Új Szó, 2011. április (64. évfolyam, 76-99. szám)
2011-04-30 / 99. szám, szombat
24 Szombati vendég ÚJ SZÓ 2011. ÁPRILIS 30. www.ujszo.com Dusík Gábor szerint kortünet, hogy a színház elment a zene és a mozgás irányába, a klasszikusok pedig kisebb terembe szorulnak „Az identitásom a zene, az anyanyelvem magyar” (Monika Jušková felvétele) Rajongóikat egykor kutyás rendőrök oszlatták Gombaszögön, ma a legsikeresebb musical-szerző Szlovákiában. Az idősebb generáció a Gravis frontembereként és dalszerző- jeként ismerte. Több mint 30 lemezt készített. KÖVESDl KÁROLY Dalait, a jogvédő adatai szerint 450-et, többek közt Marika Gombitová, Katarína Hasprová, Iveta Bartošová, Martin Babjak, Richard Müller, Miro Noga és Štefan Skrúcaný énekelték/é- neklik. 1998-ban az ő szerzeménye képviselte Szlovákiát a londoni Eurovíziós Dalfesztiválon. Gábor öt éve él a musical bűvkörében; Assisi Szent Ferenc című darabját negyedik évada játssza az eperjesi színház és második évada a pozsonyi Nová scéna, a Maria Antoinette második éve megy. Jelenleg harmadik darabján, a Quo vadis-on dolgozik. A sok munka és siker közben egyszer csak, szinte észrevétlenül, elmúltál ötvenéves. Vagyis nem észrevétlenül, hiszen a szlovák szakma és a sajtó nem feledkezett meg rólad. Hogy van ez? Haragszanak rád a szlovákiai magyarok? Talán az a gondjuk velem, hogy szlovák térfélen mozgok. Ott vagyok aktív, ahol éppen dolgozom. Ami számomra nem probléma, és egyebütt sem lenne semmilyen probléma az állítólagos szlovák-magyar „szembenállással”, ha a politikusok nem csinálnák. Nálunk gyermekkoromban sem volt gond a hovatartozással. Édesapám (Dénes György költő - KK.) szlovákokkal is körbe volt véve, sokukkal családi kapcsolatban voltunk. Ha például az írószövetség budmericei kastélyában volt alkotószabadságon, esténként ott ültem az öregurakkal, akik kártyáztak, sakkoztak. Smrek, Kondrót, Lukáč. Különösen Boleslavot szerettem, aki gyönyörűen, választékosán beszélt magyarul, és ha elég vörösbort ittak, Ady-verseket szavalt, természetesen magyarul. Én pedig utánoztam. Kondrót- tal sokat pingpongoztam, mindig megvertem szegényt. Bár lehet, hogy hagyott nyerni. Emlékszem, teli volt a kastély Mináč száradó gombáival. Gyermekkoromban ezt a szegmensét éltem meg a magyar-szlovák kapcsolatnak. Ha egyesek a fejedhez verik, hogy szlovákul alkotsz - bár a zenének nincs nyelve -, kézenfekvő a kérdés: kaptál-e felkérést magyar színháztól, ahogyan az eperjesi Jonáš Záhorský Színháztól? Nem tudom, hogyan működik ez. Komáromban például nem lehetne bemutatni a musicalemet, mert nem fér be. De azt hiszem, ebben a válságos időben mindent be lehet mutatni bárhol, csak legyen a zsebedben akkora összeg, amiből az előadás háromnegyed részét meg tudod finanszírozni. Bármelyik budapesti színházba be lehet kopogni, s lehet róla beszélni. De én ezt nem szeretem csinálni. Az lenne az ideális helyzet, ha működnének a kulturális kapcsolatok, például a minisztériumok szintjén. Ez abszolút hiányzik. Szlovákiának egyedül Csehországgal vannak szoros kapcsolatai, amelyek még a közös ország idejéből működnek. A musicalek átjönnek Szlovákiába, innen pedig a színészek, énekesek járnak oda. Igaz, nem lesznek akkora sztárok, pedig