Új Szó, 2011. május (64. évfolyam, 100-125. szám)
2011-05-17 / 113. szám, kedd
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2011. MÁJUS 17. Keddi faggató 19 Rákóczi Anna: Nekünk, csehországi magyaroknak is határozottabban kellene kapcsolatot kezdeményeznünk a szlovákiai Csemadok-szervezetekkel Szórványban nehezebb megmaradni magyarnak A csehországi magyarok helyzete a Csehszlovákia 1993-as szétesése óta elillant esztendőkben bizonyos fokig sajátosan alakult, hiszen határon tüli státusukat tekintve kikerültek a Kárpátmedencéből, és a nyugat-európai magyarság táborába soroltattak. MIKLÓSI PÉTER Míg korábban velünk, felföldi magyarokkal ők is közös államban laktak, közös kisebbségben és az anyaországgal szomszédságban éltek, immár kis híján két évtizede Magyarország és a Cseh Köztársaság közé egy harmadik ország: Szlovákia ékelődött. Azóta voltaképpen ez utóbbi számukra az anyaország (a Csehországban élő magyarok jó kilencven százaléka szlovákiai kötődésű), Magyarország pedig - némi iróniával szólva - inkább „nagymamaországnak” tekinthető. Hogy ebben a sajátos léthelyzetben mit igazol a jelen, illetve megvannak-e a jövő, a megmaradás esélyei, arról Rákóczi Annával, a Cseh- és Morvaországi Magyarok Szövetségének elnök asszonyával pozsonyi villámlátogatása során beszélgetünk. Méghozzá, az élet fura fintoraként, a kettős kisebbség jegyében: a csehországi magyar kisebbség vezető képviselőjét a Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeumában faggathatja a riporter.. . A Cseh Köztársaságban a 2011-es cenzust március utolsó víkendjén tartották. Önöknél, becslése szerint, hányán vallották magukat magyarnak? Gondolom, ez a népszámlálási adat mintegy tizenkétezer főre tehető. Természetesen pontos számadat majd csak a tények hivatalos közzététele után lesz a kezünkben. Mérlegelni azonban nyilván már most is érdemes, hiszen tíz éve még nem egész tizenötezer ember mondta magyarnak magát Csehországban, bár a korábbiakhoz képest ez szintén jelentős csökkenés. Az 1991-es nép- számlálás időpontjában ugyanis hivatalosan még 21 ezer magyar élt az egykori Csehszlovákia évtizedekre visszanyúló sorsokat sugárzó nyugati országrészében. Miért hát ez a folyamatos csökkenés? Egyebek mellett azért, mert Csehországban a népszámlálási kérdőíveken a nemzetiségi hovatartozás nem válaszköteles adat; az identitásvállalás önkéntes eshetőségével viszont jóval kevesebben élnek a lehetségesnél. A Cseh- és Morvaországi Magyarok Szövetségének közvetlen ráhatása csupán a saját tagságára van, ami értelemszerűen nagyságrendekkel kisebb a csehországi magyarság tényleges számánál. Én azt valószínűsítem, hogy a Morva folyótól Ašig akár 40 ezer magyar is élhet. Mire alapozza ezt a feltevést? Arra, hogy rengeteget utazom, sűrűn járom az országot, és nagyon gyakran megüti a fülemet a magyar szó. Ezekkel az emberekkel azután beszélgetésbe is szoktam elegyedni, hogy rákérdezzek: turistákba botlottam-e, vagy Csehországban élő magyarok az illetők? Többnyire jólesően tapasztalom, hogy helyi magyarok álltak velem szóba; viszont kevésbé örömteli, hogy a szerveződés, a Szövetség iránti tagság nemigen érdekli őket. Noha ez bármennyire is lehangoló, az ilyen helyzetekben egyszerűen tudomásul kell venni, hogy a magyarságukat ők nem társadalmilag szervezetten, azaz kifelé kívánják megélni, hanem „csak” befelé s egyénileg. Esetleg családi körben, ha a házastársuk, a testvéreik, szerencsés esetben a gyerekeik is magyarok, tehát anyanyelvi szinten. Talán ennyi köznapi tapasztalat eleve elegendő ahhoz, hogy azt mondhassam: sokkal teljesebb, precízebb volna a csehországi magyarokról alkotható kép, ha az identitás, azaz a nemzetiség nálunk is kötelezően bejegyzendő adat lenne. Az Önök népszámlálási kérdőívei egyszerűen igno- rálják a nemzeti hovatartozás tételes besorolhatóságá- nak kérdéskörét? A szóban forgó űrlapok előnyomtatott soraiban, tételesen, csak a cseh, a szlovák, a német meg a lengyel szerepel megjelölendő nemzetiségként, ezek egyetlen tollvonással vállalható identitások. A magyar vagy minden más nemzetiség csak az „Egyéb” ablakocskába külön-külön beírandó