Új Szó, 2011. május (64. évfolyam, 100-125. szám)
2011-05-10 / 107. szám, kedd
10 Keddi faggató ÚJ SZÓ 2011. MÁJUS 10. www.ujszo.com Mozgay Béla: A polgár mindig a saját szellemi és anyagi környezetét építette; a menedzsert csak a minél hamarabb minél nagyobb profit érdekli Nem lenne szabad megalkudni... (Somogyi Tibor felvétele) Építészeti értékeink sokszor ott vannak (még) a szemünk előtt, mégsem „látjuk”, azaz oltalmazzuk őket. Elpusztításuk nemcsak esztétikai kárt okoz, hanem egy város történelmét is meghamisítja. MIKLÓSI PÉTER Ez jut eszembe a pozsonyi Vám utcában, a bontás alatt álló hajdani dohánygyár előtt szemlélődve. Szemben, minő irónia, épp a Szlovákiai Építészmérnökök Kamarája! Pont oda tartok, ahol Mozgay Béla, a kamara immár egy éve nyugalmazott igazgatója, az ENSZ Nairobi székhelyű Település- fejlesztési és Környezetvédelmi Szakosított Szervezetének bejegyzett szakértője fogad. Ön, mérnök úr, mit érez, ha a szeme előtt egy ilyen patinás épület bontása zajlik? A szíve fáj, vagy örül, hogy az öreg utat enged az újnak? Természetesen a szívem fáj, hiszen ez a száz évnél is idősebb építmény a lebontása helyett műemléld védelmet s felújítást érdemelt volna. Ha másért nem, hát azokért a tökéletes építészeti és egyedi műszaki megoldásokért, amelyeket ma már külön művészetet jelent megtanulni, vagy esetleg csupán a könyvekben lehet rálapozni. Pedig ebből a fantasztikusan eredeti, statikailag máig szilárd csarnoképületből a tágabb régió legdöbbenetesebb építészeti múzeuma jöhetett volna létre. Például. De Pozsony, és vele együtt az ország, ezt az esélyt is elherdálta, mint annyi más előzőt. Sajnos, ezt a telket is megvette valaki, noha sohasem lenne szabad úgy eladni egy területet, hogy építs rá, amit akarsz. Ráadásul közben körülötte is minden tönkremegy. Az egykori, akkoriban még a város peremén épült dohánygyár pusztulása is ennek a menedzser szemléletű akárminek szomorú megjelenése. Megalkuvás helyett jobban kellene védeni az értékeinket? Meggyőződésem, hogy nem jobban, hanem sokkal jobban! Egyben tudomásul venni az építészet hozadékát, éppen az értékmentés lehetőségei révén. Az ugyanis nem mindegy, hogy egy város vagy egy ország - a téralakítás, a térbetöltés haszonelvű építészetével szemben - meg tudja-e fogalmazni a saját igényeit. Gondolom, abban sem babra megy a játék, hogy egyben ki tud-e állni mellette! A környezetünk ugyanis valóban lüktet, akár egy élő szervezet. Egy régi közhely szerint az épített környezetünk az emberi élet színpada, fölötte, egy várost madártávlatból nézve, a háztetők meg a tornyok a „díszlet”. Igen. S ebben az épített környezetben élő, folyamatosan megújuló lakosság révén megtestesül a várost, a falvakat, a házakat lakó ember szemmel látható történelme. Amíg mindezeket az értékeket is hordozó épületeket le nem rombolja valaki, hogy mostanában kivagyi üvegpalotákat, félszázada, emberdúcként, panelházakat építsen helyette. Vagy, jelentős szakmai tapasztalatára utalva, Ön nem így látja? . Kezdjük egy kicsit távolabbról. A második világháborút megelőző években már jó színvonalú, igényes szakmai nívót képviselő, korszerű lakóházak épültek az országban, elsősorban Pozsonyban és a vidéki nagyvárosokban. A háború után a lakásépítés egy ideig háttérbe szorult, és amikor újra elkezdődött, elsősorban az volt a cél, hogy minél gyorsabban minél több lakás épüljön. Hogy a hatalmon lévők ezt a feladatot is kipipálhassák. így jöttek létre az ötvenes évek legelején az úgynevezett „szocreál” lakótelepek. Amit a sztahanovista mozgalmak korszakában sztálin- barokknak csúfolt a közvélemény... Ez inkább a szóban forgó házak homlokzatára, egész küllemére vonatkozott, a szakmai minőség az első lakótelepek megszületésével még nem halt meg. Azokat az épületegyütteseket, háztömböket jobbára még azok a szakemberek tervezték és építették fel, akik a korábbi békeidőkben tanulták meg a mesterségüket. Egyszerűen nem tudtak rossz munkát végezni, nem vitte rá őket a lelkűk. A mesteremberek becsülettel végezték a dolgukat; a tervezők, az építészek pedig, ha ezernyi kötöttség közepette is, de igyekeztek úgy