Új Szó, 2011. április (64. évfolyam, 76-99. szám)
2011-04-27 / 96. szám, szerda
6 Vélemény ÚJ SZÓ 2011. ÁPRILIS 27. www.ujszo.com L0VESZAR0K Három rövid történet (TASR-felvétel) LEVEL „...csak másokban moshatod meg arcodat” Köszönettel vettem az Új Szó adta lehetőséget, hogy e rovatba írjak. Bár a „Lövészárok” azt sugallja, mintha lövészárokba kényszerülne az ember, én azért remélem, hogy ez nem így van, s, hogyjó szóval továbbjut. Nem arról fogok írni, mit nem lehet, hanem pár gondolatot arról, amivel éppen foglalkozom, így legalább az olvasóknak is jobb áttekintése lesz arról, mit is csinál egy képviselő, amikor nem a parlamentben szónokol. Mielőtt e sorokba kezdtem, Rajkáról érkeztem vissza, ahol azon igyekszünk Jaro Suja kollégámmal, hogy a Szlovákiából áttelepült állampolgárok gyermekei is ingyen járhassanak óvodába, iskolába. Persze, ez nem csak Rajkát érinti, a határ menti térség magyar oldalán több településen laknak szép számmal szlovák állampolgárok, s előbb-utóbb gond lesz belőle, ha fizetniük kell az oviért és az iskoláért. Végső soron duplán fizetnének, hiszen egyszer adó formájában már hozzájárultak az oktatáshoz Szlovákiában. Logikátlan és fölöslegesen terheli a két ország viszonyát, már csak azért is, mivel Szlovákiában a magyarországi gýerekek ingyen tanulhatnak. Ugye el tudják képzelni, hogy ebből milyen „patália” lehet! Két hete viszont már találkoztam Pokomi Zoltánnal, aki Magyarországon az egyik leghozzáértőbb oktatáspolitikus (is) és személyesen ígérte meg, hogy utánajár a változtatás lehetőségének. Szuper lenne, ha közös erővel, rövid idő alatt törvényi változást érhetnénk el! Ha nem fontosabb is, de mindenképpen jóval nagyobb horderejű kérdés annak eldöntése, Szlovákia részt vegyen-e a rászoruló uniós országok megsegítésében. Pontosabban: a pazarlás további pénzelésében. Az én pártom, az SaS határozottan kiáll amellett, hogy ne. Nem szabad több száz millió eurót elküldeni Pozsonyból egy közös alapba, mégpedig azért nem, mivel azok a politikusok, akik szóban és akár írásban is garantálják a visszafizetést, nem a saját pénzükről döntenek. Az uniós politikusok az elmúlt években mindent elhittek, ami a görög, ír és portugál jelentésekben volt, s most ezt is könnyen elhiszik. Talán az olvasók is tudják, hogy kölcsönkérni könnyű, visszaadni viszont nehéz. Mivel pártom eddig egyedül merte kimondani, hogy nem, a magam feladatát abban látom, hogy ezeket az információkat minél több helyen, szóban és írásban elmondjam. Külön örülök, hogy a pozsonyi Pravda lehozta erről szóló szlovák nyelven írt cikkemet. Mindig izgulok, ha szlovákul kell nagy tömeg előtt beszélnem, szerencsére eddig jól ment, s ezért örülök, hogy a szlovák cikket is elfogadták. Amivel folyamatosan foglalkozom, az a közigazgatás modernizálása. A „közigazgatás” bár gyakori szó, mégis kevesen tudják, mit is jelent pontosan. Idetartozik a minisztériumtól a községházáig minden, ami „hivatal. Szlovákiában elég nagyok az ésszerű tlenségekezenatéren. Az még hagyján, hogy sok van belőlük, viszont nagyon komplikáltan működnek, sokszor és sok helyütt egy hivatal meg tudná oldani több másikét összesen. Az időm nagy részét most ennek a célnak szentelem. Valami talán már önökhöz is eljutott ebből. Lehet, hogy olvastak róla, Pozsonyban kijelentettem: csökkenni kell a képviselők számának. Ez vonatkozik a parlamentre és a falusi önkormányzatokrais. Ám nem ez a lényeg. Kevesebb és erősebb hivatal, kevesebb képviselő - így már jobban hangzik. De erről legközelebb! (Javaslataikkal hívjanak a 0905/946563-as telefonszámon, a ssz@rockandroll.sk e-mail címre írjanak.) Somogyi Szilárd, az SaS parlamenti képviselője Igen, „hiába fürösztöd önmagadban, csak másokban moshatod meg arcodat”. József Attila e múlhatatlan gondolata a mindennapokra lefordítva azt jelenti, hogy az ember élete, az egyéni élet csak a közös létben teljesedhet ki, az ember csak egy élhető, emberszabású közösségben találhat önmagára, egy olyan öntudatos, méltóságát minden körülmények között megtartani igyekvő, akaró és tudó közösségben, mely spontán módon segíti az egyén „önépítkezését, önkiteljesedését és önrendelkezését a »közös ihlet« jegyében”. E „közös ihlet” - az emberiségen túl - csakis a nemzet, a nemzeti közösség lehet, annak politikai, kulturális és hitbeli múltja, jelene és jövője. A szlovákiai magyarság - a magyar nemzeten belül - szintén egy közösséget alkot, méghozzá olyan sorsközösséget, melynek közel egy évszázados közös „történelme” van, annak minden pozitívumával és