eshetőség, amit akár tízezres, netán még nagyobb nagyságrendben csupán olyan egyéni közösségek tagjai tesznek meg, akik ezt önmagukra, a lelkiismeretükre, a felmenőik emlékére nézve már-már kötelező nyomatékkai fontosnak tartják. így nyilván már érthetőbb, hogy a csehországi magyarok lélek- számáról miért vannak inkább csak becsült, semmint hiteles adataink. Elnök asszony, de hát Ön tagja a cseh kormány kisebbségügyi kérdésekben illetékes tanácsadói testületének. Ott nem lehet az efféle disz- szonanciákat szóba hozni? Lehet. Viszont 2007 óta azt tapasztalom, hogy szinte valamennyi ilyen irányú kezdeményezésem nem több a falra hányt borsónál. Sajnos, a bizottsági tagoktól alig-alig kapok érdemleges támogatást. Többnyire visszafogottak, erősen tartózkodóak, ezért az összefogás hiánya évek óta fékezi a munkát. Javaslataimmal jobbára magamra maradok, a csehországi magyarok képviselőjeként én vagyok, aki reni- tenskedik, a magányos rebellis... Azóta, hogy huzamosabb ideje belátok a kulisszák mögé, a tapasztaltak tudatában kijelenthetem: a cseh társadalom számára lényegében nem fontos, hogy az országban élő nemzeti kisebbségek bevallják s ezzel nyíltan vállalják is valós identitásukat. Mert? Mert ez így a büdzsé számára is megtakarítást jelent, elvégre a nemzeti kisebbségek statisztikailag jegyzett létszáma határozza meg a nekik járó állami támogatások összegét az állami költségvetésben; s egyúttal a szóban forgó pénzek elosztási kulcsát is. Országos, megyei és helyi szinten egyaránt. Ezért hát távolról sem az irigység okán, hanem az objektivitás hiánya miatt fájlalom, hogy például a népszámlálási íveken feketén-fehéren megnevezett szlovák, lengyel, német kisebbség bizonyos lépéselőnybe került a legfeljebb az „Egyéb” rubrikában feltüntethető többi csehországi kisebbséggel szemben. Legyen szó akár rólunk, magyarokról, akár a romákról vagy bármely más őshonos nemzetiségről. Ön miben látja vélhető okát annak, hogy a rendszerváltás óta folyamatosan csökken a csehországi magyarság lé- lekszáma? Mindannak dacára, hogy 1990-ben létrejöhetett az eladdig nem létező CSMMSZ, azaz a Cseh- és Morvaországi Magyarok Szövetsége! Ez, a kívülálló szá(Somogyi Tibor felvétele) mára, eléggé nehezen felfogható fonákság... Tény, az utóbbi húsz év alatt felgyorsult annak a rétegnek asszimilálódása, amely még a rendszerváltás előtt kitartóbban őrizte, mélyebben tudatosította a magyar identitást. Ez mára kissé megkopott, a csehországi magyarság is „európai- asodott”, kevesebben csüggnek anyanyelvükön a régiek ragaszkodásával, sokan valamivel közömbösebbekké váltak a nemzetiségük iránt. De az én mindennapi tapasztalataim azt is jelzik: ez nem azt jelenti, hogy nyomtalanul kiveszett volna belőlük a magyarság megőrzése iránti igény; bár az idő előrehaladtával nem ezt tartják rendeltetésszerű felada- tukhak, elsődleges kötelességüknek. Ugyanis senki se feledje: szórványban jóval nehezebb megmaradni magyarnak! De így is fel kell, fel lehet venni a harcot a csökkenés ütemével. Mondjuk azt is érdekes és érdemes volna egyszer egy szociológiai kutatásban felmérni, vajon nálunk nem a Szlovákiából érkező s nem mindig szívderítő hírek alapján zárkóznak-e el sokan a magyarság nyíltabb vállalása elől?! Hiszen Csehországban sok az olyan magyar, aki még az 1945 utáni deportációk révén került hozzánk a Felvidékről. Bennük vagy az ő leszármazottaikban bizonyos fokig ott él a félsz... Dobossy Lászlónak lenne igaza, aki egyik írásában megállapítja: ők az elfeledett magyarok, s kényszerül kapott lakhelyükön csak a temetőkben, a magyar feliratú sírkövek száma gyarapszik? Ez szintén őszinte, találó meglátás. És bár én sem rózsaszínben szemlélem a világot, azért borúlátó sem vagyok. Nem, mert a szlovákiai magyar fiatalok körében továbbra is nagyon közkedveltek a cseh- és morvaországi egyetemek, amelyeken a csehül vagy szlovákul tudó diákoknak napjainkban sincs tandíjfizetési kötelezettségük. Közülük, a friss diplomával zsebükben, szép számban maradnak aztán Csehországban. Most szinte adódik a kérdés: milyenek a kapcsolataik a gyökerekkel: a felföldi magyarokkal, a szlovákiai