végezni a munkájukat, hogy a tömbök elrendezése és nem utolsósorban az alaprajz is emberi léptékű legyen. Persze, pár esztendővel később, az ötvenes évek második felében megjelenő panelházakban már nem sokat tudtak változtatni azon, hogy az új otthonhoz jutók ne afféle méhkap- tárba kerüljenek. Később a helyzet csak tovább romlott, mígnem a lakótelep szót, mint any- nyi más kifejezést, sikerült végérvényesen kompromittálni. A házgyárak, illetve az ott készülő panel megjelenése eredményezte ezt a züllést? A panel pusztán egy technológia, egy építőipari lehetőség, amely ha nem is áll igazán közel egy alkotó építész szívéhez, önmagában nem okozott volna ekkora romlást. A szemlélet, a gondolkozásmód, a praktikum, a hatvanas-hetvenes évek demográfiai hullámhegyét is a szocialista lakásépítés tempójával bírni hivatott gazdaságosság álságos jelszavai silányítot- ták odáig a lakótelepek akkoriban épülő házait, hogy azok már nem otthont, hanem, némi költői túlzással, afféle összkomfortos börtöncellát kínáltak a bennük lakóknak. Voltaképpen ezek szükséglakások voltak, és akarva-akaratlanul a bezártság érzetét keltették és keltik ma is; sivárságuk révén kilátástalan- ságot sugallhatnak, megfoszthatják lakóikat az otthonosság érzésétől, a hazatérés örömétől. A célszerűség és a rentabilitás szempontjaira hivatkozva száműzték a szépséget, az esztétikumot, a lakótér és az épített tömeg harmóniáját, pedig a lakályosság az ember alapvető igénye. Mert lehet valaki százszor is itthon, ha épp ott nem érzi magát otthon, ha nem találja meg az otthonosság hangulatát. Mérnök úr, Ön is lakott panellakásban? Nem az önirónia mondatja velem, ha visszakérdezek: miért épp az én életemből hiányozna a hamisítatlan panelsztori? Annak idején, felköltözve Dunaszerdahelyről, a Po- zsonypüspöki és Vereknye határában épült Alsóvadászin, ismertebb nevén Dolné Honyn kaptam lakást. így a saját bőrömön tapasztaltam, milyen egy tömeglakás, ahol föntről, lentről mindent hallott mindenki; ahol ha a harmadikon veszekedett valaki, az elsőn meg az ötödiken is tudtunk róla; ahol az sem volt titok, hol lesz ebédre gombapaprikás és hol rántott snicli. Ebben az „összkomfortban” tudatosítottam, hogy milyen az, ha valakinek, a saját akaratán kívül, nyitott könyv a magánélete. Milyen műszaki állapotban vannak ma a dömpingszerűen forszírozott panelkorszak „remekei”? Ezek a lakótömbök műszakilag és szerkezetileg évtizedeken át nem voltak karbantartva. Senki sem vizsgálta például az épületi elemek illesztését. Ha esett, mind az illesztésekbe, mind a repedésekbe belefolyt a víz. Nem voltak megfelelő tetőszigetelő anyagok sem, úgyhogy a legfelső szinten lakni kész krimi volt, mert vagy beázott a plafon, vagy megrekedt alatta a hőség. Ezek a statikailag mindmáig megbízható, ám a kivitelezési rendszerhibák garmadáival épült panelházak bizony rossz, nemegyszer nagyon rossz állapotban vannak. Megkockáztathatom, hogy akár veszélyes állapotban? Bizonyos esetekben, sajnos, igen. Sokat rontott a különböző típusú panelházak állagán, hogy a lakók, lehetőleg még a tényleges beköltözés előtt, fúrtak-faragtak, kiemeltek, beépítettek, átalakítottak, két szobát egy térbe nyitottak, erkélyeket beüvegeztek - statikai véleményezésre épülő hivatalos engedély nélkül. Ennek tudható be, ha valahol megmozdultak a homlokfalak, megrepedtek a födémelemek. Ha nemegyszer ennyire elhasználódott állapotban vannak ezek a 40-50 éve épült házak, akkor 2011 tavaszán joggal kérdezem: mi lesz a sorsuk? Nehogy bárki rémhírterjesztéssel vádoljon, újra leszögezem: ezek a panelépületek statikailag rendben vannak, hiszen az építtetők 80-90 évre tervezték, terveztették. Ami hiányzik, az a karbantartás, elvégre minden anyag, még a vasbeton is fárad. Napjainkban már zömében a lakóközösségek dolga lenne a karbantartás és a javítások biztosítása. Az egyetlen jó hír, hogy erre vissza nem térítendő hitelt is adhat az állam. A kérdést élére állítva: mához hatvan évre is ott állnak majd e sokemeletes, olykor labirintusszerűen ható panelházak? Szerintem nem. Viszont ma Szlovákiában körülbelül 800 ezer panellakás van, azokban