Új Szó, 2011. május (64. évfolyam, 100-125. szám)
2011-05-14 / 111. szám, szombat
SZALON 2011. május 14., szombat 5. évfolyam, 19. szám Jó volna utánagondolni, miért állok be végül magam is a sorba, és nézem hosszú percekig a vadidegen munkásokat... Gödör a pálya szélén Csak a múlt héten vettem észre. Egyik esti sétám során egy véletlen hurkot tettem errefelé. Az egész jelenség, mint ahogy az lenni szokott, az idevágó előírásoknak megfelelően, gondosan körbekerítve, feliratozva, megvilágítva. CSANDA AAÁTÉ Másnap aztán, déltájban, ugyanarra járva, azt láttam, hogy a trafik meg a trolibusz végállomása körül várakozó emberek, nyilván egymástól függetlenül, mindenfajta kényszer nélkül, szorosan a kerítés mögé tapadva, hallgatagon bámulnak le a mélybe, és perceken át mozdulatlanul figyelik, hogy mi minden mozog és zajlik ott lenn, a lábuk alatt, ebben a körbesza- lagozott kráterben, gépek zajában, cementporban. Ha jól nézem, az egyikük okostelefonjával még néhány fotót is készít az egészről. Sejtem, hogy hamarosan precíz, hidegvérű, előre megfontolt tervek alapján egy irodaház (szlovákul polifunkčný areál) növi ki magát itt - az üvegbeton skatulya annak rendje-módja szerint rágyógyul majd erre a (talán csak nekem) kicsit mágikus, csalogató kráterre, bekebelezi őt, újabb oldalról árnyékot vet a szomszéd tanintézmény udvarára, hogy aztán teljesen magabiztos, unalmas módonbe- leszőhesse magát a pozsony- belvárosi irodaházak névtelen garmadájába. Valószínűleg lesz majd rajta egy-két konstruktivista meg hard edge ihletésű színes plexilemez mint „fogjuk rá hogy tértagoló elem”, vagy csak egykét felületrész lesz vidám akril- színekkel bemázolva, hogy azért mégse legyen olyan hideg, technoid, kicentizett és szögletes íze az egésznek. Egyébként ugyanúgy érdekelnek - a tetthely mellett - ezek a néznivalóra éhes járókelők is, akik talán csak munkából vagy munkába igyekeznek, s most éppen a következő 202-es trolibuszra várva ezen a mozgalmas schauplatzon pihentetik a tekintetüket. Mert bár ha valaki aztta- lálná kijelenteni, hogy ez maga a művészet, happening, enviro- ment, a telket körbeálló nézelő- dők joggal kikérhetnék maguknak, pedig közben szájtátva nézik, mintha csak egy akvárium vagy egy rovargyűjtemény vagy legalábbis egy illatos csodadoboz volna. Egy olajfestményt alighanem ennek a tizedrészéig sem vizsgálgatnának. Erről bevillan egyik olvasmányélményem, John Dewey és az Art as Experience, ami javarészt arról (is) szól, hogy hol mindenhol kezdődhet a művészet, mielőtt még gondosan kimeszelt múzeumszagú termekben tálalnánk; hogy a füvet nyíró, gyomláló, palántákat ültető hobbikertész, a patakon gátat építő kisgyerek, az már mindmind Tett, Akció; meglehet, kár róla beszélni, de akkor is: sokkal inkább közelít a mai értelemben vett művészethez, a művészet gyakorlásához, mintsem hinnénk, gondolnánk. Minden ilyen kis elszórakozás egy-egy vizuális tapasztalat, divatos szóval élve gesztus és beavatkozás, de mindenképpen valaminek a finomítása, cizellálása, vagy legalább önmagunk gyógyító erejű csiszolgatása. Meglehet, csak az én monomániám, meg hogy rajongok Joseph Beuysért (pontosabban minden olyan Beuys-műért, ahol maga a művész személye nem látható, plakativ módon benne a dologban, és nem nyitja ki a száját), de szinte azonnal az 1977-es kasseli Honigpumpe jutott eszembe, vagyis a róla készült fekete-fehér fotók, mert én akkor még rég nem éltem: ott is valami hasonló, majdnem alkimista megszállottságé anyag- és formamutatvány, matériák (réz, acél, ón), csurgások, krémek és bugyogások (margarin, méz), gőzölgő és száradozó rétegek, zajok és illatok kaotikus, boszorkánykonyha-szerű, tekintetet vonzó összjátéka volt az, ami lenyűgözhette nézőjét, ráadásul ott is pont a mélyben történt valami, egy körbebetonozott, üstszerű lyukban, mindenféle külső kommentár, jólfésültmegindok- lás nélkül. Mintha valami fontos, talán mert ősi dolog a tudtunkon és hatáskörünkön kívül fortyogna, történne, alakulna: ízlés szerint belelátható politikum, vallás, anatómialecke, szeizmológia, nyersanyaghiány, az Anyaföld kapitalista tempójú kiszipolyozása, mindenféle barlangfestészet, régikorokmágiája. Egy másodperc erejéig beugrik egy-két gyerekkori kép, például amint nagymamám hátsó udvarában, a mosókonyha előtt