a szlovák énekesek átlagban magasabb színvonalon állnak, mint a csehek. A muzsikusainkról nem is szólva. Az egyik nagy nyugati szimfonikus zenekarnál például megüresedett az oboás helye, hatszázan pályáztak, és egy szlovákiai srác nyert. Egyébként ha az ember elmegy Prágába, akárhová fordul, a kultúra ordít rá mindenhonnan. S ez az embereket afelé tereli, hogy az értékeiketjobban megbecsüljék. Prágában, hajói tudom, 54 színház van (hogy Pestről ne is beszéljünk). A cseh „kultúrpiac” a hatszorosát produkálja a szlováknak, miközben a népesség csak kétszerese az itteninek. Van egy internetes oldal, ahol a musicaleket monito- rozzák. Ebből kiderül, hogy ha például Magyarországon vagy Csehországban megcsinálnak egy darabot, az egész évadra le vannak kötve az előadások. Nálunk ez havi lebontásban működik. Pedig ez csak menedzselés és marketing kérdése. Hol látnád szívesen a darabjaidat? Nagyon szívesen bemutatnám például a Szent Ferencet Magyarországon, hiszen a téma a magyar közönséget is érdekelné. Az eperjesi bemutatón egyébként ott volt a Duna Televízió, készült is egy nagyon pozitív riport, s vártam, talán történik valami, de nem történt semmi. Nekem pedig nincsenek kapcsolataim, bár a szlovák kollégáim azt hiszik. A menedzselésre, éppen a folyamatos munka miatt, nem jut időm. Hogyan kerültél színházközeibe? Az egész egy telefonnal kezdődött: 2006-ban felhívott az eperjesi színház igazgatója. Ami nem szokványos, hiszen a darabok úgy születnek, hogy van egy szerző, szerzőpáros, aztán jön a színház. Esetemben a színház „találta ki” a témákat. Én már tíz évvel korábban is kedvet éreztem musicalt írni, hiszen 1992-ben az Új Színpadnak csináltam egy zenés darabot. Kergettem is a librettóírókat, de ez időigényes munka, s az emberek elég lusták. Sajnos, a kultúra nem úgy működik, mint kellene, hogy csak úgy buzognak elő a művek, és csak a pénztelenség az akadály. Nincsenek nagy művek. Esetemben tehát előbb volt a felkérés, aztán a darab. Szinte fejest kellett ugranom a dologba, elővenni a régi feljegyzéseimet, zeneszerzési könyveimet stb., fel kellett elevenítenem mindent, amit tanultam. A kettőből három lesz, vagyis a harmadik zenés darabon dolgozol. Igen, Eperjesen kitalálták, hogy a Szent Ferenc és a Mária Antoinette után csináljuk meg a Quo vadis-t. A három együtt lényegében történelmi trilógiát alkot. Ezzel zárul le, aminek kicsit örülök is, mert szeretnék mással is foglalkozni. Mennyire terhel le ez a munka? Ebből már életmód lett, gondolom. Maga a darab megírása tíz hónapig tart. Közben két hónap szünet, s írom a következőt. Tehát folyamatos munka. Kissé fáradt is vagyok már, ráadásul ezek a szünetek sosem nyárra esnek, mert a bemutatók ősszel vannak, ami logikus, már csak az őszi hangulat miatt is. De nincs nyaralás, családi szabadság. Ezért sem tudok a barátaim közül másokat ebbe belevonni, mert egy évre nem tudják félretenni egyéb teendőiket. Szerinted mi a siker? Barátaim szerint, ha bemégy a henteshez, és a jobbik húst veszi elő a pult alól. Én ezt már többször megéltem, így azt gondolhatom, hogy sikeres vagyok. De a darabok jobban tükrözik, hiszen ez a lényeg. Az első darabom négy éve, a második két éve megy, nincs okom