Új Szó, 2011. április (64. évfolyam, 76-99. szám)
2011-04-30 / 99. szám, szombat
Szalon 23 www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2011. ÁPRILIS 30. FILM A SZALONBAN Az utolsó entellektüel MOLNÁR MIRIAM Martin Scorsese Public Speaking (Előadás) címmel dokumentumfilmet készített az HBO csatorna számára a New Yorkban jól ismert író és közszereplő, Fran Lebowitzról. A filmből a hatvanéves Lebowitzot - aki 1981 óta egy gyermekkötet kivételével nem jelentetett meg egy könyvet sem, és újságcikkek írásával, valamint egyetemi előadásokkal keresi kenyerét - szokásos időtöltései közben ismerheti meg a közönség: kedvenc manhattani éttermében beszélget, előadásokat tart, manhattani utcákon sétál, ’78-ban vásárolt autóját vezeti. Fran Lebowitz rossz korban született. Sokkal inkább látszik a 19. századba, mint a 21-ikbe valónak: elegánsan öltözik (zakó, ing, mandzsettagomb); a világon a legjobban bárban vagy étteremben szeret üldögélni, dohányozni és beszélgetni; gyerekkorától tudja, sok ember kíváncsi a véleményére, ezért mindenről van véleménye; nem ápol baráti viszonyt a modern technológiával: nincs számítógépe, mobiltelefonja, de még írógépe sem volt, amikor az volt a modern technológia, mert szerinte ezek az eszközök elterelik az ember figyelmét a mostantól, és neki mint írónak a jelen pillanat megfigyelése a feladata; nem szereti a turistákat; nincs türelme az unalmas emberekhez; olyan író, aki már húsz éve ír egy könyvet. Fran Lebowitz az a figura, amely egy regény patinás szalonjaiban tölti idejének legnagyobb részét. Oscar Wilde társalgópartnere lehetett volna, annál is inkább, mert nagyon vicces, mégpedig abban a kegyetlen, néha durva stílusban, amely Wilde-ra is jellemző volt. Egy Toni Morrisonnal készült beszélgetésben Lebowitz ezt azzal magyarázta, hogy ő az igazat mondja, viccesen, de nem úgy, mint a komikusok. A komikusok bárkiből gúnyt űznek, kivéve azokból, akik jelen vannak. Lebowitznak nincs ilyen gondja, ő bárkiből bárhol gúnyt űz, ha úgy gondolja, hogy igaza van. Morisson nem mondott neki ellent. A New Jerseyben felnőtt Lebowitz nem volt jó tanuló, mert tanulás helyett olvasott. Ezenkívül diktatórikus hajlamú volt, és már ekkor csak az élet nagy kérdései érdekelték; azt például, hogy hány óra van, évekig nem volt képes megtanulni leolvasni a hagyományos órákról. Miután kitessékelték a középiskolájából, tizenkilenc évesen New York városába költözött és mindenféle munkákat elvállalt, többek között taxizott is, de csak addig, amíg meg nem kereste az arra a hónapra való lakásbérleti díjat, utána azonnal beszüntette a pénzkeresést és idejét bárokban, érdekes emberek társaságában töltötte. Ezek a kultúremberek nagyrészt idősebb meleg férfiak voltak, s a fiatal, műveletlen és tapasztalatlan, de nagyszájú és merész Lebowitz pedig gyorsan tanult a finom uraktól. Ekkor jött rá például arra, hogy a közönség színvonala a művészet számára kulcsfontosságú. Amikor később az AIDS következtében ez a művelt, színvonalas közönség egy pillanat alatt kihalt, a művészetek színvonala csökkent, és azótais alacsony maradt. Lebowitz első igazi munkája az Andy Warhol által az 1970-es évek elején kiadott Interview magazinhoz fűződik. Fran szerint összesen hat ember olvasta akkori írásait, ami nyilván túlzás. Viszont megfigyelte, hogy míg Warhol viccnek, jó mókának szánta, hogy a hírnév maga tesz híressé valakit, a közönség, a társadalom ezt nem viccnek fogta fel, és tessék: ma olyan ce- lebek uralják a médiát, akiknek a világon semmi tehetségük sincs, egyszerűen csak híresek. A mindenkinek kijáró tizenöt perc hírnévből az lett, hogy né- hányan csak arról híresek, hogy híresek. Persze, okkal hibáztatjuk a médiát ezért a sajnálatos realitásért. Amikor a televízió megjelent az amerikai nappalikban, a „szakértők” attól tartottak, hogy az emberek nem tudnak majd egy kis képernyőre összpontosítani, hiszen a kereten kívül mindenféle figyelmet elterelő dolog zajlik. Az ellenkezője történt viszont, ahogy Lebowitz fogalmazta meg: az egész világ belezsugorodott abba a kis (mára már nem is olyan kicsi) képernyőbe, amit televíziónak nevezünk; mi több, ha nem ott látjuk, akkor nem is történt meg igazán: a tévé a realitást legitimáló eszközzé vált. Az internet is ugyanaz, csak egy másfajta képernyőn. A média mára átvette az összes társadalmi intézmény szerepét. Ennek köszönhetően ma a kultúrában túl sok a demokrácia, míg a társadalomban túl kevés. Lebowitz szerint a kultúrában egy természetes arisztokrácia kell, hogy