valami megtermett farönköt elmozdítok (nem is tudom, mi volt neki a funkciója), és az addig szilárdan védett földdarabka, az alulról korhadó fahasáb nedvesnyirkos nyoma, hirtelen feltárul, napfényre kerül, ilyen-olyan bogarak, százlábúk szaladnak szét mindenfelé, szóval megbolygatok, felszakítok valamit, és ez már csak úgy, önmagában is izgalmas. S nem nagyon hagyhatom szó nélkül ezt a gödröt, már csak azért sem, mert egy szívemhez nőtt telekről van szó. Ami most munkagépek sorakozótere, az eddig nem volt, egyszerűen nem létezett, itt - szerintem legalábbis - időtlen idők óta óvoda állt, és ez így nagyon rendben is volt. Egy amúgy jellegtelen külsejű, igénytelen, földszintes épület, majdnem inkább bun- gallow, egy csíkszerű sziget, gondosan izolálva a Temető utca történéseitől. Másik oldaláról meg voltunk mi, vagyis én, Duna utcás alapiskolás, később gimnazista, és ha nem is naponta, de rendszeresen ott fociztunk, pár méterrel beljebb, a szomszédos (máig létező) beton- placcon. Miközben a kis- és nagycsoportos szlovák ovisok homokoztak, mászókáztak, néha át-átdugták kezeiket a zöldes rácskerítésen, kommunikálni próbáltak, szólítgattak minket, nagyokat, de legalábbis kedvesen visszaadogatták a véletlenül átlőtt labdákat. Most meg, próbálom felmérni a helyzetet, nemhogy óvoda, nincs épület, gyerekek, mászóka, szőrén-szálán eltűnt, szétpakolták, ráadásul több ezer köbméter földet, agyagot, miegymást kibányásztak a hűlt helye alól. Lett helyette egy ideiglenes kráter, egy alaposan megtervezett - műszóval élve projektált-lyuk. És szeretném szép, bővített mondatokba fűzni, hacsak esetlenül, elvarratlanul, pontatlanul is, de rögzíteni, hogy mégis micsoda érdekel, izgat engem az ilyen, talán szóra sem érdemes téljátékokban, összefüggésekben. Igen nehéz dolog, lehet, hogy nem is kéne. De akkor is jó volna utánagondolni, miért állok be végül magam is a sorba, és nézem hosszú percekig a vadidegen munkásokat, a zajos gépek, gőzölgő-porló anyagok folyton ismétlődő egymásba olvadását, ami minden más esetben inkább idegesítene, semhogy élvezettel töltene el. Aztán eszembe jut Rilke, meg az, ahogy Malte Laurids Brigge- ként arról ír, hogy egy végleg lebontott épületrész után az alig kivehető padló- és plafonrészek mint egyedüli észlelhető nyomok még reliefszerűen, kimeredő csíkokban rátapadnak a szomszéd bérház falára (vagyis egy valaha volt közös falra). Szóval egy olyan gondolatbeli térről (hajdan volt emeleti gyerekszobáról, konyhasarokról, ki tudja) mesél, ami volt is, van is meg nincs is - önmaga maradványa, emléke, utolsó, málladozó bizonyítéka, akárcsak egy körberágott kenyérhéj. Meg egy frissebb élményem, a brit Rachel Whitehead, aki betonba önt komplett, szoba- és lakásméretű tereket, vagyis tömény, monolitikus, szomorú be- tonnegatívokat gyárt, ilyenolyan űrtartalmakat és helyiségeket örökít meg a szó legfizika- ibb értelmében, mintha csak bronzzal dolgozna. Vagy ott van egy másik nagy kedvenc, James Turrell és a híres, hosszú éveken át alakítgatott, óriási üres krátere az arizonai sivatag kellős közepén, valami alig megközelíthető magánmitológia, egy óriás méretű, tátongó land art. Utoljára megint estefelé jártam erre - a felülről becsapódó kékessárga neonfények megint új megvilágításba helyezik a száradó, szunnyadó kráter belsejét. A szélénél egy mozdulatlan daru (kanalas kotró?) pihen, a kerítés felé ágaskodó része akár egy behajlított női comb is lehetne. És így, védősisakos munkások meg légkalapácsok, malterkeverő gép nélkül - olyan ez az egész, mint egy gyógyuló seb, mint egy heg, mint valami nagy, éhes, nyitva felejtett nyelőcső. Rozsdaszínű vasnyalábok, cementbe szurkált fémrudak, tekercsek, szögletes pülonok és ormótlan sarokkövek vicces, véletlenszerű társasága, malterszagú rakodótér - gyanítom, hogy napról napra, felfelé araszolva, egyre magasabbra kúszva, már csak sekélyedni fog az egész. Ilyen, mint tegnap meg ma, már nem nagyon lesz, mert ahogy az történni szokott, pár hónap múlva láthatatlan, vagyis csakis belülről, bennfenteseknek megközelíthető mélygarázs, liftakna, fit- neszterem, raktárhely (szlovákul suterén) leszbelőle. De addig, míg ilyen szétpakolt, épülgető formájában van, színtiszta poézis, megkockáztatom, egy picit maga a művészet. (A szerző felvétele)