panaszra. Gondolom, nem lenne ellenedre mondjuk egy bemutató a Westenden. Elmúltam ötven, realista vagyok. Bár a mai korban minden lehetséges. Vagy semmi. Szerintem éppen ez a mostani nyugati civilizáció problémája: a minden és a semmi kontrasztja, ahol semmi sem biztos. Végül is ez a sokat ragozott nyitott társadalom. De menjünk vissza a „hőskorba”: annak idején a ti együttesetektől, a Gravistól adta ki az Opus kiadó 1982-ben az első magyar nyelvű lemezt. Sokan, pláne a mai fiatalok, azt hihetik, ez akkor természetes volt. Abszolút nem volt természetes. Sok mindent megéltem ötven év alatt, sokat tudnék mesélni, csak senkit sem érdekel. Talán így van rendjén. Ez úgy történt, hogy a pozsonyi Duna utcai gimnázium zenekaraként alakultunk 1979-ben. 1980-ban már rádiófelvételeink voltak, s ennek alapján vettük fel a kislemezt, a háború utáni Csehszlovákiában az első magyar hanghordozót. A Gravis tizenkét esztendeig futott, és sok sikert ért el. 1981-ben a budapesti Ifjúsági Magazin pályázatán megnyertük a zsűri különdíját „külföldiként”. Itthon megnyertük a Melódiát. A Talán című számunkat évekig sugározta a Szabad Európa, féltem is, hogy egyszer az orromra koppintanak emiatt. Sok dalom van, amely több nyelven is sikeres lett, ilyen volt az említett Talán, amit lefordítottunk, és szlovákul is siker lett. 2007-ben Az évszázad slágere tévéműsorban a Szerelem (Láska) című dalod a közönség szavazataival hetedik lett. Nagyon meglepett, hiszen egy évszázad hosszú idő, s a dalnak a megírása óta (1991) alig telt el tizenhat év. Ráadásul senki nem „nyomta”, nem felkapott előadó énekelte, hiszen Marcel Palonder akkor tért haza az emigrációból, alig ismerték. Ennek ellenére siker lett. Ez volt az ország szétválása után az első szlovák dal, amelyet lefordítottak cseh nyelvre, és cseh területen is sláger lett. Hasonló sorsa lett például a Karaván c. 1991-es dal szlovák verziójának is, amelyet édesapám versére szereztem. A szlovákiai magyar költők megzenésített verseinek egész lemezét (Sétálni ment három kalap) lefordítottuk, csak a szövegek változtak. Ezzel indult egyébként a Noga-Skrúcaný énekes duó karrierje. Hogy kerültetek össze Marika Gombitovával? Ez 1985-ben történt, Marika akkor már öt éve tolókocsiban élt, s akkorra került olyan állapotba, hogy képes volt újra fellépni. A szakma tudott rólunk, hiszen végigkoncerteztük Dél- Szíovákiát. Egyeseknek fájt is a dolog, és igyekeztek betessékelni bennünket az egyetlen koncertirodába. Akkoriban akkor vált profivá egy zenekar, ha ide bekerült, mert a zenéjéből kezdett élni. Levizsgáztunk, profik lettünk, de a számaink felét magyarul énekeltük. Megjegyzem, már amatőrként, 1983 körül előzenekara voltunk a prágai Lucernában az Elánnak, amely akkor nagymenő volt. A dolog furcsa gellert kapott, óriási sikerünk volt, annak ellenére, hogy magyarul énekeltünk. Ami nem meglepő, hiszen az ötvenes csehszlovák generáció legtöbb tagjának van Omega vagy LGT-nagylemeze. A prágai közönségnek ez nem volt ciki. Mikor kimentünk a pici öltözőbe - olyan volt, mint egy fapados vasúti kocsi -, úgy ült ott az Elán-csapat, mintha a kivégzésére várt volna. Marikának a Collegium Musicum- mal kellett volna folytatnia, de ott valami gond'adódott, minket