vezető szerepet kapjon. Aki kitűnik a többiek közül azzal, hogy valamilyen művészeti ágban roppant tehetséges, nos, annak kellene a véleményt formáló, véleményt nyilvánító elit részévé válnia. (Ehelyett kiket látunk a tévében nap mint nap? Igaz, a nagyközönségnek készült művek sosem lehetnek olyan színvonalúak, mint a cizellált, művelt és nívós, szűk közönségnek készültek.) A társadalomban viszont, ahol a javak és lehetőségek minél egyenlőbb elosztására kellene törekednünk, most az történik, hogy a gazdagok még gazdagabbak és a szegények még szegényebbek lesznek, miközben a középosztály, amely minden demokratikus társadalom alapköve, eltűnik. Lebowitz, az igazmondó itt megjegyzi, hogy az amerikaiak erről nem szeretnek beszélni, mert ez a realitás nem egyezik meg az amerikai önmítosszal, amely szerint ha itt valaki keményen dolgozik, bármit elérhet. Sajnos nem így van: sok szerencse is kell hozzá, ha az ember nem a megfelelő helyre, nem megfelelő bőrszínnel, nemmel és nem megfelelő családba születik. Lebowitz szerint sok újszülött, ha módjában állna körülnézni és megfontolni, hogy körülményei elfogadhatóak-e, inkább visszafordulna azzal: köszöni szépen, ebből inkább nem kér. Áz amerikaiak nem az okos, hanem a gazdag embereket dicsőítik - és ezzel persze nincsenek egyedül. Ebből kifolyólag Lebowitzből sem lesz szupersztár, hiszen egy hatvanéves, erősen dohányzó és szókimondó entellektüel, akinek nem fontos a pénz, a hatalom, akit hidegen hagy a műszaki fejlődés, s aki minduntalan az élet fontos kérdéseiről gondolkodik. Nos, az ilyenből nem fog az amerikai média sztárt csinálni. Szerencsére Martin Scorsese és Graydon Carter (a Vanity Fair magazin főszerkesztője) úgy gondolták, hogy érdemes ezt az- egyedi, a régimódi kávézók beszélgetős kultúráját képviselő elmélkedőt megörökíteni a következő generációk számára. OPUS 11. LAPSZEMLE Az idei második (sorrendben 11-ik) OPUS versfordításokkal indít; az összeállítás tartalma: Rilke (Imaórák könyve, részlet, Vörös István fordítása), Eliot (Prelűdök, Paszmár Lívia fordítása), Sylvia Plath (Távozás, Paszmár Lívia fordítása), Róže- wicz versei (Zsüle Gábor fordítása) és Robert Serban két verse (Balázs F. Attila fordítása). A lírai összeállítást a Fikciók rovat követi; ebben Nora Iuga novellája olvasható (Balázs F. Attila fordításában), egy részlet Pomázi Adél könyvfesztiválos regényéből (Holnap hétfő), Szirmai Péter egyperces novellái (Hétköznapi dolgok), egy SF-monológ (Sybil Gerard: Ä gépezet, H. Nagy Péter gyűjtése), valamint Mészáros László SF-novellája (A szürke titok. Stanislaw Lem publikálatlan kézirataiból). Az SF & CP rovatot Halmai Tamás esszéje kezdi (Csillagközi humanizmus. Néhány szó Ray Bradburyről). Ugyanitt kapott helyet Sánta Szilárd tanulmánya (Volt egyszer egy cyberpunk), Szabó István Zoltán tanulmánya (Az emberek [és a] gépek), valamint Hegedűs Orsolya tanulmánya (Az alternatív történelem mint fantasy. Gáspár András: Ezüst Félhold Blues). A lapot a Palimpszeszt rovat zárja. Itt Keserű József kritikája olvasható Alain Badiou A század című könyvéről, valamint Sza- lay Zoltáné Térey János Protokoll című verses regényéről. Végül egy rövid élet- és pályarajz Téglás Attiláról: azőmunkáiké- pezika lapszám képanyagát. Ez az OPUS is tartalmaz mellékletet: a Peron ismét a fiatal írók műveiből kínál válogatást; a melléklet szerzői: Hajtman Kornél, Monozlai Flóra, Puzsér Zsuzsanna, Sós Dóra, Takács Zsuzsi, Tarr Csilla, Tóth Tímea és Vörös Gergely, (cs) Vasárnap - anyák napja „Házasságom tizennégy esztendeje alatt háromszor szült a feleségem... Leánygyermeket akartunk mind a ketten, csak lányokat akartunk. Én úgy gondoltam, ha nagyon akarjuk, csak lányok születnek majd. Fiúval nem is számoltunk, azt háborúba viszik. A lány megmarad... Még meg sem született, és már a háborútól féltettük. Nem csoda, ha annyi borzalom láttán az anyák nem akartak katonákat szülni: egyetlen anya sem akar katonát hozni a világra. Az anyák nem katonákat szülnek. Mind a három fiú lett.” Dobos László: Messze voltak a csillagok (1963) „Otthon mindig az volt a gond, ha papámnak és a mamámnak is egyszerre kellett menniük valahová, hogy velem mi lesz. Először egy füzetbe írták, mikor ki marad otthon, de ez hamar összezavarodott, és csak nagy haragosság lett belőle.- Te vagy az anya. Te vagy az anya.” Dobos László: A kis viking (1991) SZALON Szerkeszti: Csanda Gábor. Levélcím: Szalon, Új Szó, Lazaretská 12, 811 08 Bratislava 1. Telefon: 02/592 33 447. E-mail: szalon@ujszo.com
