Új Szó, 2011. május (64. évfolyam, 100-125. szám)
2011-05-21 / 117. szám, szombat
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2011. MÁJUS 21. Szalon 23 Cséfalvay András és a Voldemort-projekt a pozsonyi Galéria Enter föld alatti termeiben Oltárra emelt elmélet (Cséfalvay András felvételei) Az installáció Andris (az Oskar Čepan-díjas Cséfalvay András) diplomamunkája. Ahhoz, hogy megnézhessük és keresztül-kasul járhassuk, jó mélyen le kell ereszkednünk a Lakatos utca földszintje alá. CSANDA MÁTÉ A meredeken kanyargó, szűk csigalépcsők egyre sötétebb térszegletekbe vezetnek, közben pince- és vakolatszag, málladozó csempék, zsákutcaszerű bugyrok fogadnak, mígnem a legalsó, mínusz kettedik szinten, egy katakombára hasonlító, téglaboltozású kamrában elkezdődik a Voldemort-projekt. Persze a zümmögő narrátort hang már félúton a fülembe mászik, a lépcsőfokokon araszolva hirtelen angol fogalmak jutnak eszembe, olyanok, hogy doom (végzet) meg quake (remegés). Közben Andrást ismerve rögtön sejtem, hogy sok szálon futó, több médiumból és sok elméleti (tudásbeli) háttéranyagból építkező installáció vár rám. És csakugyan, a kamrába érkezve valami közös kis szeánszba fonódik hang, kép, videó és plexilemez, szavakból álló információ és vászonba kötött objektum. A tér (az én olvasatomban na- os) azonnal egy kápolna érzetét kelti. Az amúgy homályba vesző falakon pontszerűen megvilágított tablók, mindenféle András- képek (vagyis andrásos képek), üyen-olyan pózokat, gesztusokat felvevő portrék, akarva-aka- ratlanul is homlokot ráncolva, olyan schopenhaueros tekintettel, hol profilból, hol farkasszemet nézve a látogatóval. Használva saját testét, emléket állítva neki, ugyanakkor egy picit mintha viccelődve is. De képtelenség önmagukban élvezni ezeket a képeket, a mélyükre hatolni, fotóként és nem lógókként, mintákként kezelni őket, merthogy vaskos fehér betűkkel vannak telenyomtatva. Kétfajta kód, szöveg és kép feszül egymásnak - az arcokat kerekded mondatok szövik át, mintegy rácsként rájuk borulva, nagyon is prózai, modorosságtól és köl- tőieskedéstől mentes üzeneteket hirdetve. Olyan, mintha valami programpontokat, legalábbis téziseket olvasnánk: az Akadémia (így, nagybetűsen) ellentmondásairól, elvárásokról, az eleve szavakban és gesztusokban testet öltött igazság(ok) és féligazságok kereséséről, mindennek a lehetetlenségéről, de legalábbis a keresés és kutatás, az elméleti és gyakorlati munka közbeni ellentmondásokról, buktatókról, az egész vicces, talán mert hiábavaló, de annál inkább gyönyörködtető voltáról. András mintha tényleg tudatosan szakralizálná ezt a pár négyzetméternyi teret. Én legalábbis egyértelműen látni vélek egy főfalat, azon középtájt egy nagy fekete lepellel eltakart boltíves nyílás. Kétoldalt megint csak András-arcok, ezúttal képernyőn: bizonyos időnként fel- felduruzsolnak, egymást erősítve, egymással vitatkozva, összeösszefonódva, aztán néha elhallgatnak, és helyükre egy-egy vízszintes csík lép, olyan, mintha nagy mínuszjelek volnának, vagy csak egy végleg leállt szívritmus egyenessé széthajtó szinuszgörbéi. Ilyen töredékes, zsolozsmaszerű, poétikus voltukkal remek kis ellentétei a tablók szenvtelen szövegeinek. Olyanok, mint a Harry Potter- regények izgő-mozgó, vizuális múmia létükre is elevennek ható fotói (bár azok ugye sosem szólaltak meg). A két arckép szabadon egymásba kúszó gondolatokat suttog, (szerintem) minden szorosabb összefüggés nélkül, valakit, valaki ismeretlent vagy éppen csak a látogatót szó- lítgatva, de az is lehet, hogy csak úgy, hangosan gondolkozva, eljátszadozva a pixelek adta lehetőséggel. És középen a lényeg: az amúgy üres helyiség középpontjában egy olvasópult áll, egészen hasonló módon, mint a