pedig úgy tartottak számon, mint jó zenekart. Összeboronáltak bennünket. Miközben Marikával koncerteztünk, Gra- vis-koncerteket is adtunk. Másfél évig félig magyar, félig szlovák volt a Gravis-koncert (ez volt a Slovkoncert feltétele!), és ez senkit sem zavart mondjuk Szlovákia északi részén, viszont csalódtak bennünk a magyar vidéken. Teljesen jogosan. De mi már ezen nem tudtunk változtatni, mert a koncertiroda volt a kenyéradónk, ahol minden elő volt írva. így kerültünk be a szlovák profi könnyűzene vüágába. 1985-ben, még Gombitová előtt például a Piramis együttessel kellett volna egy nagy turnén zenélnünk Magyarországon, a turné végén lemezzel, csak éppen valaki „elfektette” az ŐRI megrendelését. Fájdalmas volt a dolog, azért is, mert egy-egy ilyen külföldi turnén sokat lehetett keresni. A Gravis utolsó koncertje Gombaszögön volt. Gombaszögön azelőtt is koncerteztünk, aminek általában a kutyás rendőrök oszlatá- sa vetett véget, tehát nagy rajongótáborunk volt. Az utolsó fellépés idején, 1988-ban már hivatalosan nem léteztünk, de hívtak, s én összeszedtem a zenekart. El is késtünk, de azzal együtt klassz koncert volt. A közönség magyar éneket követelt, aminek az lett a következménye, hogy vasárnap szőnyegen voltunk a Slovkoncert- nél, mert „nem ez volt tervbe véve”. A nem létező zenekar kapott egy éves letiltást. Dühömben meg akartam verni az igazgatót, szerencsére lefogtak. A letiltás végül feltételes lett, azzal, ha stikli lesz, egy évig nem játszhatunk. Akkor már családfenntartó voltam. De több ilyen sztorink volt, például amikor a Hatszázezer c. számunkat játszottuk a bajmóci fesztiválon, magyarul, ott, helyben kellett lefordítanom a szöveget a rendezőknek, addig nem lehetett fellépni. Ebben éltünk. A dolgok sosem egyszerűek. Van egy zsidó mondás: Minden másképp van, és a másképp is másképp van. Állandóan dolgozol. A család hogy viseli? Természetesen megszenvedi, de most az a szerencsém, hogy otthon dolgozom, és legalább látjuk egymást. Régen sokat gyakoroltunk, felléptünk, szinte sosem voltam otthon. Feleséged egyetemi oktató, csöndes ember. Te is. Tévedés, én nagyon hangos vagyok! Színházi berkekben néha morognak, hogy a musical szerepe túl nagy lett, kiszorítja a drámát. Mi erről a véleményed? A musical könnyű műfajként fut, s ez bizonyos mértékben igaz. De annak idején, amikor Olaszországban elindult az opera, ugyanilyen ellenérzések voltak vele szemben. Tüntettek ellene. A világ, a színház is, elment a zene és a mozgás irányába, a klasszikusok kisebb terembe szorulnak. Ez kortünet. Ráadásul a könnyebb darab is hordozhat súlyos mondanivalót. Talán ellentmondásnak tűnik, de ilyen figura Assisi Szent Ferenc is, aki azt mondja a darabban: mindig a kor ellen kell élni. Hátszéllel nem lehet előrejutni. Mit jelent számodra a magyarság? Az identitásom a zene. Az anyanyelvem magyar. Szakmailag kétnyelvű vagyok, zenét is írok, szöveget is, magyarul is, szlovákul is. Ennyi. Látom a határokat vízszintesen is, nemcsak függőlegesen. Látom a törésvonalakat. Szeretném elérni, hogy ezek a darabok eljuttassanak más kultúrközegekbe is, hogy lássam, hogy működik a zeném másutt, mondjuk Budapesten, Csehországban, Koreában vagy Hollandiában.