magyar intézményekkel, civil szervezetekkel? Sajnos, nem igazán szorosak. Inkább alkalmiak, mint rendszeresek. Pedig régebbi szándékunk, hogy ne csak a prágai meg a brünni, hanem a többi alapszervezetünk is vegye fel az együttműködést a Csemadok városi szervezeteinek valamelyikével. Ez már „csak” azért is üdvös lenne, mert a már jól működő többi városi szervezetünk ösztönzésére újabban Karlovy Varyban, Mostban, Chomutovban, Cheb- ben, Sokolovban is megalakultak a CSMMSZ helyi társulásai. Egyre több ötletre, gyakorlati tapasztalatra, csereakciókra volna szükségünk. Természetesen tudjuk, elsősorban annak illik jelentkeznie, akinek szüksége van a segítségre, nem várhatjuk pusztán a sült galambot... Persze, ha bármely Cse- madok-szervezet megkeresne bennünket, azt örömmel fogadnánk. A mi mozgásterünket jócskán nehezíti, hogy a Cseh- és Morvaországi Magyarok Szövetségének egyetlen fizeSokkal precízebb volna a csehországi magyarokról alkotható kép, ha a nemzetiség kötelezően bejegyzendő adat lenne. tett munkatársa a szervező titkárunk Prágában, aki nyilván nem tehet csodákat. Csehszlovákia szétesésével valószínűleg az Önök számára ma már „nagymamaországnak” tekinthető Magyar- országgal is kiegyensúlyozottabbá váltak a kapcsolataik. Az pedig különösen érdekes szituáció, hogy a CSMMSZ a Nyugat-európai Magyar Országos Szervezetek Szövetségének tagja lettigen. Bár mi a Kárpát-medencei magyarokkal fennálló intézményes kapcsolatainkat továbbra is ápolni kívánjuk, a nyelvi, kulturális, identitásőrző gondjaink - legalábbis hivatalosan - már tizenvalahány éve a nyugati magyarsághoz kötnek bennünket. Csehszlovákia 1993-as szétválása óta nem számítunk tömbmagyarságnak, hanem a szó eredeti értelmében szórványban élünk. Egyre fontosabb hát elsajátítanunk annak gyakorlatát, hogy a más országokban szórványban élő magyar közösségek hogyan tudják ezt az állapotot kezelni, ebből eredő gondjaikat megoldani. Kirajzolódtak már ennek az újszerű hovatartozásnak a sajátosságai? Jól látható a különbség a Kárpát-medencében, illetve az e térségen kívül élő magyarság napi gondjai között. Míg a Kárpát-medencében élők legfőbb gondja, hogy miként tudják fenntartani vagy fejleszteni iskolahálózatukat, miképp lehet nagyobb tömegeket megmozgató kulturális tevékenységet beindítani, rendezvényeket tartani - addig mi a hétvégi iskolák, vasárnapi foglalkozások megszervezésén, az egyetemisták klubjainak zökkenőmentes működésén, a kisebb szabású és a kulturális meg a nyelvi identitás megőrzését szolgáló akciókon gondolkodunk. És akkor még nem szóltam a tevékenységünkhöz szükséges anyagi fedezet biztosításának kálváriájáról. Mert őszintén szólva olyanok egyelőre kevesen vannak köreinkben, akiknek van is, hajlandók is folyvást a zsebükbe nyúlni. Kedves Anna, Ön, aki bő harminc éve él a mai Cseh Köztársaságban, és országjárásai során a cseh táj szinte valamennyi csücskében megfordult, számomra a legalkalmasabbak egyike, hogy megkérdezhessem: milyenek az echte csehek, s hogyan viszonyulnak a magyarokhoz? Első hallásra talán csalódást okozok, de ilyen hosszú idő után is csak azt felelhetem, hogy az echte csehekbe nehéz belelátni. Egy magyarul gondolkodó és érző ember eléggé nehezen tud bennük eligazodni. És még nehezebb dolog kiismerni az ő lelkivilágukat. Vagy eligazodni szavaik őszinteségében. Bennünket, magyarokat, szeretnek, noha kissé egzotikus nációnak tartanak. Nem bántanak bennünket, nem is diszkriminálnak, egyszóval ferde tekintetek nélkül hagynak élni, dolgozni, érvényesülni. A rendezvényeinkre szívesen eljönnek, mert tudják, megvendégelés is várja őket. Száz szónak is egy a vége: a magyar ember nem púp a cseh társadalom hátán; bár a Beneš- dekrétumok említése azért mégiscsak ingerli őket... Szabadjon elfecsegnem, hogy annak idején Ön a Zo- boraljáról került az egykori Csehszlovákia nyugati országrészébe. Hol van hát itthon és hol otthon? Ostravá- ban vagy a Zoboralján? Otthon is itthon vagyok, meg itthon is otthon vagyok. Bennem ez nagyon erősen összeforrt. Viszont egyre könnyesebb a szemem, ha indulok vissza a Zoboraljáról... Ki tudja, talán a múló évek teszik.