templomokban, karcsú kis oszlopként, akár egy valódi Proskynetarion, azon pedig egy finom vászonkötésű könyvecske, az összesen létező három példány egyik darabja (Cséfalvay András szak- dolgozata, ha úgy tetszik - amit egyébként, normális esetben, spirális tokba vagy műbőrbe kötve kell a titkárságon leadni, tehát csakis a diák és a professzor vagy vizsgabizottság magánügye - itt viszont fons et origó, kulcs az értelmezéshez). Mintha ebben a könyvben hajlana össze minden szál, minden nyitva hagyott, elvarratlan, szabadon eresztett gondolat és utalás. Az történik ugyanis, hogy András picit megkerüli a rendszert, és ha ki nem is cselezi, hát teremtő módon eljátszadozik vele. Ha már a piaci igényekhez gyúrt mesterképzés előírja, bogy legyen elméleti diplomamunka is, tehát az Akadémia megkívánja, hogy a mai művész egy picit artista doctusként lábjegyzet-apparátusokat alkotva is a szépséget keresse (kutassa), hát akkor legyen egybeforrasztva az egész. Az oldalfalak nagy ívű, szenvtelen, gyakran axiómaként rögzített és néha avantgárd mellékízű jelmondatai csak a könyvecskét olvasva állnak össze, forranak ki egészen és lépnek egymással termékeny ' kapcsolatba. A munka J.K. Row- ling-idézetekkel indít, a mindenkori Voldemortot parafra- zálja, hogy aztán Kanttól kezdve Nietzschén és Greenbergen át egészen Dantóig a szépség, a művészet, az igazság és hasonló vaskos fogalmak értelmezésének korlátjait vizsgálja és feszegesse (de leginkább talán az igazság érdekli, annak minden szelete, formája és árnyalata, szövevényei, kimondásának nehézségei, az igazmondás és eleve a megszólalás kompetenciája, bökkenői). Picit mintha Balzac Az ismeretlen remekműjét próbálná továbbfűzni. A másik lényeg - bár nevezhetjük poénnak, élnek, kicsú- csosodásnak, lezárásnak, válasznak, vagy ugyanúgy nyitva hagyott lehetőségnek is - az előbbinél is finomabb tálalásban jelenik meg. Ahhoz ugyanis be kell lépni a hüvelyszerűen szétnyíló fekete függönyön, akárcsak a szentek szentjébe. A szuroksötét, kérdőjel alakú kis folyosó utolsó, zsákutcaszerű hajlatában, ott fogad a legszebb kép, egy falra vetített metafora, amely keretbe foglalja az egész kamrarendszert, merthogy elegánsan rímel a nagyobbik helyiség nyitó képkockájára is. Megéri ezt így egészében látni, többször is körbejárva (amikor én jártam lent, és lehettem ott vagy egy negyedórányit is, rajtam kívül senld sem merészkedett be a „titkos kamrába” - talán csak azért, mert nem mutatott arra semmiféle nyíl, még kevésbé felirat. Hiába, a régi templomok szentélye [bema] is csak a szakmabeliek vagy a kiválasztottak számára volt nyitva, a Bölcsek Kövében pedig sem Hermione, sem pedig Ron nem jutott el az utolsó szobáig). Ez az utolsó, aprócska, de szerintem mindent megkoronázó gesztus rengeteg minden lehet: kitörési kísérlet, szerelmes üzenet, képbe foglalt, fátyolszerű lábjegyzet, Hegellel való vitatkozás, a könyv továbbgondolása, vagyis folytatása, de ugyanúgy ellenpontja, cáfolata, vagy csak egy jó kis odamondás, egy szomorú, néma Platón-kom- mentár. Visszafelé, kifele lépcsőzve azon hümmögtem, hogy picit tényleg olyan Harry Potter- es ez az egész helyzet. Rengeteg élmény, összefüggés után sok minden hirtelen összeállni látszik. De semmi bölcsek köve. Valahogy levert is voltam, mint Andrej Tarkovszkij Stalkere, aki néhány órás fekete-fehér szenvedés után a legutolsó helyiségbe érve hiába keres bármiféle metafizikai csattanót, semmi kozmikus, semmi kirobbanó alapigazság nem fogadja. Alapigazság Cséfalvay Andrásnál sincs, annál ő sokkal nagyobb mestere mind az iróniának, mind pedig a dialektikának. Van helyette egy rafináltan megszerkesztett installáció (az egyszerűség kedvéért hívjuk így): ha akarom, egy nagy darab koncept, ha emígy