Új Szó, 2011. június (64. évfolyam, 126-151. szám)

2011-06-10 / 134. szám, péntek

12

IZVILAG ■ 2011. JUNIUS 10.

www.ujszo.com

Afrikai pörkölt, tengeri csigából

D

emcsák Ottót, a Győri Balett egykor legendás táncosát, a Győri Nemzeti Színház balettmesterét háromszor hívták meg ebbe a nyugat-afrikai államba, hogy legnagyobb városában, Abidjanban egy művészeti iskola tehetséges fiataljainak balettmestere legyen.

„Nagy, romantikus elképzelésekkel indultam útra én is, mint általában mindenki, aki egy távoli afrikai országba utazik - meséli. - Afrika nagyon ellentmondásos kontinens, magán viseli azt a bűnt, amit nem is a fehér ember, hanem a pénz mint fizetőeszköz elkövetett vele. Az olajkitermelés szögesdrótok mögött zajlik, légiósok őrzik a kutakat, a helybelieknek semmi közük nincs a saját maguk által kitermelt ásványkincshez. Az ország egyik része iszlámhívő, a másik katolikus, plusz a kibogozhatadan törzsi ellentétek. Nagyon képlékeny társadalom az ottani, erősen küzd a demokráciáért. Húsz kilométerre a jóléttől nyomornegyedek és teljes reménytelenség, az emberek szemében mégsem látni tompultságot, letörtséget. Ragyog a lelkűk. Van bennük akaraterő. Ha egy tál rizs a cél, akkor azért küzdenek. Három képet említenék, ami nagyon belém ivódott. Első utam során egy árvaházba is eljutottam, ahol tíz-tizenhat éves hadiárvákkal találkoztam. Csak lányok voltak, kopaszra nyírva. A mai napig nem vagyok biztos benne, hogy az az impulzus, amit a tánccal adtam, adtunk nekik, segített-e rajtuk, felvillantott-e előttük egy új perspektívát, vagy csak felzaklattuk az életüket, és mentünk tovább. A második kép: az abidjani művészeti iskolában mutattuk be azt a koreográfiát, amelyet Bombicz Barbarával együtt készítettünk a gyerekeknek. Az előadásnak olyan nagy sikere volt, hogy amikor jöttünk el tőlük, könnyes szemmel futottak a kocsink után. S ami ugyancsak lenyűgözött: az őserdő, a természet ereje, az ötven-hatván méteres ősfák, amelyeket fegyveresek őriznek, nehogy a környékbeliek egyet is kivágjanak. Ott mindent őrizni kell, ami a jövőt szolgálhatja, hiszen az embereknek napi megélhetési gondjaik vannak. Egy tál rizs, egy pohár víz életet menthet.” Demcsák Ottó szereti a különleges ízeket. Elefántcsontparton, mint bármelyik más külföldi útja során, sok mindent megkóstolt. Ami nem mozog a tányérján, tehát jól meg van főzve, vagy forró olajban sütve, azt szívesen kipróbálja. „Nagyon jó az afrikai konyha. Sok fokhagymát, gyömbért, kardamont és borsot használnak Nem félek megkóstolni semmit. Azt szoktam mondani: a teremtő akarata úgyis érvényesül, ha nem eszem a felkínált ételből. Bátorságomért nagyon sok kulináris élményt kapok. A marhahús, a sertéshús Elefántcsontparton is közkedvelt, akárcsak a szárnyas. A legtöbbet azonban halból esznek. Az én kedvencem a tengeri csiga volt, ami akkora, mint az öklöm. Meghozta a piacról a szakácsnő, egy napig sós vízben tartotta, azBár nevének eredete az elefántcsont-kereskedelemre utal, ez a Guineai-öböl partján fekvő ország manapság kávé-, kakaó- és olajpálma-ültetvényeiről híres. Az egykori „mintagyarmatnak” azonban az ananász, a banán és a hal is jelentős exportterméke. Az aztékok és az inkák még fizetőeszköznek is használták a kakaóbabot. A mézzel, vaníliával, fahéjjal vagy ánizzsal ízesített forró csokoládét a feljegyzések szerint már Kolumbusz, Cortéz, a Napkirály, XIV. Lajos, Napóleon és Casanova is nagy élvezettel kortyolta.

tán feldogozta, és finom pörköltet készített belőle. Helyi szokás szerint minden étkezés előtt házi áldás van, amit mindig másvalaki mond el. Az élő hitet is ott tapasztaltam meg először. Az emberek nem azért mennek el misére, mert illik, hanem mert a teremtővel való kontaktust keresik. Hosszú, három-négy órás miséik vannak, konga szól és orgona, énekelnek szívüket-lelküket beleadva.”

Ami a leginkább meglepő az ottani konyhában: a nagyon intenzív fü- szerkeverékek.

„Hat-nyolcféle fűszert is tesznek a műibe, amiből aztán mártást készítenek, és úgy öntik a húsra. Sok gyömbért használnak, amitől egy kicsit mindennek olyan savanyítás íze van. Itthonról egyébként semmilyen fűszert nem vittem, náluk is van minden. A húsok mellé rizst, kuszkuszt vagy etyekét tálalnak. Lereszelik a maniókát, megszárítják, majd pépesítik. A végén olyan, mint a krumplipüré. Egyszer elvittek egy étterembe, .ahol pillepalackban szolgálták fel a pálmabort. Miután ittam belőle, elkövettem egy hibát. Megkérdeztem, hol van a konyha. Ott, mutattak hátra. Négy cölöp leverve, fölötte ponyva, és szabad tűz. Megnéztem. Nem kellett volna. Fekete hullazsák leterítve, azon feküdt fél őz, egy óriási vízipatkány, egy tarajos sül és valamilyen comb. Ahhoz, hogy enni tudjak, innom kellett még egy kis pálmabort, ami olyan, mint hálunk a murci. Fehér és pezseg.”

Piacon is járt Demcsák Ottó Abidjanban. Intenzív illatokból ott kapott igazán. Ami viszont még ennél is jobban meglepte: az egyik pulton fél birka feküdt, amelyen dongtak a legyek, de rögtön mellette a selyemárus kínálta portékáit. Léleküdítőnek inkább ez utóbbit nevezi, de azzal a felismeréssel, hogy az ember mindenütt egyformán működik. Faj- és létfenntartás, önkifejezés.

„Az afrikaiak sem akarnak mást, mint nyomot hagyni maguk után, miközben örülnek, hogy élnek. Pedig sokaknak még csak reményük sincs a tanulásra, hogy magasabb létszintre emelkedhessenek. A táncosoknak, hogy fogalmuk legyen a magyar konyháról, marhapörköltet főztem egyszer. Nagy sikere volt. Még a bográcsot is kinyalták. Paprikát, paradicsomot, hagymát a piacon vettem, ahol még csillagtökhöz vagy cukkinihez is könnyen hozzájut az ember. A zeller, a sárgarépa hatalmasra nő a párás melegben. A banán, a narancs, az ananász nagyon finom arrafelé, nekem mégis a friss, lédús mangó volt a csúcs. Süteményeket nem nagyon láttam. Inkább gyümölccsel díszített piskótaféléket. De Abidjanban minden étkezés után inkább friss gyümölcsöt fogyasztanak.”

Hogy mit hozott az ottani piacról? „Szárított paradicsomot, por alakban” - mondja Demcsák Ottó. Azzal ugyanis ott találkozott először.

S hogy mire kap néha gusztust a távoli ízek közül?

,A pörköltnek elkészített, szaftos tengeri csigára. Azt azóta sem ettem.” Szabó G. László