csak két fővel számolva is 1,6 millió ember él. Csupán bízni lehet ezért abban, hogy az állam az új lakások tekintetében reálisan jósol és időben lép; az építészek pedig megvalósíthatják majd a szóban forgó jóslatokat”. Kőből, téglából, fából, acélból, betonból, számos korszerű anyagból és korszerű stílusban. Az építészmérnökök kamarájának korábbi igazgatója nyilván sejti, hogy kellő komolysággal előre gondolko- dik-e ebben a tekintetben az állam. Tényekkel felelek: a bérlakások építési üteme lefékeződött, a rendkívül magas kamatterhek miatt Szlovákiában saját lakást hitelre építeni nehéz; a nagyberuházók által kínált kész lakások méregdrágák, ráadásul a komfortosságuk sem mindig kielégítő. Napjainkban, legalábbis a kínált áron, pusztán Pozsonyban körülbelül ötezer lakás áll eladhatatlanul, részben éppen amiatt, hogy pocsék a belső funkcionális beosztásuk. Ha társalgásunkban már így keveredik múlt és jelen, essék szó arról is, hogy az utóbbi évtizedekben épült tömbházak őrzik-e a hely szellemét, belesimulnak-e hagyományos környezetükbe, vagy úgy hatnak ott, mint kék monokli a szem alatt? Aki nyitott szemmel jár, erről nyilván önmaga is képet alkot. Én csak szűkebb pátriámról, Dunaszerdahelyről szólok. Esztendőkkel ezelőtt a belvárosi római katolikus templomot körbebástyázták sokemeletes, otromba lakóházakkal, és szemrebbenés nélkül az olyan jellegzetes épületek sorát bontották le ehhez, amelyek máig őrizhetnék Csallóköz szívének egykori hangulatát. Sajnos, így viszont Dunaszerdahelynek már réges-rég nincs igazi belvárosa. De akadnak újabb keletű gondok is. Pont a minap írtam levelet a polgármester úrnak, hogy amennyiben kíváncsi rá, milyen is egy pad, küldök mintát. Dunaszerdahelyen ugyanis alig pár „szakállszárító” akad. Mondjuk a temető felé, amerre az idősebbek járnak, egyetlenegy van, de nincs a kórház felé vezető úton sem, ahogy a városközpontban sem lehet így megpihenni, nézelődni, letenni egy percre a teli cekkert. Szlovákiában a belvárosok pusztítása évtizedekre visz- szanyúló nemzeti sport. Csak Pozsonyban eltűnt Közép- Európa legszebb zsinagógája, mellette az egész Zsidó utca, a Hal-tér, a Posta utca, a Szárazvám, a Széna-tér, a teljes Ligetfalu, és nem sorolom tovább. Szemben, a régi dohánygyár sorsa is azt példázza, nincs megállás, továbbra is a rombolás az úr! Sajnos, nálunk nincs tekintélye a várostervezésnek. A városrendezési terveket manapság nem a szakma, hanem a pénz irányítja. Az építőipart a nagyberuházók tartják a markukban, másnak nincs pénze. A szakmai követelmények rendre másodlagossá törpülnek, helyettük diktátumok vannak, amelyek végrehajtóvá sekélye- sítik a hazai építőipart. Rend helyett fejetlenség uralkodik, az idevágó törvények kijátszhatók, hiszen bárki, bármikor, bármit utólagos jóváhagyással legalizál. Mindez pedig nem egyéb, mint a minél hamarabb minél nagyobb haszonszerzés gátlástalansága. Jelenleg ez a hazai építészet legnagyobb bűne? Is. A másik az anyagfelhasználás. A rendszerváltás után impozáns mennyiségű és kíná- latú új építőanyag meg technológia került a piacra. A beruházó dúskál bennük, gyakran mégsem azokat az anyagokat használja fel, amelyeket a tervező előírt, mert sokallja az árát, noha a tervben megjelölt építési mód és építkezési anyag volt a garancia arra, hogy az új építmény szellőzzön, lélegezzen, ne penészedjen, lakályos, állóképes és egészséges legyen. Mi az, ami rendet teremthetne a szlovákiai építőiparban? A szakmai tekintély és a profit egyensúlyba kerülése. A jó jel a fiatal nemzedék szakmai felkészültsége. A csapnivaló valóság, hogy Szlovákiában én még nem hallottam olyat, hogy egy feketén épült csodapalotát vagy más beruházást, három fölszólítás után és a vétkes költségén, földgyaluval elbontottak volna. Az építészet egy társadalmijátszma, amelybe máig beleszól a politika? Az irányítja. Egy nagy társadalmijátszmaként. Az építészmérnöki kamara volt igazgatója, évtizedes hazai és külföldi tapasztalatokkal a tarsolyában, nyugdíjasként miben bizakodik? Hogy mind az építészmérnöki pálya, mind az építész mestersége lassan mégiscsak visszanyeri a hitelét.