nézem, egy misztikus kis kamaratárlat, ami csak arra jó, hogy láthassuk, mi mindenre képes néhány alaposan végigvezetett gondolat, néhány képbe formált elméleti összefüggés, illetve a művész, aki ez esetben videós, fényképész, ob- jektművész, archeológus, költő és teoretikus is. És ahelyett, hogy választania kelljen, egy finom mozdulattal kombinál, fércei, szinapszisokat gyárt plakát, szöveg és videó, gyermekkori emlékek és olvasmányélmények között, hogy végül inkább mégis kimondja azt, amit nem nagyon kéne vagy szabadna. Hogy aztán (opera, performansz és zeneművek után) csinálhasson az egészből egy Voldemort-projek- tet (kiindulópontként lásd az eredeti szlovák szöveget a művész honlapján: www.andrascs efalvay. com/voldemort.pdf). (Cséfalvay András: A Voldemort-projekt. Pozsony, Galéňa Enter, Zámočnícka 10., - hétfőtől csütörtökig 16.00 és 19.00 között, május26-ig) NOSZTALGIA Éjjeli menedékhely GRENDEL ÁGOTA Ettük a vasárnapi tyúklevest, finom házi cérnametélttel, saját termesztésű zöldséggel, én megkaptam a szívet, a hús második fogás volt paradicsomszósszal, a harmadik fogás rántott hús krumplival, uborkasalátával, utána almás pite, degeszre tömtek mindig, ha kértem volna, talán még egy pohár sört is kapok, de nem kértem, soha semmit nem mertem kérni. Egyszerre csak E. fölnézett, letette a kanalát. „Kinek a fiúja volt itt éjjel?” - csöndesen kezdte, de a vér már tolult az arcába, egyébként sem volt sápadt fajta, de az a vörösség akkor ijesztő volt. Mintha abban a pillanatban megütné a guta vagy fölrobbanna, az utolsó szavak már meglehetősen dörgedelmesek voltak. Gyáván behúztam a nyakam, az enyém ugyan nem, nincs is fiúm, inkább csak suttogtam, de azért úgy, hogy hallják a választ. M. nyílt tekintettel nézett apjára, L. aludt itt, de tényleg aludtunk. Buliból jöttek, vállalati ünnepségről, egy kicsit ittak, L. utolsó autóbusza rég elment, amikor föleszmélt, hogy most aztán vagy valamilyen kapualj, vagy az állomáson egy üres pad. Egyik sem tűnt kellemes éjjeli menedékhelynek, akkoriban - több mint negyven éve (úristen!) - nem is lehetett volna, rendőrség, igazoltatás, kijózanító, levél a vállalat igazgatójának vagy legalább a személyzeti főnöknek, hogy F. L. elvtárs alkoholos befolyásoltság alatt a szabad ég alatt töltötte volna az éjszakát, ha a rend éber és bátor őrei rajta nem kapják. Fegyelmi, bűnbánat, kizárás a KISZ-ből, oda a karrier. Ennél kevésbé veszélyesnek tűnt beosonni a lakásba, E. egyébként is aludt, sajnos, később derült ki, hogy nem olyan mélyen, mint gondolták, pedig hatalmasakat horkantott, áthallatszott a másik szobába, de a vékony falon nemcsak az ő brummogása hallatszott ide, hanem az innenső szobából oda is némi motoszkálás. Kora hajnalban a szúnyog döngicsélése is úgy szól, mint a rezesbanda a fürdővárosok sétaterén, hiába a lábujjhegy, az ajtó nyekken, a surranás is fölerősödik, pláne vasárnap, akkor nem járnak pékek, tejesek, szemetesek, nem zörögnek a boltosok a vasrácsokkal, semmi sincs, csak a szülő mindent meghalló füle, ami úgy, de úgy ki van hegyezve, hogy tán még azt is meghallja, ha egy szem édes lánya szíve hevesebben, hangosabban ver. E. kissé megemelkedett, jobb karja meglendült, M. szájából visszafolyt a tányérba az éppen bekanalazott ieves, némi piros pöttyel éktelenítve. Senki meg se nyekkent. Egy év múlva jött a házassági értesítő, utána képeslap a nászúiról, Miskolctapolcáról Máriától és Lászlótól, s csak azért jöttem rá, kik is ők - ilyen komoly névvel, szűzmária, mi lett Marifiamból! -, mert M. jellegzetes zsinórírását ezer közül is fölismertem volna. SZALON Szerkeszti: Csanda Gábor. Levélcím: Szalon, Új Szó, Lazaretská 12, 811 08 Bratislava 1. Telefon: 02/592 33 447. E-mail: szalon@ujszo.com
