš általános munkakötelezettségről rendelkező 88. számú elnöki dekrétumára hivatkozva „megfelelő intézA magyar kisebbség Dél- Amerikába telepítése tehát „csupán” terv maradt, azonban már az is sokat elárul a korabeli csehszlovákiai viszonyokról és a sokat dicsért „csehszlovák demokráciáról”, hogy ilyen és ehhez hasonló tervek egyáltalán megszülethettek, ráadásul parlamenti bizottsági szinten is fórumot kaphattak. A háború utáni cseh és szlovák politika számos vonatkozásban hű követője volt a háború alatti náci és sztálinista módszereknek. Elég, ha csak az ellenségnek minősített népek kollektív felelősségre vonására vagy a nem kívánt népcsoportok tömeges kitelepítésére gondolunk. Bizonyos szempontból a magyar lakosság tengerentúli kivándo- roltatásának terve is a pár évvel korábbi náci elképzeléseket idézi: ismeretes, hogy a náci Csomagolnak a szlovákiai magyarok (Forrós: Glatz Ferenc szerk.: Magyaroka Kárpát-medencében. Budapest, 1988, História Könyvek) Magyarországot az „engedékenységre” és a csehszlovák elképzelések elfogadására. Chudoba a Magyarországra való nyomásgyakorlás két lehetséges módját vázolta fel. Az egyik a magyar lakosság széles körű „visszaszlávosítása” (reslo- vanizácia) lenne, amit a cseh határvidéken való letelepítésével érhetnének el. A csehszlovák hatóságok a szlovákiai magyarság csehországi széttelepítését már 1945 őszén eszközül használták a kényszerű lakosságcserétől vonakodó Magyarországgal szemben, s el is érték a lakosságcserevaslata szerint sürgősen fel kellene venni a kapcsolatot a délamerikai országokkal, esetleg a brit domíniumokkal, amelyeknek több százezer munkaerőre van szükségük. Az érdekelt államok a megegyezést követően a kivándorlás minél hatékonyabb megszervezése és lebonyolítása végett toborzóirodákat is nyithatnának Pozsonyban. Felhívta a figyelmet arra is, hogy noha a magyar lakosság dél-amerikai kivándoroltatása a „magyar problémát” nem oldaná meg végérvényesen, joggal feltételezhető, hogy hatásA Külügyi Bizottság üléséről készült feljegyzés szerint a tervezettel szemben senki nem fogalmazott meg ellenvéleményt. Clementis külügyi államtitkár a Chudoba által előterjesztett javaslatra azzal reagált, hogy a kormány mérlegelni fogja a lehetséges lépéseket, s megfontolásra érdemesnek nevezte a Csehszlovák Néppárt kezdeményezését is. Annak azonban, hogy a csehszlovák kormány foglalkozott-e érdemben a magyar kisebbség dél-amerikai kivándoroltatásának kérdésével, a kormányülések jegyzőkönykedéseket” kell foganatosítani, november közepén már el is indultak a magyar deportáltakat szállító első vonatszerelvények csehországi úti céljaik felé. A következmények pedig mindenki számára jól ismertek: 1946-1947 telén több mint 40 ezer magyart hurcoltak el embertelen körülmények között, általában fűtetlen marhavagonokban a cseh országrészekbe, ahol az egykori rabszolgavásárokra emlékeztető módon válogathattak közülük az olcsó magyar munkaerőt igénylő cseh gazdák. Németország az 1940-es évek elején - még a „végső megoldás” előtt - Madagaszkárra telepítésével akart megszabadulni az uralma alá került zsidó lakosságtól. Végezetül egy megjegyzés a sors különös iróniájáról. A kommunista hatalomátvételt követően a másokat kivándo- roltatni kívánó Bohdan Chudoba kényszerült elhagyni Csehszlovákiát, ahová többé már nem is térhetett vissza. Spanyolországi emigrációban élt 1982-ben bekövetkezett haláláig.