negatívumával. E sorsközösség tapasztalatai mára már világosan mutatják, hogy „nincs külön magánüdvösség és külön közösségi üdvözülés”, mert a kettő kölcsönösen feltételezi egymást: az egyik hiánya megszüli a másik hiányát is; s egyik megléte - egyénenként - esélyt ad a másik létrejöttének is: jövőtlenség helyett megmaradást és emberi, emberszabású jövőt sugallva. Ha elfogadjuk, hogy Isten a saját képére teremtette az embert, ebből az következik, hogy az embernek akarata, tudása és hite szerint a saját képére kell formálnia környezetét, nemzeti és nemzetiségi közösségét, mi több, az egész történelmét. Ehhez meg kell értenünk a .létünket és a sorsunkat, mert ez a „törvényes világhelyzetünk”: istápolni mindennapi tetteink által környezetünket, nemzeti-nemzetiségi közösségünket. S ezt akkor tehetjük eredményesen, egyre eredményesebben, ha múltunk és jelenünk világos ismeretében cselekszünk, minél több tanult főt adva közösségünknek; olyan egyéneket, akikben az egyetemes ember él és cselekszik, s e cselekedetek által a „közösségi üdvözülést” növelik. Nemzetiségi közösségünket az elmúlt évtizedek során sok megaláztatás és meghurcoltatás, üldöztetés, szülőföldjükről való száműzetés, vagyonelkobzás érte. Közösségünknek éppen ezért arra kell törekednie, hogy a meg- alázottak utódairól ne feledkezzen meg érzéketlenül és részvétlenül, ellenkezőleg, részesüljenek erkölcsi jóvátételben, ha másként nem, írástudóink nagy nyilvánossághoz eljutó alkotásaiban: az ő személyes érvényességű, hiteles és becsületes, megalkuvást nem ismerő, akár publicisztikai írásaik által is. Sem a szlovákiai magyarság, sem az ő politikai képviseletük, sem értelmiségünk nem tehet úgy, mintha minden rendben lenne, mintha az önsorvasztó megalkuvásaink, gyávaságaink és gyarlóságaink, érthetetlen közönyünk és hallgatásunk, „szétvetettségünk” nem rombolná közösségünket, nem sodorna bennünket erkölcsi züllésbe, folytonos fogyásunkat eredményezve. Ha végignézzük a Trianon utáni évtizedeinket, látnunk kell, hogy „kettős ütés” ért a múltban és ér bennünket máig, mintegy Szodomából Gomorrába űzve közösségünket: egyrészről a folytonos elnemzetietlenítés, értelmiségünk elűzése és megfélemlítése, 1945 utáni kálváriánk, s az azt követő bolsevik „csürhe csaholása” által, amely „szexuális felaj- zottsággal ajnározta” azokat, akik megfosztottak bennünket szólás- és lelkiismereti szabadságunktól; másrészről értelmiségünk jó része „kengyelfutóként” beállt azok sorába, akik nyomorult módon, szolgaian kiszolgálták a szót belénk fojtó zsarnokokat. A múltat be kell vallani, mert megtisztulást csak így remélhetünk. Ki merné azt mondani, hogy a bársonyos forradalom minden tekintetben elhozta a „felszabadulást”? Politikai demokráciában élünk, de müyen minőségűben? Hol maradt el a szellem forradalma, ki engedi játszani és ki oktatja jó szóra szép, komoly fiainkat? Mennyit teszünk azért - írók, művészek, újságírók, tanítók, politikusok, polgármesterek, szülők -, hogy felvilágosítsuk, kiigazítsuk a jogainkat csorbítókat, tudatosítva velük, hogy ha bölcsen és nagylelkűen, az emberek szabadságát, nemét, faját, nemzetiségét, gyülekezeteit, templomait, iskoláit tiszteletben tartva kormányoznak egy államot, azáltal az igazságra épülő rendet növelik, azt a rejtelmes szubsztanciát, mely minden nemes tettre, minden igaz szóra valahol mélyen, a világ szívében és a teremtő lélekben növekszik; másrészt törekszünk-e arra, hogy lelket öntsünk a kicsinyhitűekbe, az ingatagokba, a belső tartásukat elveszítőkbe, a közönybe süllyedőkbe, a beletörődőkbe; azokba, akik még a saját nevüket sem vállalják, akik szó nélkül eltűrik, hogy az általuk 50-60-70-80%-ban lakott településeken csak „államnyelven” legyen kiírva a kenyeret, bútort, ruhát, háztartási cikket árusító üzlet neve, nem tudatosítva, hogy ezáltal szülőfalujuk és -városuk etikai arca torzzá, hamissá, hazuggá válik? Igen, eléggé szívósan akar- juk-e, hogy a ,jelen kalodájából”, ebből a gyökerünket kitépni és szárnyunkat megnyesni akaró helyzetből kitörjünk? Úgy gondolom, együtt és egyénenként is sokkal többet tehetnénk azért, hogy megvalósuljon teljes emberi, társadalmi és szellemi szabadságunk. Csoóri Sándort idézve, „az az élhető, emberszabású létformánk, amely engedi, sőt bátorítja az önépítést, önkiteljesedést és ön- rendelkezést, amely után az elmúlt száz esztendőben mi, Kárpát-medencei magyarok jobbára csak sóvárogtunk”. Kulcsár Ferenc (Nemes Norbert felvétele) A rovatban közölt írások nem feltétlenül a szerkesztőség véleményét tükrözik.
